És itt természetesen egyáltalában nem a vallás szabad gyakorlásáról van szó, ahogy azt némelyek opportunizmusból elhitetni szeretnék. A vallások ellenzői és közömbösei, akik egy negyed lépést sem tennének a dicsőített monoteizmus egyeduralomra juttatásáért, ateista zsidók, akiknek teljesen mindegy, akár egy Isten, akár három Isten és esztéta zsidók, akik legjobban szeretnék valahogy a régi hellén világ politeizmusának poézisét feltámasztani, – a szívük mélyén rejtenek egy halkan hárfázó érzést, mely zsidó rezdülésekre rezonál és nem hallgat el akkor sem, ha a renegát ész külső vagy belső okokból széttépte az utolsó kapcsot is, amely urát a zsidósághoz fűzi.

De a zsidóságnak ez a faji érzése vagy tudata, amelyet becsületesen bevallhatunk, nem gátolja nála a nemzeti érzés vagy tudat kifejlődését, amely mindenütt a gazdanépek nemzeti tartalmából táplálkozik. Épp a Huszadik Század munkatársa, a szociológus Oppenheimer volt az, aki megvonta a határokat a Stammesbewufitsein és National-bewufitsein* között és reávilágított a kettőnek összeférhetőségére, nem mellverdeső demonstrációul, hanem mély pszichológiai szempontból. És ez a StammesbewuJStsein, sőt a Nationalbewujítsein is, érintetlen maradhat még az internacionális érzés vagy ideál mellett is. Eduárd Bernstein, az internacionalizmus nagy harcosa, leírja a Dér Jude egyik számában, hogy milyen meglepetést keltett a keresztény barátai között, amikor egyszer így szólt: „wir Jüden”. Pedig a legtermészetesebb alapérzésének megnyilvánulása volt, amely fölött a nagy internacionálé vágya és akarása uralkodik, mint kiküzdendő cél az egész emberiség javára.

* Az eredetközösségen alapuló törzsi tudat és a politikai jellegű nemzeti tudat