Mindezek után a magyar uralkodó osztályok valamennyi rétegében kétségtelenül megállapítható antiszemitizmus fő okát még mélyebb és ösztönösebb, még kevésbé racionális lelki tényekben kell keresnünk, éspedig, azt hisszük, az ősi idegenkedésben mindennel szemben, ami külsőleg más: aminek a formája, a beszédmodora, a szokásai, általában a viselkedése más (és amit csak a legműveltebbeknél vált fel az öröm érzése a bár idegenszerűvel, de művésziesen, stílusosan mással szemben). A szociológiai kutatásnak nagyrészt megoldatlan feladata még a „formák” s tágabb értelemben a társasági (nem: társadalmi) kapcsolatok szerepének feltárása, amit az osztály- és egyéb nagy érdekcsoportkapcsolatok kutatása túlontúl háttérbe szorított. Kétségtelennek tartjuk, hogy az ez irányú kutatás (1. például Leopold Lajos nagyértékű kísérletét: A presztízs} az úgynevezett művelt, differenciált és racionalizált társadalmakban számtalan tünetet állapítana meg, amelyek azt bizonyítanák, hogy a primitív társadalmakat jellemző formakultusz távolról sem veszett ki a miénkből sem, hanem hatékony társadalmi tényező ma is; s azt hisszük, hogy az uralkodó osztályok antiszemitizmusában is – tudatosan és tudattalanul – a csak közös hagyományok és közös nevelés (bármilyen nevelés!) mindennapos innervációjával elsajátítható, láthatatlan finomságokban, jé ne sais quoi-kban* kiütköző közös „formaság” hiányának esztétikai érzése játssza a legfőbb szerepet. b) Ha ezután az úgynevezett alsó osztályokat nézzük, akkor -legalább Magyarországon – az összes felsorolt okok komplicitását erősebbnek látjuk, de különösen a gazdaságiakét és a politikaiakét. Kivált az előbbiekét. Kétségtelenül sok túlzás van a Sombart-féle** tételben, amely a kapitalizmus művét a zsidóságnak tulajdonítja. De bizonyos az, hogy már Magyarországon a kapitalista fejlődés megindításában nem kis részük volt nem zsidó, hanem törzsökös magyar és német elemeknek, ma, és jó ideje, mégis leginkább zsidók képviselik a tőkés gazdasági rendszert mindazokon a területeken, amelyeken a prekapitalisztikus struktúrákkal és osztályokkal összeütközik. Az uralkodó feudális osztályok viszonylag igen jól állták meg az új renddel szemben a sarat: gazdaságilag és politikailag egyaránt olcsón kiegyeztek a kapitalizmus korai formájával, az uzsoratőkével, s ma uralkodó formájával, a finánctőkével, s lehet mondani, hogy kevés országban osztozik oly békésen és egyetértőén az oligarchia és plutokrácia a gazdasági és politikai uralomban, mint minálunk. Annál élesebb ellentétben találják magukat a pénz- és ipari tőkével – és mondjuk ki nyíltan: a zsidó tőkével szemben, mert más ilyen tőke Magyarországon nincs – az alsó osztályok: a parasztok, a kisiparosok, a munkások. A parasztságot, igaz, százszorta erősebben nyomja a nagybirtok; de ha az utolsó népszámálás által kiderített az a feltűnő tény, hogy immár a nagy- és középbirtokosok Vs-e is zsidó, mint irányzat érvényesül, akkor az antiszemita politikai irányzatok egyik fő mozgatója: a vágy, hogy a föld népe figyelmét a nagybirtoktól eltereljék, s amely ennél az osztálynál addig csak könnyen beváló demagógia volt, az nemsokára ennél is, miként a két utóbbi osztálynál, nem szükségképpen az. Ezek gazdasági élete és harca Magyarországon valóban túlnyomóan a zsidó tőke elleni harc s így éppenséggel nem lehet csodálkozni, ha az objektív „tőke” helyébe sokszor annak szubjektív képviselőjét, a zsidót helyettesítik be.

* Je ne sais quoi – nem tudni, mi ** Lásd a 19. old. jegyzetet