Ad 3. Azt, amit a zsidóknak a társadalomba való teljes beolvadása, testületi és egyéni jogai szempontjából szükségesnek tartok, a következőkben foglalhatom össze:
a) Addig, míg az egyházaknak az államhoz való jelenlegi viszonya fennáll, az izraelita vallásfelekezet törvénnyel biztosított jogegyenlősége a valóságban becsületesen és fenntartások nélkül végrehajtandó. Az állam ne diminuálja a zsidó vallás értékét konkludens cselekményeivel és az ilyen deklasszifikációkkal ne adjon táplálékot olyan felfogásnak, hogy a zsidó hit és következésképpen azok, akik azt vallják, alsóbbrendűeknek tekintendők. Ha a románoknak törvényileg biztosított autonómiájuk van, nincsen joga, hogy ezt a zsidóktól megvonja. A többi egyházaknak, lelkészeiknek és tanítóiknak az állam költségvetésének terhére engedélyezett állami dotációknál köteles az állam egyenlően a népesedés arányában a zsidóknak is kiszolgáltatni azt, ami jogos részük, mert ha az állam a fennálló jogrendszerrel ellentétben a zsidókra csak kötelességeket ró, de a jogok osztásánál önkényesen, sőt országos törvény ellenére jár el velük szemben, ezzel önmaga nevel olyan viszonyokat, melyek végső folyamatban az állam hátrányára válnak. A kinevezéseknél ne mellőzze a zsidót vallása miatt, ne kényszerítsen ilyen módon egyeseket, hogy vallásukat belső szükség nélkül kegyeleti áldozatokkal előnyökért vásár tárgyává tegyék, vagy a hitükhöz való hűségüknek erkölcsi áldozatai legyenek. Az iskolát óvja meg attól, hogy a hittanítás, tankönyvek és bornírt tanítók révén a nemes életfelfogásra nevelendő ifjúság lelke a zsidógyűlölet által beszennyeztessék, oktató, rendező, intéző és felügyeleti orgánumait olyképpen válogassa meg, hogy azok azt a gyomot, mely az iskola vetéseit bántja, irgalmatlanul kiirtsák, jelentkezzék ez más egyházak eltévelyedett exponenseinél vagy éppen állami intézményekben.
b) Az állam ne állja rendszeresen útját annak, hogy a zsidóság intézményes kultúrtörekvései kifejlődhessenek. Ne kedvezzen politikai okokból, vagy ami még ennél is rosszabb, hatalmi szempontokon sarjadzott tudatossággal a maradiságnak és ne varrja nyakába ugyanakkor az összességnek a szolidaritás révén mindazt, ami többé-kevésbé kultúrálatlan állapotoknak folyománya és az állami belátás hiányának következménye. Az egyes zsidók kultúrértékét ne a felekezeti proveniencia* homályos szemüvegén, hanem igaz mértékkel becsüljék fel. Küszöböltessék ki a szellemi munkának vallás szerinti szignálása. Ne töressenek a szabadság eszméit meggyalázó irodalmi és tudományos vállalatok, olyanok, melyek a zsidógyűlölet tervszerű terjesztésében látják létük boldogulását, olyanok, melyek honvédő köpenyben az államra annyira üdvös társadalmi békét aláássák. Az állami kormányzat részrehajlás és elfogultság mutatásával ne mérgezze meg saját orgánumait, melyek a nyilvánvaló tendenciák hatása alatt fokozott buzgalomból még szűkebbre szorítják az áldozatokon a hurkot. Álljon hivatásának magaslatán, hogy benne ennek az országnak minden polgára és minden törvényes testülete jogainak megingathatatlan bástyáját lássa.
c) A törvény ne csak a vallások és felekezetek elleni tilalomfákat állítsa fel, hanem gyakorolja az igazságszolgáltatás büntető hatalmát akkor is, ha a lazítások a zsidók vagy a zsidóság ellen irányulnak. Ám üldözzék kíméletlenül a bűnt, ha zsidó vallásuaknal mutatkozik, de csak abban a mértékben, mint a más vallásúak bűneit. Ne adjanak módot, hogy a bírói kongnicióra a vallás és fajkutatás ráleheljen, hogy a közigazgatás mai nevelés által prediszponált hivatalnoki kara a jogszolgáltatás tisztaságába a gyűlölködés konkolyát hintse szét. Ne speciális zsidó hibák és vétkek hajhászásában, hanem emberi hibák és vétkek kigyomlálására törje magát a morális megtorlás ereje.
