Még a Habsburg-ház egyes tagjai is inkább hajlottak a birodalom föderációs átalakítására, mint a magyar vezető politikusok. Orbán Viktor szerint „a liberalizmus mint szabadságharc okafogyottá vált”, hiszen minden normálisan gondolkodó ember beépítette már értékrendjébe mindazt, amit ez az eszmerendszer a világnak adhatott. (Orbán a múlt harcairól, MH, ápr. 19.)

Előbb titokban gépelték, később kézzel írták egészen addig, míg a fiatal szerzőket Auschwitzba deportálták

Ha egyszer megnyitja kapuit Budapesten a Magyar Holokausztmúzeum, amelyben a példátlan kollektív tragédiát, a több mint félmillió magyar zsidó elpusztítását feldolgozó, elemző kiállítás várja majd a látogatókat, akkor abban egy külön teremnek kell foglalkoznia az auschwitzi jegyzőkönyvekkel. A terem anyagát Haraszti György munkájára lehet majd építeni, mely az Auschwitzi jegyzőkönyv bevezetőjeként és jegyzetanyagaként jelent meg. Nem becsülhetjük túl ennek a kiadványnak a jelentőségét, hiszen a 20. századi magyar történelem alapvető forrása jött létre. A karcsú, folyóiratszerű kötettel Haraszti a szó szoros értelmében történelmet írt.

Közelmúltunk számos vitatott eseménye és személyisége közül 2004 első felében gróf Teleki Pál állt az érdeklődés előterében. A „szoborpártiak” elsősorban „nemzetnevelői” szerepvállalásaira (cserkészet, elitnevelés, falukutatás stb.) és megfontolt külpolitikájára hivatkoztak, míg az ellentábor főleg antiszemitizmusával érvelt.

Az újnyilas csoport színrelépése heves tiltakozási hullámot indított el. Közéleti méltóságok is megnyilatkoztak. Holló András, az Alkotmánybíróság elnöke: „Az emberi méltósághoz való jog és a szabadságjogok védelme a jogállamiság alapvető értéke (…). Az Alkotmánybíróság már több döntésében felhívta a figyelmet arra, hogy a faji, etnikai, vallási szempontú alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik.” (2004. okt. 11., mti.hu)

A „kollektív amnesztia” hatását pedig jelentősen felfokozza a film végén felvillantott arcképcsarnok: a „főbűnösöket” kivéve a szereplők, vagyis a történeti figurák fotói, rövid életrajz kíséretében. Mindezen szereplők történetileg és morálisan legitimmé válnak tehát, már-már hősökké, hiszen kijár nekik még az utóéletükről való számot adás is. Beemelődnek a hősök panteonjába, tekintet nélkül az általuk elkövetett bűnökre. E manipuláció, a kollektív amnézia hatása alatt, a film végén már alig feltűnő. S ötven, de akár már húsz év múlva, még kevésbé lesz az.

Oroszország büszkén emlékezik a háború befejezésére. Európa nyugati országai számára 1945 az egység sikertörténetének kezdete. A kelet-európai nemzeteknek egészen mást jelent ez az évszám. A Győzelem Napja a nemzeti mítoszok harcának napja.

A hétvégén a második világháború pusztítására emlékszik a világ. Az államfők Moszkvában gyűlnek össze, hogy megünnepeljék az európai harcok lezárását, náci Németország vereségét. A filmek azonban jó lehetőséget adnak mindenkinek, hogy személyesen is elgondolkodjon minden idők legborzalmasabb éveiről.

Május 9-e a győzelem napja akkor is, ha a mai magyar jobboldal hangosabbik és – félő – erősebbik része a győzelem napját a vereség napjának tudja, a veszteseket, a magyar áldozatokat pedig hősöknek, akik végsőkig harcoltak a bolsevizmus ellen. Fölszabadulásról, győzelemről e felfogás szerint legfeljebb a zsidók tekintetében lehet szó, kivetvén ezzel a nemzettestből a zsidókat, vagy akiket ők annak tekintenek hatvan év után megint.

Több mint egymillió ember költözött 1989 óta a volt szovjet köztársaságokból Izraelbe, és ma már ők teszik ki a zsidó állam lakosságának ötödét. A legtöbb bevándorló gazdasági menekült volt, és nem cionista, ezért integrációjuk némileg lassabban megy végbe. A konzervatív német lap Tel-Avivból keltezett írása az Izraelben élő orosz bevándorlók életét mutatja be.

A közlemúltban izgalmas naplók, magánlevelek, újságírói elképzeléseket rögzítő tervezetek kerültek napvilágra Móricz Zsigmond hagyatékából. A dokumentumok birtokosa Kiss Ferenc műgyűjtő, ő a családtól jutott hozzájuk. A velük kötött megállapodás szerint a jogdíjak a családot illetik, a publikációról azonban már ő rendelkezhet – az örökösökkel ebben egyetértésre kell jutnia.

Albert Speer maga adott utasítást haláltáborok építésére. Hatvan évvel a világháború vége után Németország leszámol egy legendával. Albert Speer, Hitler közeli bizalmasa és építésze húsz év börtön után nem csak szabad ember lett 1966-ban, de megbecsülésnek is örvendett. Ennek mostantól vége.

Szeretem Hitlert. Sőt szeretjük Hitlert, bizonyíték rá az arcképével vagy hajócsavarnyi horogkereszttel díszített bestsellerek sora. Nem mint embert persze, mert hiszen ezek a könyvek mind arról szólnak, hogy milyen kiállhatatlan egy alak volt, holokauszt meg minden. De mint témát, szeretjük. Hitler érdekes, sőt az egész világháború is érdekes, a második természetesen, mert az elsőben még csak karddal meg lóval bohóckodtak.

Einstein halálának ötvenedik évfordulója alkalmából az április 16-i Hétvégében adatokban gazdag, érdekes összeállítás jelent meg Száz éve minden relatív címmel. Csakhogy nem minden relatív: vannak abszolút dolgok is, például a tények, az adatok. Ezek némelyike pedig pontosításra szorul.

A német társadalom gerjedelmes jobboldala készen állt az eszmék befogadására már a Führer színre lépése előtt. Az első világháború utáni önsajnálat és kétségbeesés a fajelmélettel és az antiszemitizmussal vigasztalódott.

Szegő András a pesti Duna-part új emlékművéről írva hiányolja, hogy a felirat nem mond semmit arról, kik voltak az áldozatok (Kinek a cipői?, MH-posta, ápr. 21.).

Embersége követendő példa

A rombolás orgiája ma is tart

Beszélgetés Pauer Gyula és Can Togay alkotókkal. A Pauer stúdióban még most is nagy a nyüzsgés, újságírók, fotósok adják egymásnak a kilincset. Ahogy Pauer Gyula fogalmazott, a cipők fogadtatása „bombasztikus”. A szokatlan alkotás azokra az áldozatokra emlékeztet, akiket a háború utolsó hónapjaiban a nyilasok a Dunába lőttek. A levetett, gazdátlan vascipők mostantól együtt élnek a várossal.

Az öngyilkos merénylők vívódásairól szóló berlini díjnyertes palesztin film mindkét oldalt meglepi.