De ha olyan természetesnek találjuk a zsidó faj ösztönös törekvését, hogy önmagát fenntartsa, ha a magunk részéről üdvösnek tartjuk azokat az eszközöket, amelyeket a zsidó faj a létért való küzdelmében tudatosan vagy tudattalanul alkalmaz, bele kell törődnünk abba, hogy esetleg a nem zsidó fajok a maguk érvényesülése érdekében a zsidó faj visszaszorítására törekszenek. Bele kell nyugodnunk abba, hogy míg a fajok és gazdasági érdekek harca tart, mindig lesz antiszemitizmus a világon és a nem zsidók nem fognak mind velünk egyetérteni abban, hogy csak zsidó zsidókérdés van, hanem sokan vallani fogják, hogy igenis van nem zsidó zsidókérdés is. És ha mi a zsidó zsidókérdés lényegét a zsidóság fennmaradásának problémájában látjuk, esetleg a nem zsidók a nem zsidó zsidókérdés lényegét és megoldását a zsidóság érvényesülésének „szabályozásában” keresik. Ez persze az általános emberi jogokba ütközik. De lehet-e még általános emberi jogokról beszélni, amikor népek irtóháborút viselnek egymás ellen, amikor ma például a németeket jobban gyűlölik talán a zsidónál is? A németekkel azonban ki fognak békülni, mert negyvenkettesek, búvárhajók és Zeppelinek ellensúlyozzák az ellenszenvet és tiszteletté tompítják a gyűlöletet. A zsidóság mögött ellenben nincsenek sem ágyúk, sem torpedók, sőt gyakran még a szellemi fegyvertartástól is eltiltották. Ellene pedig a legmérgesebb nyilakat röpítik, sokszor, sajnos, a szellem leghatalmasabb arzenáljából is. Amikor Wagnerek, Mommsenek, Bismarckok zsidógyűlöletet hirdetnek, nem lehet az antiszemitizmust hetykén a Lipótmezőre vagy Illavára* küldeni, hanem számolni kell vele, mint tényezővel, mint állásponttal, amely ellen való védekezésben nagyon is meg kell válogatnunk a fegyvereket. Hiába verdessük a mellünket, hogy mi csak izraelita vallású magyarok, németek, törökök, bolgárok stb. vagyunk, hiába akarunk a hazafiságban hiperhazafiak lenni, sőt az utolsó lépést is hiába teszik meg némelyek. Zsidóknak tekintik a valláscseréig asszimilálódott zsidókat is, akik aztán ott, ahol sokan vannak, külön kikeresztelkedett zsidó hitközséget alkotnak a társadalomban. (Némely helyen el is járnak a nagy ünnepeken a zsinagógába, némelyek azonban beállanak az antiszemitizmus demagógjai közé és tolvaj módra ők is tolvajt kiáltanak, hogy reájuk ne ismerjenek.) Mikor Oroszországban a zsidó diákság között elharapódzott a kikeresztelkedés divatja, a kormány a zsidókra vonatkozó kivételes törvényeket utólag a renegátokra is kiterjesztette. Nálunk nincsenek kivételes törvények, de itt is lezsidózzák még a kikeresztelkedett zsidókat is. Nemcsak a zsidó faj nem tud és nem akar a megsemmisülésig asszimilálódni, hanem bensőleg a nem zsidó fajok sem kívánják a zsidóság asszimilálását.

Lehet-e hát a zsidókérdést Magyarországon megoldani? Amint láttuk, akár a zsidó zsidókérdés, akár a nem zsidó zsidókérdés egyaránt egyetemes és nincs földhöz kötve. A lelkek mélyében gyökeredzik és ha akár a zsidók, akár a nem zsidók társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai megváltoznának, a zsidókérdés továbbra is fennmaradna vagy feltámadna új változatban.

