A zsidókérdés külső formája pedig abból áll, hogy a zsidóságot idegennek tekinti a köztudat, belső formája pedig abból áll, hogy a zsidóság maga is bizonytalannak érzi népi mivoltát és társadalmi helyzetét. Előbbi félelem- és gyűlöletkeltő, utóbbi önérzetlerontó. Oka pedig mindennek az, hogy a zsidóságnak, mint egésznek, mint népnek, nincsen protektora. Minden népnek protektora: saját nemzete, állama, kultúrközpontja. Amely népek ilyent nélkülöznek, azok a nemzetek közt elszéledve vagy egy nemzet által elnyomva ténferegnek. A zsidó nép egészen különösen fejlődött az idők évszázadain át, nem lefelé züllött, hanem felfelé. Elvesztette alsó rétegeit, parasztságát, amely mint elpihenő tartalék, bár új értékprodukció nélkül, őrzi meg a népérték ősi alapjait, amelyből azonban kedvező viszonyok közt a kimerült felszín akárhányszor regenerálódhatik. A zsidóság a pihenetlen középosztályból virágoztat ki egy-egy nagy értéket, lángelmét, de értékgenerációkat nem termel, általános fellendüléseket, mint a nemzeti létüket élő népek, nem hoz létre. A zsidó nép lelki értékeinek elhelyezésére kénytelen különleges módokat keresni.
A zsidó nép, amelynek jelenleg csak középosztálya van, vele elfoglalja a gazdanépek középosztály-helyeinek jó részét. Saját kultúrközpontja híján, kénytelen a fogadónépek, így a magyar nép kultúrhelyeit betölteni s ezzel az illető nép alaprétegére szükségképpen bizonyos nyomást gyakorolni. Van tehát egy embercsoport, amely hatóképességénél fogva az ipar, kereskedelem, tudomány, művészet természetes fejlődésénél fogva, a vagyonok, állások örökölhetőségénél fogva több kultúrhelyet foglal el, mint – az alaprétegben rejlő többséghiánya folytán – számarányához képest megilletné egy eredetileg tőle idegen nép kultúrájában. Természetes tehát, hogy ez az állapot előidézi a kiváltságos osztályok iránt érzett gyűlölködéshez hasonló népérzelmek egy nemét; és ez az érzés hálózza keresztülkasul Európa társadalmainak minden rétegét és ennek hatása a zsidóság iránti különleges érzés, előítélet.
Deák Ferenc azt mondta, hogy a zsidóság olyan, mint a só, kell belőle mindenbe egy csipetnyi, de sok belőle árt az ételnek. Lehet, hogy a túl nagyszámú zsidóhatás valamely népnek kultúráját erősebben befolyásolja, mint az a nép faji érdekében kívánható és talán a fajfenntartás ösztöne váltja ki a reakciót, ami – „zsidókérdés” formájában ütközik ki, de ha így van, úgy a zsidókérdés megoldható.
Nem társadalmi és nem törvényhozási reformokkal fogjuk az általános zsidókérdést megoldani és vele a magyarországi zsidókérdés ügyét is dűlőre juttatni, ezekkel csupán belső szakkérdések oldhatók meg, amelyek, mint a múlt mutatta, nem érintettek lényeget. A zsidóság, mint a sziklára tévedt mag: léggyökereket ereget magából és bár helyenként hajt, virágzik, talajt nem találva, csak a szikla felszíni repedéseibe veszi magát, vagy ő maga is sziklát repeszt. Ha azonban a zsidó nép visszanyeri talaját, alaprétegét, parasztságát: kultúrközpontot teremtünk neki, ahol a pihenő zsidó-paraszttartalék feltermelheti a szükséges munkástömegeket, középértékgenerációkat és ahonnan „a világ esetleges zsidószükségletét fedezheti” – úgy a zsidókérdés megszűnik a világ kínzója lenni. Nem lesz, mint ahogy nincs magyar kérdés Németországban, vagy ahogy nincs angol kérdés Svédországban. Csakis az elnyomott és kultúrközpontnélküli népek idéznek elő, különleges, hiányos nemzeti létüknél fogva „kérdéseket”. Ha a finnek, írek, lengyelek felszabadulnak, ha az albánok, örmények nemzeti szabad életet élhetnek, úgy megszűnik a finn, lengyel stb. kérdés. Ha a zsidóság, amely a legnagyobb vándornemzet, amely még most is vándorol – bár fiai százezerszám hullanak egymás kezétől a harctereken – saját népi életét élhetné: évezredes vágyódása betelik és nem fogja mozgó tömegeivel sem a népek gazdasági egyensúlyát, sem a népek munkabéreit befolyásolni s ezzel is ellenszenvet kiváltani. Ekkor az országok határain belül elhelyezkedett stabil zsidóság árnyékba kerül és ha tud, felszívódik, avagy némi összeköttetést tart fenn ősnépe kultúrközpontjával és közvetíti az új kultúrát; vagy pedig teng, mint a Romániába került magyarság, de – semmivel sem fog különösebb kérdésként szerepelni, mint egyéb népek fiai.
A magyarországi zsidókérdés, az általános zsidókérdéssel együtt – és ennek szemébe kell nézni – egy par excellence népi, nemzeti kérdés, amelynek megoldása – úgy vélem – a stockholmi tanácskozáson kezdődött és a palesztinai cion-eszme megvalósításával fog befejeződni.
A zsidó nép évezredeken át annyi emberi javat produkált és annyi értéket képes még ma is produkálni, hogy ha netalán volna benne hajlandóság a teljes megsemmisülésre vagy felszívódásra, a világ nemzeteinek kellene gondoskodnia arról, hogy fejlődésképes maradjon.
