3. Ha mindezek után a magyarországi zsidókérdés megoldásának módszereit keressük, eleve tisztában kell lennünk azzal, hogy a kérdés okai hatalmi beavatkozással csak kis részben közelíthetők meg s e részben is csak közvetve. Rendőri rendszabályokkal nem lehet a zsidókat bizonyos kereseti ágakból kitiltani vagy pláne megakadályozni, hogy ezekben a kereseti ágakban eredményesebben érvényesüljenek, mint a nem zsidók, sem osztályérdekeikkel ellentétes politikára nem lehet őket kényszeríteni, sem vallásuk tömeges elhagyására, amint a nem zsidókat sem lehet arra kényszeríteni, hogy ösztönös ellenszenvüket a kétségtelenül nem mindig esztétikus idegenszerűvel szemben elvessék. Mindezek teljesen hatástalanoknak bizonyultak, az abszolutisztikus állam fegyvertárából való eszközök.

Ellenben igenis hisszük, hogy vannak politikai módszerek, amelyek közvetve csakugyan közelebb viszik a kérdést megoldásához. Nem hisszük, hogy a zsidók különleges faji tehetségüknek köszönhetnék fölényüket a mai gazdasági rendben (amint általában mellőzhetőnek tartjuk egyszínűek esetében a race-argumentum taglalását), hanem inkább hisszük, hogy egyrészt környezeti helyzetből származó testi és szellemi tulajdonságoknak, másrészt bizonyos lelki készségeknek, helyesebben bizonyos tradicionális konzervativizmus hiányának, több racionalizmusnak, s talán nem utoljára annak, hogy a túlnyomóan mindenkor városi elemet képező zsidók emancipációja oly időbe esett, amikor a modern ipar és kereskedelem lendületnek indult, vagyis a városiasság számára, hogy úgy mondjuk, különösen jó volt a konjunktúra. Nincs természeti akadálya annak, hogy ezeket a tulajdonságokat, készségeket és lehetőségeket a nem zsidók számára is megszerezhetőkké tegyük. Olyan gazdasági, társadalmi és lelki környezetet kell teremteni számukra, amely e tulajdonságokat idővel maga kifakasztja mindenkiből.

Nézetünk szerint a magyar elem túlnyomóan alárendelt, szolgáló helyzete az összes városi foglalkozásokban egy fő okra vezethető vissza: a magyarföld népe gazdasági és politikai, de legfőképp szellemi szolgaságára. A nagy Széchenyi még kétségbevonta a magyar nép iparra való alkalmasságát; de ki állíthatná ma, hogy az a nép, amely Petőfit és Aranyt adta az emberiségnek, amelynek véréből való vér a kis- és középnemességből és a cívis polgárságból tudományos, technikai és politikai vezető szerepekre felemelkedett annyi kiváló tehetség, ne bírna tehetséggel arra, hogy gyárat vagy bankot igazgasson, újságot szerkesszen vagy törvényt magyarázzon!? Oly elérhetetlenül magasrendű tevékenységek ezek? S ezekben is a nem zsidók nem érvényesülhettek volna már eddig is sokkal nagyobb mértékben, ha körükben is a tehetség és a rátermettség csak feleannyira volna kiválogató elv, mint a családi összeköttetések és tradíciók, amelyek a tradíció nélküli emancipált zsidóknál legalább az első egy-két nemzedéknél nem akadályozták a legjobbak kiválogatódását? S nem ugyanez a rendszer az oka, hogy 1848 óta a magyar nép is viszonylag még súlyosabb elnyomás alatt él, mint azelőtt, hogy a csak azóta konszolidált állami fensőség bizonyos határon túl minden hatalmi erejével elzárja előle a szellemi és a gazdasági felemelkedés útjait s a társadalmi kapillaritás törvényét ezzel a magyar néppel szemben nem engedik érvényesülni éppen azok, akik oly büszkén verdesik magyar mellüket. Még teljesebben áll ez a nemzetiségi népre. Csoda-e, hogy nem bonthatja ki tehetségeit, hogy tudatlansága tudatában nem merészkedik új területekre és hogy alulmarad, ha mégis nekilendül, azokkal szemben, akiknek lábán nem lóg koloncként a hagyományos előítélet is, hogy az ipar és a kereskedelem nem úri foglalkozás! Teremtsenek azok, akik csak szidni tudják a zsidót, oly gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek szabaddá teszik a népet és műveltté, szakítsanak az úri gőggel és előjogokkal és meglátják, rövidesen megszűnik a zsidók oly aránytalan fölénye.

S ugyanettől az erőtől várhatjuk a zsidó fölényesség és gőg csökkenését is. Szabályként lehet felállítani, hogy ez az egyesnél annál gyengébb, minél régebben lépett ki a zsidó család, amelyből származik, lelki gettójából, minél több nemzedék igyekezett magát nemcsak jogilag, de lelkileg is emancipálni felekezeti és erkölcsi bornírtságból és különállásból s igyekezett lelkileg eggyé lenni környezetével. A gettózsidók nagy rezervoárja, Orosz-Lengyelország, politikai rendszerével oly elemek soha meg nem szűnő beszüremlését tartotta ébren, amelyek azt a folyamatot nemcsak hátráltatták, hanem mind újra kezdették. Ma lehet remélni, hogy az új orosz demokrácia odahaza tartja s otthon való gazdasági és kulturális emelkedéshez segíti ezeket a zsidókat és megszűnik a nyugati zsidók sziszifuszi mindújrakezdése a kulturális európaisodás irányában.

S ebben látjuk végül is – nem a zsidók és a zsidóság, éppoly kevéssé, mint a magyarok és a magyarság -, hanem a zsidókérdés végét. Abban a mértékben, amelyben európai életformák, európai érzés- és gondolkodásmód lépnek a már ma is jó részben elhagyott és elejtett magyar formák és magyar modor helyébe – hisz a jó magyar társaság ma már kivétel nélkül parlagiasságnak érzi és ítéli, ami még két-három nemzedékkel ezelőtt (olvassuk csak a negyvenes és hatvanas évek regényeit) magyar bon ton* volt: ruházatban, szórakozásokban, evésben-ivásban, társalgásban, szóval mindenben, amihez „formaság” tapad – s amely mértékben a magyar zsidók is jóhiszeműen osztoznak a közös műveltségen és közös nevelésen alapuló közös kultúrában és őszintén hozzáhasonulnak az új -magyarba oltott európai, de mindinkább európai – szellemhez: enyhülni fog az antiszemitizmusnak legerősebbnek felismert oka, a mizoneizmus.** Éspedig kölcsönösen és egyformán az uralkodó és az alsó osztályokban.

Nem rövid folyamat, az igaz, annál kevésbé, mert mindkét követelésünk – több anyagi szabadság: jólét, több szellemi szabadság: műveltség – sajnos, szembe találja magával azoknak nagyrészét is, akiknek emberi egyenjogúsításáról van szó. Tragikus helyzet, hogy Magyarországon maguk a zsidók – mert gazdagok és hatalmasok, vagy mert ha nem is azok, az uralkodó rend fő támaszai – állják útját a zsidókérdés megoldásának. S így a zsidókérdés legtöbb ágazata is a társadalmi kérdés nagy kohójába torkollik bele.

* bon ton – jómodor

** mizoneizmus – gyűlölködés


Comments are closed.