A forradalmi Franciaországban, ahol a zsidók szinte harakirihez hasonló asszimilációt hajtottak végre önmagukon, oly erős antiszemitizmus támadt fel (Dreyfus-pör stb.), hogy Oroszországot is megszégyeníti. Társadalmi vagy törvényhozási reform nem segít. Emancipáció és asszimiláció egyaránt csődöt mondott. Aminthogy hiábavaló volt minden kivételes törvény is évszázadokon át. De még privilégiumos törvények sem használnának. Ha például, némely hitsorsos utópiája szerint, a törvényhozás olyan bűncselekménynek minősítené az antiszemitizmust, mint a felségsértést vagy köztársasági propagandát, éppoly rossz szolgálatot tenne a zsidóságnak, mint azok a zsidók, akik mihelyt a zsidóságot bíráló szó hangzik el valahol, mindjárt akasztófa után kiáltanak és éktelen lármájukkal minden elhaló gyönge hangnak szenvedélyt keverő ezerszeres visszhangot adnak.

Külső beavatkozás csak elmérgesítené a viszonyokat. Javulást csak belső változásoktól lehet remélni. Ha majd valamikor megszűnnek azok az okok, amelyek ezt a förtelmes világháborút előidézték, ha megszűnik a nemzetek, fajok és gazdasági érdekek harca és az ember arra a magaslatra tud majd emelkedni, amelyet a zsidó próféták és a keresztények számára a zsidó Krisztus állított fel ideálul, meg fog szűnni a zsidókérdés is, mert csak egy kérdés lesz, – az ember kérdése. De ez még csak a távoli jövő zenéje, amelyet egyelőre elnémít az egymásba karmoló emberiség rút macskazenéje.

Egy feltétlen tanulságot azonban hozott a háború: hogy az emberiség harmóniáját nem lehet természetellenes hangszereléssel és erőszakos hangelfojtással biztosítani, hanem inkább a természetes fejlődés lefolyatásával, amelyben mindenkinek alkalmat kell adni, hogy a saját életét élje és „a saját fazonja szerint üdvözüljön”. A nagy és szabad akaratok aztán hatalmas világakarattá egyesülhetnek. A világháborúból kibontakozó világdemokrácia nagy álma ez, amelyből nem lehet a zsidóságot sem kizárni. A zsidóságnak is emberi joga, hogy részt vegyen abban az orkeszterben, mely majd a jövendő szabad ember szimfóniáit zengi. Addig pedig enyhíteni lehet a nem zsidó zsidókérdést és nemesíteni a zsidó zsidókérdést – a zsidó érzés mélyítésével.

Az eszközökre, amelyek ezt elősegítik, nem terjeszkedhetem itt ki. Erkölcs, vallás, cionizmus, tradicionalizmus, kultúra, világszemlélet stb., – a zsidóság legbelsőbb nagy kérdései ezek, amelyekben lehetnek a vélemények eltérők, sőt homlokegyenest ellentétesek. Egy bizonyos, hogy bármiképpen érjük el a célt, a zsidóságnak és a magyarságnak egyformán hasznos, ha mindenütt a felemás zsidó ellenszenves félszegségeit és elhelyezkedési feszültségeit, a sárga foltot kívül vagy belül hordozó gettózsidó lemosolygott görnyedéseit egyenesgerincű, nyílthomlokú, tiszta tekintetű, tehát emberileg értékesebb elem váltja fel, amelynek nem kell a külső tisztelet után pénzhajszolással és fényűzésfitogtatással kapaszkodni, hanem megtalálja saját értékeinek tiszteletét önmagában, és saját sokévezredes kultúrájának ápolásával a magyar nemzeti kultúrának is új értékeket ad.

Mélyíteni kell a zsidókban a faji öntudatot, ami többet ér minden emancipációnál, mert „külső szabadság és belső szolgaság” helyett igaz belső felszabadulást, önbecsülést, méltóságot és szilárd etikai talajt ad. Emelkedett lelket és minden kihívástól visszariadó előkelő tartózkodást vonna ez maga után, amiből aztán becsülés és tisztelet fakadna. Mélyíteni kell a zsidókban a zsidó érzést, amivel együtt jár a zsidó felelősségérzés, az a tudat, hogy minden cselekedete az egész faj rovására íródik és hiába mondjuk aztán: ez emberi bűn; a köztudat zsidó bűnnek bélyegzi. Ápolni kell a zsidók között, de természetesen a nem zsidók között is, azt az idealizmust, amelyet a sokezeréves zsidó biblia adott eszményképül, amelyben benne van minden demokratikus haladás magva és minden szociális és minden szabad-kőmívesi emberi ideál.

* az ismert elmegyógyintézetbe, illetve börtönbe