2. A letagadásnak és elhárításnak ez a politikája annál rövidlátóbb, mert a priori azt a feltevést tartalmazza: jobb arról nem beszélni, hogy a zsidóságnak vannak rossz tulajdonságai s ezek okozzák az antiszemitizmust. Holott a néplélektan bizonyítja, hogy a népek és népcsoportok közötti rokonszenvek és ellenszenvek távolról sem igazodnak mindig jó és rossz tulajdonságaik szerint. Ha a történelemben nem volna ezer példánk – a világháború tanulságai után igazán nem szorul tételünk bizonyításra. S így eleve azt is fel lehetne tenni: a zsidóságnak jó tulajdonságai azok, amelyek a környezet ellenszenvét kiváltják. Általános, egyetemes érvényű erkölcsi kódexünk szerint is a szorgalom, józanság, családiasság stb. jó tulajdonságok s ki tagadhatja, hogy a magyar zsidók is kitűnnek ezekben. És ki tagadhatja, hogy ezeknek a jó tulajdonságoknak is van részük azoknak^ a jelenségeknek alakításában, amelyek a zsidókérdést kiváltják? íme, egy példája annak, miként juthatna „filoszemita” (mert hisz a zsidóság70 tulajdonságait elismeri) ez urak részéről egy-kettőre az antiszemita jelzőhöz.

De ez persze nagyon kényelmes megoldása volna a kérdésnek, majd olyan, mint a struccpolitikusoké. Mint a néplélektan minden kérdése, ez is sokkal komplexebb, semhogy egyetlen abszolút fogalmazása és megoldása lehetne.

Amiképp a magyar nép (és a magyar zsidóság) nem egységes, hanem gazdaságilag, politikailag, vallásilag, érzelmileg sokszorosan tagolt, úgy a zsidókérdés sem egységes, hanem annyiféle, ahány nem zsidó lelki varietással kerül egy-egy zsidó varietás viszonylatba; vagyis a zsidókérdésnek igen sok kombinációja lehetséges és van is. A politikai agitáció természetesen igyekszik az egész komplex kérdést a lehető legegyszerűbb, legmegkapóbb formulára redukálni: „Üsd a zsidót!” vagy viszont: „Ne bántsd a zsidót!”, zsidók szolgájának minősítve mindenkit, aki nem „üti” a zsidót, vagy viszont rögtön antiszemitának, aki „bántja”, recte bírálja; és nem törődik a valósággal, mely számtalan esetben saját cselekedeteivel cáfolja meg magának az illető pártnak elméletét is (gondoljunk csak például a néppárt akárhány zsidó eredetű publicistájára, költőjére, sőt – gyakran ugyanazon személyekben – papjára). De világos, hogy a tudomány – sőt csak a valamennyire igényes publicisztika is – ezt az „arany” középutat nem választhatja és hogy kötelessége volna minálunk is a probléma tudományos felállítása és valóban reális analízise.

Ankét keretében természetesen ez nem lehetséges s a reális analízisre törekvő válasz is kénytelen bizonyos egyszerűsítésekhez nyúlni. A magunk részéről két főviszonylatra redukáljuk ezúttal a kérdést, az úgynevezett uralkodó és alsó osztályok szempontjából nézvén azt, bár a magunk fő szempontja a zsidókérdésben helyesebbnek mutatná a „művelt” és a „nem művelt” rétegek szempontjának előtérbe állítását. De ha már az „uralkodó” és „alsó” osztályok konvencionális fogalma is nagyon határozatlan és igen sok heterogén elemet foglal össze, a műveltség bölcseleti és kultúrtörténeti képzete – s csak erről lehet itt szó – annak konvencionális fogalmával éppenséggel nem egyezik, a köznyelvben műveltnek mondatván mindenki, aki bizonyos számú iskolát végzett, jó ruhában jár, vagy a társadalmi érintkezés külső formáinak mestere.

a) Ha az uralkodó osztályok antiszemitizmusának legelőször a felszínen fekvő, inkább kézzelfogható okait keressük, tehát elsősorban a gazdaságiakat és politikaiakat, akkor azt kell mondanunk, hogy ezek jelentékeny részüknél kisebb szerepet játszanak, mint általában hiszik. Mert igaz ugyan, hogy a birtokost bankadósságok nyomják, hogy mind több föld jut zsidó birtokosok és bérlők kezére, de az egyes birtokos – s mindig az egyesekről van a gazdasági versenyben szó – inkább keresi eladósodása okát az alacsony terményárakban vagy a magas munkabérekben, mint zsidó szomszédjában, aki ugyanezen bajokról panaszkodik s ugyanolyan orvosszereket hajszol: magas gabonavámokat, csendőrt a munkás ellen stb.; s ha a dzsentri birtokos szomszédja zsidó, aligha érzi azt inkább konkurrensnek, mint a nem zsidót, mert hisz valójában nem is konkurrense, mint a cipész a szomszéd cipésznek, a fűszeres a szomszéd fűszeresnek. Más azonban a helyzet a gazdasági érdekek szempontjából az uralkodó osztályok nálunk nemcsak számban, de társadalmi és politikai súlyban igen számottevő rétegénél: a hivatalnokságnál és a szabad foglalkozásúaknál. Lehet mondani, hogy ezek gazdasági antiszemitizmusa jóval erősebb, mint a dzsentrié, és ha tekintetbe vesszük a zsidók módfeletti magas hányadát az értelmiségi foglalkozásokban, el kell ismerni, hogy indokoltabb is.

Ellenben alig lehetne racionális okokat találni az uralkodó osztályok politikai antiszemitizmusára. Már Trefort megírta, hogy a magyar zsidók zöme mindig konzervatív és kormánypárti volt. Ez aligha változott azóta s minthogy Trefort* után is nemcsak kormánypártinak és konzervatívnak lenni jelentett egyet, hanem egyet jelentett uralkodóosztálypártisággal is, a történelmi osztályoknak lehet politikai érdekük antiszemitizmust csinálni, de ha csinálják, bizonyára nem azért, mintha az ő saját politikai érdekük volna ellentétes a zsidók politikai magatartásával.

Ha az okok keresésében mélyebb rétegek felé megyünk, a vallási és erkölcsi érzelemvilágig, akkor azt kell mondanunk, hogy a vallásos érzésnek az az intenzitása, amely más népeknél oly közönséges, a magyar népnél sokkal ritkábban található meg, éspedig minden osztályában egyformán ritkán; hogy a felekezetiség szelleme itt még a protestánsüldözések korában sem volt oly reprezentatív lelki sajátosság, mint például csak a szomszéd Ausztriában is és hogy ezért a magyar uralkodó osztályok antiszemitizmusa bizonyára ritkábban gyökerezett és gyökerezik vallásos érzéseiben, mint egyebütt. Nyilván ez az oka annak, hogy bizonyára kevés nép van, amelynek uralkodó osztályai oly kevés korlátot állítottak volna a zsidókkal való keveredés elé s oly könnyen fogadták volna be a beolvadni akarókat.

* Trefort Ágoston, a reformkori centralista politikusok csoportjából indult, 1872 és 1888 között vallás- és közoktatásügyi miniszter