DR. MEZEY FERENC

ügyvéd, az „Orsz. izraelita iroda” alelnöke:

Adl. Magyarország forrongó és alakuló társadalmi élete is időnként felszínre vet olyan érdekeket, melyek zsidóellenes érzületek keltése vagy szítása útján keresik az érvényesülésre való lendületet és erőt. Mindig akadnak, akik más talapzat hiányában megrögzött elfogultságra, tudatlanságra, gazdasági vagy egyéb féltékenységi okokra építik fel terveiket. Zsidók ellen rendszeresen tenyésztett antipátia sok társadalmi kérdésnek, érdekszövetségek céljainak szolgált már alapul és az innen felburjánzó vad termék számos éhes egyéni ambíciónak vált táplálékává. Nem csodálkozhatunk ezeken a jelenségeken akkor, mikor egyes államokban a politika vagy más mételyes kérdések fertőjéből kelő célok érvényesülése érdekében legális harcieszközzé vált, hogy a népszenvedélyeket a zsidógyűlölet útján hevítsék arra a fokra, melyen céljuk kívánja. Az a tapasztalat, hogy ily tűz mellett egyesek pirosra süthetik pecsenyéjüket, sokakat indított arra, hogy a zsidóság elleni uszítás révén magukat vagy eltévelyedett szellemük produktumait, vagy a sáfárkodásukra bízott ügyet az érdeklődés vagy értékelés központjává helyezzék, esetleg hogy a nép vágyait veszélyben forgó területeikről ilyen csatornán át tereljék másfelé. A mi viszonyaink között a társadalom vagy ismeretek desperádói számításba veszik, hogy a népnevelésnek sötét elementumai mérgező anyagokkal már előkészítették a talajt, tévtanaik már fészket raktak egyesek lelkébe. És mert tisztára tudják, hogy jogi és közigazgatási rendszerünk a nyilvánosság eszközeivel űzött ilyen visszaélésekkel szemben a tolerancia eszményi fokáig emelkedett és mert érzik, hogy még az intellektüellek, lelkének fenekén is ott lappanganak bizonyos hitoktatás és kinövésein termelt baktériumok, nyugodtan és reménytelten bocsátják ki gyűlölettel bélelt vitorlásaikat. Vajon aztán a talmudi traktatusok körüli hulladékokon hizlalt és a tudományosság álarcába bújtatott művek, vagy némely a szeretetet meghamisított vallástanait hirdetők szóbeli és irodalmi izgatásai, politikusoknak ily forrásokon itatott programjai, sajtóbeli megnyilatkozásai és a mindezekből együttvéve itt-ott kialakuló viszonyok együttvéve megállapítják-e az országos zsidókérdés fennállását: annak eldöntéséhez úgy a koronkénti, mozgolódások jelentőségét, valamint az előtérbe lépő faktorok és felszereléseik súlyát és értékét tekintve, ugyan sok szó fér. Bárha e jelenségek a zsidókat érintik leginkább, bennük a liberalizmus vagy kulturális kérdések egy részletének egyes társadalmi és jogegyenlőségi differenciák ki-domborodását látom, amiben más a zsidósággal össze nem függő eretnekszaglálások és egyéb, noha tompított, csatározások csak megerősítenek.

Ad 2. Arról, hogy van-e egyáltalán zsidókérdés, az előző feleletem magában foglalja mondanivalómat.

