…De azért van egy, imponderabilis és mégis fontos, érzelmi, lélektani és kulturális zsidókérdés – erről óhajtok, a Huszadik Század második kérdésével kapcsolatban, ha nem is rendszeresen, de részletesebben szólani.

Társadalmilag a gettó még mindig nincs tökéletesen lerombolva. Bizonyos rétegek – az ortodox zsidók elsősorban, de az ortodoxiától eltért kispolgárok is – maguk Húzódnak meg erős faji gőggel a régi falak között. Ezek a legfőbb okai annak, hogy a mi türelmes, liberális parasztunk és zárkózottnak szintén nem mondható kispolgárságunk idegen, ismeretlen és megismerhetetlen teremtést lát a zsidóban, s hogy bizonyos – ma már különben nem veszélyes – előítéletek mai napig sem tudtak megszűnni.

A falusi paraszt – már foglalkozásuk különböző volta miatt is -nem érezhet szociális összetartozást maga és a falusi zsidó közt. A szervezett munkásságban nem hat bomlasztó erő gyanánt a faji és vallási különbség. Kétségtelen, hogy a szocializmus minden tanítása ellenére is lehetnek antiszemita érzések a keresztény munkás lelkébe belerögződve, de a munkás disztingvál munkaadója és munkástársa között. (Érdemes volna szociális szempontból megfigyelni, hogy munkásasszonyok barátkozásában, egymáshoz való ellátogatásában van-e szerepe vallási különbségeknek.)

Most egyenesen arra a rétegre térek rá, amelyet természetszerűen legjobban ismerek, az intellektuális középosztályra. Itt már a zsidók részéről ritkább jelenség a faji gőg és önkéntes elzárkózás – és itt differenciálódik erősebben a társadalomnak a zsidósággal szemben elfoglalt álláspontja. Kifejlett típusai vannak a ‘pusztuljanak Palesztinába’ -antiszemitától kezdve a hangos filoszemitáig minden elképzelhető árnyalatnak. Ezekről újat mondani bajos; legfeljebb két típusról gondolom, hogy érdemes megvilágítani őket. Egyik az ‘unter uns-antiszemita’. Iskolaigazgatók, tanárok, bírák stb., akik egész életükben tiszteletreméltó korrektséggel viselkednek kereszténnyel és zsidóval szemben egyaránt, hirdetik és becsületesen gyakorolják a liberalizmust – és egymás közt mégis hunyorítanak egyet a szemükkel és kiderül, hogy lelkűk mélyéből utálják a zsidót. Ezzel tulajdonképpen nem ártanak senkinek – de e tünet okaival és következményeivel mégis érdemes lesz foglalkozni. A másik a szomszédos, ezzel rokon árnyalat: a hangos filoszemita, aki teljes jóhiszeműséggel bár, de nagy elégtétellel élvezi ki a zsidók részéről természetszerűen kijáró hálát és bámulatot; meg van győződve arról, hogy filoszemitizmusa kiválóság, érdem – és ezzel természetesen, ha öntudatlanul is, bevallja, hogy alacsonyabb rendű fajnak tartja a zsidót, melyhez ő leereszkedett.

Nem is beszélve tehát a tulajdonképpeni antiszemitákról – a liberális és filoszemita árnyalatok ismerete alapján is nyugodtan kimondhatjuk, hogy nincs keresztény ember, aki a zsidósággal szemben tökéletesen elfogulatlan, tisztán emberi álláspontot tudna elfoglalni. Egyes személyekhez való viszonyban elenyészhetik a fajkülönbség érzése, az összességgel szemben nem.