d) A társadalom vesse el magától messzire azt a gondolatot, mintha a zsidóság vallási talaján fejletteken kívül külön faji célokkal bírna és mintha a zsidó szó külön világnézetnek, az általánostól eltérő erkölcsi felfogásoknak az etikettje volna. Szokja meg azt a gondolatot, hogy az egyes zsidó vallásúak bűne szakasztott olyan, mint egyes keresztény vallásúak bűne: miként ezért nem szavatol a keresztény egyházközség, azonképpen nem vonható felelősségre egyesekért a zsidó összesség…
A kitérés kérdésével, melyet érinteni méltóztatott, a hallgatásból netán származható félreértés kikerülése végett szintén nyilatkoznom kell. Az áttérésnek akár az egyetemesség, akár az egyén szempontjából kényelmes társadalmi elhelyezkedés vagy egyéb utüitárius alapon való tárgyalása a cinizmus felé süllyeszti a kérdést. Megalázó ez a kitérőkre nézve éppúgy, mint a térítőkre vagy befogadó egyházra. A hit szempontjából nézve a legtöbb vallásváltoztatást, el kell iszonyodnunk azoktól a szent helyeken elhangzott hamis vallomásoktól, melyek – némely esetet kivéve – a jellemekre árnyékot vonnak. A tömeges áttérés panaceájánál ez az álarcosság még szembeszökőbb lenne és kérdés, hogy a társadalom, melynek egysége érdekében ily eszme propagáltatik, mit nyerne ily erkölcsileg kétes értékű elemekkel. Nemzeti tekintetben talán lehetne álmodni egy nagy nyelvi és vallási egységről, melyet az állam területének határvonalai szabályoznak. Csakhogy ez utópia és a magunk tárgyára gondolva, minthogy itt a majoralizálás gondolatnak is képtelen, melyik legyen az az egységes vallás: az anyahit, a leányvallás vagy más leszármazó? Az a kör, melynek egyik tagjához intézem e sorokat, nem állhat más alapon, mint azon, hogy van egy általános erkölcsi kultúra, melyben minden tisztult gondolkozó ember találkozik, tekintet nélkül arra, hogy milyen templomba jár, van-e istene vagy miként áldja azt, milyen írásokat tisztel, milyen ünnepnapokhoz ragaszkodik, milyen sírok és emlékek szentek előtte. Benső életünknek, a hitnek, az érzelemnek és kegyeletnek szabadságát senki se bántsa, célszerűségi okokból durván meg ne érintse, tudomány, erkölcs vagy kultúra örve alatt meg ne zavarja. A zsidó, még ha a maga vallásának szabályait be nem tartja is, azért sem nagyon hallgat a könnyű érvényesüléssel és sok minden előnnyel kecsegtető térítő szavára, mert gyávaságot lát abban, ha olyan szekérre kérődzködik, amelynek sokszor volt kereke alatt, amelyről sok ostorcsapás érte arcát, ültek légyen rajta fejedelmek vagy csak kocsisok. Olyanoknak kegyét, kik hitének megtagadása vagy megcsúfolása és egy új vallás iránti gyakran tudatosan hazug fogadalom árán adnak számára belépti bárcát, nem kívánja, hiszen betolakodásával csak igazolná évszázadok igaztalanságát és táplálékot adna az ilyképpen nyilvánvalóvá lett haszonkeresés folytán új vádaknak. Pedig a zsidóságnak a világ legcsodásabb tüneményeként mutatkozó állhatatossága, annyi szenvedés között épen maradt idealizmusa legbecsesebb tulajdonsága, mely egyúttal igaztalanul szemére vetett anyagiasságának is legcsattanósabb cáfolata.
És ugyan hová menekülhet az élet nehézségei által legyűrt, csábító ígéretek és a megújhodás csillogó reménysége alatt megtántorodó a faji antiszemitizmus elől, mely az új kereszténynek nemzedékeken át is kutatja eredetét, beárnyékolja nevét, mely elkergeti a fiút az apja koporsójától, távol tartja az anya sírhalmától, mely állandóan ott vájkál származásában, hogy még sokáig, még unokáiban is forralja vérét, vagy arra kényszerítse, hogy gyalázójává váljék saját vérének, mely becstelenségre – az ellenséges hullámok megnyugszanak…
Ha a törvényhozó testületet megnyilatkozásaiban és alkotásaiban, a végrehajtó hatalmat eljárásában, a társadalmat magatartásában az igazságnak, a jogegyenlőségnek és méltányosságnak elvei fogják vezetni, az inkvirálthoz hasonló műveknek és vele rokonszenvező kezdéseknek talaja elvész, a nemzet egy régi előítélet lidércnyomása alól szabadul és helyette alkotási kedvvel és áldozatkészséggel munkálkodó új és nagy célok megértésére hevített, a nemzeti lét harcában most is fényes tűzpróbát álló becses erőtényezőkkel gazdagodik, amint kétségtelenül gazdagodott már eddig is.
* proveniencia – leszármazás, eredet