A magyar társadalomnak itt szóbaeshető jelenségei többé-kevésbé azokat a tüneteket és eredetük ugyanazokat a forrásokat mutatják, melyekkel más országokban is találkozunk.

a) Elsősorban áll mindaz, ami a vallás talaján támadt. A kereszténység megalapítója eredetét, tanainak kútfejét, a zsidóságnak a belőle kiágazott új vallással szemben tanúsított negációját a harcos kereszténység örök szemrehányásnak és bűnnek tekintette és tekinti. Irtóhadjáratot indított tehát a zsidó nép és minden ellen, ami belőle lelkedzett. Azt a népet, mely az emberiségnek új vallásalapítóját adta, és azt a szellemet, mely a kereszténység megalapítóját nevelte, elismerés helyett gyűlölet üldözte azzal a céllal, hogy a zsidóság és kereszténység közötti kapcsolatnak nyoma vesszen. Hasztalan tiltakozott ez ellen maga a kereszténység eszményi tartalma és hiába sajnálkozott ezen a tiszta szellemű keresztény papság és a társadalom sok tényezője, a kereszténység harcos elemei írásaikban, hitvitáikban a tantól mindinkább eltávolodtak. Jézus halálát is a zsidóság bűnéül rótták fel és ennek különösen az alacsonyabb műveltségű és gyengébb belátású hivő lelkekre ható tetemrehívó vádjával, két évezred után is a zsidó ivadék elleni haragot táplálják, részben abból a fanatikus okból, hogy a zsidó utódokat az örök bűnért meglakoltassák, részint hogy a hithez való ragaszkodást ilyképp is alátámogassák. A hitbuzgalom segítőket tudott magának szerezni saját intézményeiben, elsőrangú szervezeteiben. És már most bűntelenül rakott máglyák hamvaiból és némely kultuszok egyenesen lazító forrásaiból tapasztódott össze, illetve képződik részben ma is az a tudat, hogy a zsidók szenvedése jogos, üldözésük, melyet gyakran a szeretet papja vezet, istennek tetsző cselekedet, íme a zsidógyűlölet első részben ma is élő forrása, amit a tiszteletreméltó kivételek nagy sorozata egyáltalán el nem apaszt. A zsidóság türelemmel várja egy szebb kornak eljövetelét, hiszen bűn volna el nem ismerni, hogy annak jeleivel már egyházi testületekben is elég sűrűn találkozik.

b) Az iskola nem kevéssé járul hozzá az emberiségre szégyenletes zsidógyűlöletre. A hitoktatásban még át- meg átrezdülnek a papi lazítások akkordjai. Némely tanítónak a zsidó gyermek elleni gúnyolódása és megkülönböztetett eljárása, a külön zsidó padok haldokló intézménye, a tankönyvek egynémelyikének tendenciózus tartalma, lassan-lassan fészket rak a zsidók elleni megvetésnek. Csoda-e, ha a tekintélyek nyomása alatt álló gyermekben az a gondolat támad, hogy ez így van rendjén és ha nagykorában is kapálódzik a zsidónak egyenlő elbánás iránti követelődzése ellen? Az iskolák különböző szellemére, fokozataira és az ottani tapasztalatokra gondolva, azt kell mondanunk, hogy csak az egészséges és szabadlelkű magyar nép nemes tulajdonságainak köszönhető, hogy a zsidóellenes érzelmek a meglevőnél sokkal nagyobb arányokat nem öltenek. A zsidóság igaz hálát érez a másfelekezetű iskolák iránt, amelyekben alapvető műveltségét szerzi és hazafias érzései kifejlődnek és amikor egy-egy szomorú emlékkel a lelkében onnan eltávozik, életútjának gyakori keserűségét az enyhíti, hogy a máris megismerhető és a műveltség fokozódásával még jobban fejlődő haladás iskoláink némelyikén még megtalálható foltot kitörli.

