DR. CONCHA GYŐZÓ

egyetemi tanár:

I.

Azt kívánja tudni, van-e Magyarországon zsidókérdés?

Amióta eszemet tudom, van. Ma éppúgy van, sőt sokkal inkább van, mint a 60-as évek legelején, amikor a zsidók jogot nyertek ingatlan birtok szerzésére, s amikor keresztény tanulótársaim a győri főgimnáziumban, mivel szívesen érintkeztem négy izraelita tanulótársammal is, sőt közvetítésükkel a Fischer Náthán szerkesztette Ifúsági Iratok-ban első irodalmi zsengémet, Desbordes Valmore* egy költeményének fordítását elhelyeztem, tréfásan megtettek „zsidók királyának”.

Miben áll lényege? – kérdi tovább.

Abban, vajon a zsidók munkássága üdvös-e a magyar állam és társadalomra? vajon az anyagi és szellemi javak zsidók és keresztények között helyesen oszlanak-e meg?

Akár vallásnak, akár nemzetiségnek tekintessék a zsidóság, annyi bizonyos, hogy nagy többségének erősen elütő a jellege akár a keresztény magyaroktól, akár a keresztény németektől, szlovákoktól, románoktól, ellentétet foglal tehát magában úgy az államban, mint a társadalomban.

Más nemzetiségek is ellentétesek a magyarral és egymással, azonban etnológiai fiziognómiájuk mégsem üt el úgy egymástól, mint a zsidóké és nem zsidó nemzetiségeké. Továbbá utóbbiak között az etnikus ellentétet mérséklik a százados együttélésből származó megszokás s a keresztény kultúrának közös érintkezési, viselkedési szabályai.

A kérdés lényege tehát azon fordul meg, mint helyezkedik el a társadalom többi elemeitől erősen elütő zsidó elem a társadalom munkamegosztásában s minő rész jut neki az anyagi és szellemi javakból? minden társadalom ugyanis az emberi munkának és javaknak egyesek és ezek csoportjai között való megosztása.

Az állam meg e megosztásnak egybefoglalása egy végcélra, mely a mai államban valamely nemzet sajátos lényének az összemberiség javára szolgáló uralmában határozódik.

A zsidókérdésre a feleletet tehát annak megállapítása adja meg, miképpen helyezkedik el a magyar állam és társadalomban a zsidóság, melynek nagy többségében az etnikai és vallási jelleg annyira elütő a magyarságtól is, a kereszténységtől is.

Csakhogy e megállapítás elsőbben is abba a nagy nehézségbe ütközik, csak vallás-e? vagy nemzetiség is a zsidóság neve alatt közöttünk élő felebarátaink csoportja?

A zsidóság tragikus sorsának kulcsa, XIX. századi polgári és politikai emancipációja után is, az egész világon vallási és nemzeti tekintetben határozottan labilis helyzetében rejlik. Mert bármennyire olvadjon is össze a nemzettel, melynek körében él, nevezetesen bármennyire vegyen is részt annak a nemzetnek gazdasági, szellemi, politikai munkájában, mellyel együtt létezik és együttműködik s az együttműködés szerezte javak mennyiségén osztozik, vallásában maradtak elemek, melyek hajdani nemzeti létének, évezredeken át fennmaradt etnikus különbségének megőrzésére való törekvést látszanak mutatni…

Akár legyenek a zsidó vallásnak ily nemzetiségi alkotóelemei, akár legyen a zsidóság egy része, az úgynevezett szabadelvűek, bölcselmi vallású nemzetiségé, akár nyerjen zsidó vallási szertartásai, külön nyelve, öltözete, antropológiai varietásának félreismerhetetlen jegyei által zsidó vallású nemzeti jelleget, nehéz lesz a zsidóság helyét társadalmunkban mint egységes tényezőt értékelni. Mentül tovább haladunk előre az időben, annál nehezebb lesz az. A huszadik század ugyanis a cionistákban, határozott zsidó vallási és nemzetiségi alapon, zsidó nemzeti államra törekvő zsidókat is mutat a régi zsidó állam területén, reánk keresztényekre nézve a Megváltó születésének, tanításának, kínszenvedésének, feltámadásának színhelyén.

Mindazonáltal van ami a zsidóság e különböző árnyalatait egybekapcsolja s ha igaz volna, amit Renan mond arra nézve, mi teszi a nemzetet (Qu”est-ce qu”une nation? 1882. 26. L), „Egy nemzet annyi, mint egy lélek… Két dolog alkotja e lelket… Az egyik az emlékek gazdag hagyatékának közös birtoka, a másik… a meg nem szűnő törekvés az osztatlan örökséget gyarapítani, tekintélyét emelni.”, azt is mondhatnók, hogy a zsidóság e különböző árnyalatai egy nemzetet tesznek.

De Renan mondása tévedés. A nemzet alkotóerőt, pozitívumot jelent, a zsidóság ellenben szétszórva a nemzetek között, de megtartva vallásában, antropológiai habitusában, a cionisták egyenes államalkotó törekvésükben a nemzeti erőnek csíráját, tendenciáját, anélkül, hogy e csírából a zsidó nemzet életfája kétezer év óta újból kinőtt volna, mint negatívum, mint elütő, mint nyugtalan, mint örökké mozgó, mint tagadó erő hat az illető nemzet körében, amellyel együtt él, bármily hasznos legyen is igen sok irányban arra, bármily tiszteletreméltó példáit mutassa az emberi erényeknek, bármily meglepő termékeit produkálja az értelemnek, a művészetnek.

Ez a negatív, ez a tagadó, kritikai természet a zsidóságban élő külön nemzeti tendenciából magyarázható csak, melyet ébren tart etnikus egyéniségének majd üldözése, majd kicsinylése más népek részéről, viszont saját vallásának, egész géniuszának túlbecsülése, az emberiség kétezer éves keresztény haladásának lenézése Isten választott népének szempontjából…

A zsidó negativitás állhat csupán az észjárásnak, a mentalitásnak, állhat az erkölcsnek, az illemnek, a szépnek öntudatlan sajátosságában. De megnyilatkozhatik a vallási szertartásoknak igen határozott, az egész társadalomra kiható különösségében, minők a circum-cisio, az állatok különös módú levágása, a társadalmi és állami hatalomnak a különleges zsidó mentalitás, erkölcs szerint a zsidóság érdekeit mindenekfölött szem előtt tartó kezelésében.

A hazai zsidókérdés lényege tehát abban áll, mekkora és mennyire érvényesül a zsidó negativitás nemzetünk életében.

* Marceline Valmore-Desbordes, romantikus francia kóltönő a XIX. század első felében


Comments are closed.