Ezt, ha nem is tudja minden esetben, de feltétlenül érzi a középosztályhoz vagy a pénzarisztokráciához tartozó zsidó és ettől az érzéstől sohasem tud megszabadulni. Annál súlyosabb ez rá nézve, mert legtöbb esetben vallását sem veszi komolyan és fajilag is beolvadottnak érzi magát a magyarságba. Neki már egyáltalán nem fontos az, ami a keresztényektől elválasztja; nem is látja magán azt a bélyeget, amely megkülönbözteti azoktól, akikhez – meggyőződése szerint -teljesen asszimilálódott. Kohn Móricka nem érti, mért mosolyog a történettanár, mikor ő teletorokkal fújja: ‘Őseink Árpád vezérlete alatt foglalták el Magyarországot…’

Egy faji önérzetétől megfosztott, más faj sajátságait, elfogultságait, igen sok esetben nemzetiszínű túlzásait is felöltött embercsoport, amelyet ez a másik faj csendesen kinevet e maskarában és távol tart magától – ez nagyjából az, amit a zsidókérdés érzelmi részének lehet nevezni. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a férfiak érintkeznek egymással, jóbarátok is lehetnek, de családjukat, asszonyaikat nem is próbálják összehozni; a különbség érzése sohasem szűnik meg, a teljes asszimilálódás, az összeházasodás rendszerré válása lehetetlenség. Ahogy a Mississippi vize mérföldeken át sárgállik a tengerben

– úgy áll külön, sárga foltjával, a zsidóság a magyar társadalomban. .. most, mikor minden téren együtt dolgozik – vagy dolgoztat!

– a társadalom többi részeivel.

Miért? A keresztények részéről, amint láttuk, a tudatos gyűlölettől az öntudatalatti érzés-csökevényekig húzódik az okok láncolata. Gazdasági okokkal – ezt nem hangsúlyozhatom elégszer – kár előhozakodni, hiszen több a kizsákmányolt, mint a kizsákmányoló zsidó

– éppen úgy, mint a keresztényeknél. A zsidóságnál – az alsó osztályok említett faji gőgjét most számításon kívül hagyva – inkább a ferde helyzet, a saját faji érzésük elvesztése, az új faji érzés méltányolatlansága okoz: egyének szerint, hol bizonyos félénkséget, tartózkodást – hol meg kellemetlen, modortalan agresszivitást. Sokat emlegetik a zsidó modortalanságot, filoszemiták is, mint az antiszemitizmus ‘esztétikai’ magyarázatát. De mi az a modor, amit – elsősorban a zsidók – annyira bámulnak az arisztokratában, a dzsentriben, sőt a házimulatságok legpolgáribb díszkeresztényében is? Ez a modor annak az embernek a nyugalma, biztonságérzete, akinek minden őse bátran beállíthatott az ország akármelyik nemesi házába jó estét, bátyámuram! szóval és – otthon volt. Modortalanság: annak az embernek az idegessége, akinek az öregapját kutyák húzták le ugyanannak a nemesi háznak az udvarán, s aki most sem tudja, melyik pillanatban kell valami hirtelen vágás ellen védekeznie. Védekeznie olyasvalakivel szemben, akit igen sok esetben alábbvalónak ítél magánál – de akinek származása és modora száz eset közül kilencvenkilencben – imponál neki.

Ezeken a beidegzettségeken nem segít semmi más, csak az idő, a társadalmi osztályok szorosabb szervezkedése által lassanként mégis előrehaladó keveredés (kitérés, összeházasodás) és, természetesen, az ösztönöket stimuláló régi jelszavak kipusztulása is.

Kívánatos-e ez a keveredés, összeolvadás?

Antiszemiták és valamelyest exponált helyzetben levő zsidók egyforma hévvel mondják: nem!

Az antiszemita nemet mond, mert a faj maga ellenszenves neki és egyáltalában nem óhajtja ennek tulajdonságaival szaturáltatni* a maga fajtáját. Ne térjenek ki, ne olvadjanak be, hanem pusztuljanak innen!

Az exponált zsidó viszont – és exponáltságon nem is kell többet érteni, mint nyilvánosság előtt való megszólalást – nem adja ki nyomtatásban, hogy: nekem mindegy a vallásom, a fajtám. Azt mondja: én zsidó vallású magyar akarok lenni; jó magyar vagyok és becsületes ember, tehát követelem, hogy hallgassatok el a csaló zsidó boltosokról szóló régi históriákkal és becsüljetek meg érdemem szerint!

Mikor a mi zsidónk ezt kimondta, akkor már négyszemközt sem lehet vele boldogulni többé. Vallásához, mely egészen közömbös neki, ragaszkodni fog: csak azért is, dacból, becsületből.

* szaturáltatni – teletölteni, betölteni