c) Viszont a család, egyház és iskola befolyása alatt nőtt, elsősorban annak erkölcsi produktuma és az igazi lelki műveltségen kívül meg is kapja innen az életre szóló útravalót. Csakhogy a család lelkei a nők java része, a sok tekintetben helyes, de mégis egyoldalú apácanevelés vagy egyébként erősen az egyházi befolyás alatt állanak, ami a fennforgó kérdés szempontjából azért kiemelendő, mert ez adja magyarázatát annak, hogy a gyermek miért nem nyer az anya lelki irányításában megfelelő ellensúlyt, miért van az, hogy néha még a még oly műveltséggel bíró keresztény nőnél is oly erősen van kifejlődve a zsidóellenes érzés, így nő és terjed a keresztény családban a zsidókkal szemben az ellenszenv, melyet egyes zsidókra nézve tett legjobb tapasztalatok sem tudnak kiküszöbölni. Egy férges kultúrának sajnálandó áldozatai az ilyen családok, habár elég sűrűk az oly kivételek is, melyeknél a hagyományos nevelés alóli emancipáció esetével állunk szemközt.

d) Az állam is példát ad arra, hogy a zsidó vallású polgáraival szemben nem a jogegyenlőség posztulátumai szerint jár el, akár egyéni előnyökről, akár egyházi kedvezményekről legyen szó. Az egyenlőség törvényes biztosítása keserves küzdelem eredménye és a törvény becsületes alkalmazása még mindig pium desiderium*. A kötelességek teljesítésében erősen követelődző a zsidóval szemben, ám ott, ahol arról van szó, hogy az állam jogokat adjon, ott a zsidók jogait vagy teljesen megvonja, vagy látszat szerint adja meg, vagy olyképpen nyirbálja körül, hogy a jogegyenlőség eszméje pirulva vonul felre. Mikor a jogfosztás, jogmegrövidítés és a törvény ilyen semmibevétele szemünk előtt folyik le, mikor az állami igazságosztás lépten-nyomon csődöt mond, vagy kicégérezésére rikító és még inkább bántó kivételeket statuál: hogyne verne gyökeret egyik részen a méltatlanul szenvedett jogsérelem tudata, a másik rész összes vonalain pedig a minoritáson való hatalmaskodás vágya mellett az a mindinkább megrögződő tudat, hogy az az egyenlőtlen elbánás, melyet a magasabb rendű morális felfogásra hivatott állam minden kérelem, protestáció ellenére nyílt cselekményekkel és abbahagyásokkal folytat, a társadalom minden egyéb viszonylataira is alkalmazandó?

