Annál inkább, mert ahol a zsidó tőke által fenyegetett gazdasági érdekeinek politikai képviseletéről van szó, ez osztályok ismét szembe találják a zsidót. Éspedig, mint már fentebb említettük, nemcsak a gazdag vagy „intelligens” kormánypárti zsidót, hanem a maguk osztályosait, a szegény zsidót is. A zsidó, aki a nép között él és annak életmódjában osztozik, a kocsmáros, a kisbérlő, a szatócs, minálunk majdnem mindig szintén kormánypárti, vagyis az uralkodó osztályokkal tart, a szolgabíró, a polgármester, általában a hatóságok embere. Félelemből-e, szolgalelkűségből vagy egyéb okokból – nehéz eldönteni, de így van. S így az alsó osztályok antiszemitizmusa egyaránt gazdaságilag és politikailag motivált.

A vallásos motívum ehhez inkább a nemzetiségi tömegeknél járul hozzá. Alig hisszük, hogy tévednénk, ha a magyar köznép felekezeti érzését nem tartjuk erősebbnek, mint az uralkodó osztályokét. Mikszáth vagy Tömörkény csak jól ismerték és elég realisztikusan írták le a törzsökös magyar népet, de ennek lelkivilágában kevés vallásos elemet tártak fel, s ha igen, inkább miszticizmusra (nazarénizmus stb.) valló hajlamokat, mint felekezetiségre vallókat.

Végezetük nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az idegenszerűvel szemben érzett ősi ellenszenv az alsóbb osztályokban – ha ugyan csak a durvábban és szembeszökőbben megnyilatkozó sajátságokkal szemben- bizonyára nem gyökerezik gyengébben, mint az úgynevezett művelt osztályokban. Ez alól talán a hagyományos környezetükből és a régi erkölcsökből és szokásokból oly radikálisan kiragadott, de már emelkedettebb nagyvárosi munkásság tesz kivételt; mégis hiba volna be nem ismerni, hogy még a szociáldemokrata szervezett munkásság körében is elég gyakran és élesen nyilatkozik meg az ellenszenv a vezető helyekre sokszor túlságos szerénytelen-seggel törtető zsidó elvtársakkal szemben.

c) S ezt mint az antiszemitizmus egyik legfontosabb általános okát itt is meg kell állapítani: maguknak a zsidóknak egy része – és pedig nemritkán éppen azok, akik a fórumon nem győznek egyenlőséget, türelmet, kölcsönös megértést prédikálni – igen kevéssé emancipálta magát ugyanattól a nemzeti, faji és vallási elfogultságtól, a kiválasztottság azon hitétől, amelyet a nem zsidóktól oly rossz néven vesznek. Ezek az ugyanolyan értelemben „nacionalista” és „soviniszta” zsidók, amily értelemben nacionalista és soviniszta magyarokról vagy németekről vagy franciákról beszélünk, okosabbnak, jobbnak, derekasabbnak, szóval különbnek tartják magukat, mint nemzsidó környezetüket s ennek megfelelően fölényesen, elbizakodottan lépnek fel, sőt egyenesen elzárkóznak a nem zsidókkal, az „alsóbbrendűekkel” szemben, miként az antiszemiták velük szemben, nem védekezésképpen vagy sértett büszkeségből, hanem a fölényesség érzéséből. S ezt a súlyos hibát megtaláljuk akárhányszor úgynevezett művelt zsidóknál is s azt látjuk, hogy nemcsak öntudatlanul gyakorolják, hanem olykor tudatosan is. Számukra nemcsak a zsidó felekezetiség és klerikalizmus valami magasabb rendű, amelynek hívei lehetnek és amelyet szolgálhatnak, bár soi-disant* szabadgondolkodók és antiklerikálisok – de csak a katolikus egyházzal és papsággal szemben -, hanem mint gyárosok, mint kereskedők, mint bankigazgatók sem bíznának fontosabb üzleteket vagy pozíciókat másra, mint zsidóra, mert szerintük csak a zsidónak van elég esze ilyesmire. Ha bizonyos politikusok és politikai pártok minden jóhiszemű, vagyis őszintén érzett zsidógyűlölet nélkül is, tisztán politikai érdekből antiszemitizmussá szítják a primitív lelkekben mindig meglévő mizoneista hajlamokat – ezek, a műveltség minden külső máza ellenére ugyancsak primitív, mert mizoneista zsidók méltó fegyvertársaik.

* soi-disant – úgynevezett