Méltóztatik a kérdésben a zsidók társadalmi viszonyaira, intézményeire, tulajdonságaira és szokásaira alludálni. Ami társadalmi viszonyainkat illeti, megállapítást igényel, hogy a zsidók ebben az országban évszázadokon át váltakozva, hol tűrve, hol üldözve voltak. Egy, bár felette laza kapcsolatot közöttük a közös vallású múlt és közös szenvedés alkotott. Csak rövid ötven esztendeje annak, hogy polgári és politikai jogaikat törvénybe iktatták,** nem szólva most arról, hogy ezek a jogok a valóságban miképpen érvényesültek. E rövid idő alatt azonban a zsidóság olyanképpen hámozódott ki abból a burokból, melyen évszázados penészrétegek voltak, hogy ez a kultúrtörténetben is páratlanul áll. Külön társadalmi elhelyezkedésre ezen átformálódásnál, melyet az asszimiláció gondolata vezérelt, nem törekedett. Művelődés, tudományos haladás, magyar nemzeti irányú fejlődés tekintetében azonban csodálatos eredményeket ért el. Ebben az országban a törvény sáncaiba fogadott, egyházilag és egyénileg kedvezményezett, védett szervezetekben élő fajok és nemzetiségek sem a magyarság, sem az általános művelődés szempontjából évszázadokon át nem teljesítettek annyit, mint a teljesen önmagára utalt, fejlődésben mesterséges eszközökkel megakasztott, ősi ellenszenv ellen küzdő zsidóság néhány évtized alatt. Nem tartozom azok közé, akik a zsidókat oly értelemben kiválasztottnak tartanák, mintha azoknak csak erényeik volnának. Megtagadva azt, hogy speciális bűneik volnának, inkább azt vallom, hogy emberek, mint mások, jó és rossz tulajdonok bennük éppúgy egyesülnek és vegyülnek, mint a többi embertársaikban. Külön faji rossz tulajdonságaik utáni szaglálódásokat igaztalannak tartok. Ami ilyennek a látszatával bír, az lehet produktuma az elnyomottságnak, egy ősi kultúrában való álmodozásnak, az eltaszításból eredő kényszerű elkülönzésnek, az ily begubózott helyzetben kifejlődött sajátos neve-, lésnek, egyoldalú foglalkozásoknak. Lehet folyománya bizonyos mértékig talán annak is, hogy a zsidó vallás nemcsak a tisztult erkölcsi és hitélet területeinek szabályozója, hanem az elszigeteltségre utáltaknak bizonyos életmódjává is vált, melynek maradványait a kor igényei és a megváltozott viszonyok állandóan támadják, formálják és melyekkel szemben a társadalom többnyire alaptalanul idegenkedést tanúsít. De mindez, amire rámutattam, a teljesen kulturált zsidóra nézve egyáltalán nem állhat. Azt a gondolatot, mintha a zsidóságot a nemzet törekvéseinek körében külön vagy éppen azok ellen irányuló célok vezették volna vagy vezethetnének, hogy ezek a célok szervezetekben tudatosan formát nyertek volna, mint a józan felfogásba ütközőt, el kell utasítanom, éppúgy, mint azt, hogy a zsidó vallásban, irodalmának termékeiben olyan tanok volnának, amelyek a keresztény társadalomra veszélyt rejtegetnének magukban. Kár erre sok szót vesztegetni, hiszen ami magát a hitet illeti, kereszténység és a tekintetbe eső főbb vallások erkölcstana a zsidó vallás etikáján alapul, mely a szentírás, a próféták és a zsoltárok útján az emberiség közkincsévé lett. Egyéb évszázados irodalma pedig az igazi tudósok birodalmába tartozik, akik gyöngyöket halászva, tán sárra is akadnak. De mi köze ehhez a mai nemzedéknek? A zsidóságról ellenségei által terjesztett amaz állítás, mintha közöttük bármely téren szerves összetartozandóság lenne, bármely anyagi érdekük intézményes közös oltalomban részesülne, fájdalom, még ama vallási és történeti egységre nézve sem áll, melyet a közös hit szinte parancsolólag megkövetel, ama védelemre nézve sem, melyet egyházak testületei jogállásának biztosítása igényel, de még az időnkénti ellenséges indulatú áramlatok elhárítására sincsen meg az erőteljes egyesülés, mely az önvédekezés természetes formációja lenne. A zsidóság ellenségeiben igenis megvan az egyesek bűneinek közös általánosítására való hajlamosság, és nyilván az ez ellen való jogos lázongásokból akarják a szövetkezést levonni. A zsidóságból kiveszett a faji és népi kötelék organikus kialakulása iránti érzék, mert hazánkban, mint más államokban a zsidóság az illető nemzet közösségébe való teljes beolvadásra törekszik és csakis vallási tekintetben kíván külön létet. A vallás közösségének tudatán túl rabszolgaságban élő hitrokonok érdekében munkálkodó, vagy más állami jogtalanságok kiegyenlítésén működő jótékonysági vagy más jellegű, részben egészen utópisztikus törekvések, legyenek azok a szent földdel vagy egyéb területi kérdésekkel összekötve, a nagy összességgel szemben számottevőnek nem tekinthetők, noha azoknak éppen a most folyó világháborús események némely következményei jelentőséget adhatnak. Ez idő szerint úgy áll a kérdés, hogy az óriási többség hazánkban is minden zsidó nacionális velleitást mint a magáénak vallott szeretettel és áldozattal körülvett nemzettel való összeolvadását zavaró jelenséget magától elutasít.

* pium desiderium – jámbor óhaj

** az 1867. évi XVII. törvénycikk