Forrás: NOL

Albert Speer maga adott utasítást haláltáborok építésére. Hatvan évvel a világháború vége után Németország leszámol egy legendával. Albert Speer, Hitler közeli bizalmasa és építésze húsz év börtön után nem csak szabad ember lett 1966-ban, de megbecsülésnek is örvendett. Ennek mostantól vége.

Albert Speer a náci vezetés legfelsőbb köreihez tartozott. Azt mondták róla, hogy „ha Hitlernek lennének barátai, akkor Speer lenne az első”. A diktátor maga is álmodozott építészeti karrierről, ez kötötte össze őket elsősorban. Estéken át rajzolgatták Germania terveit, ahogy Hitler az átépített Berlint, a világot uraló birodalma fővárosát nevezni akarta. Egy igazi szentélyt akart emelni a város közepén, mely tizenhétszer (!) nagyobb a már magában is gigantikus Szent Péter bazilikánál.

Hitler környezetében egyesek azt feltételezték, hogy a diktátort több fűzi építészéhez, mint puszta szimpátia. Mikor Todt fegyverkezési miniszter lezuhant repülőjével, azonnal legközelebbi munkatársát nevezte ki a helyére (Speer maga is a gépen utazott volna, de átbeszélgették az estét Hitlerrel, így kipihente inkább magát). Bár miniszterként jelentősen hozzásegített a világháború elhúzódásához, a nürnbergi perben nem találtak elegendő bizonyítékot a halálos ítélethez.

Már a per során elkezdődött Speer különös átalakulása. A nyugat-német államban ő lett a bűnbánó főnáci. Elmondása szerint a zsidóság sorsáról „csak távoli sejtései” voltak, ráadásul a háború utolsó hónapjaiban szembefordult Hitlerrel, és megakadályozta, hogy a Führer elpusztítsa egész országot a Néró rendeletével. A börtönben aztán hozzálátott fő művéhez, melyben megírta emlékeit – pontosabban azt a részét, melytől a közvélemény megbocsátását remélhette.

1966-ban szabadult Spandau börtönéből Speer, és valóban elfogadható figurává vált a bonni köztársaságban. Vagyonának egy részét zsidó alapítványoknak ajándékozta, és nem fáradt állandó megbánást tanúsítani, hogy egy ilyen tömeggyilkos gépezet közepébe „keveredett”. Szabadulásának évében az NSZK kancellári székében egy volt náci párttag ült, míg az ország elnökét azzal vádolták, hogy építészként részt vett koncentrációs táborok tervezésében.

A Spiegel magyarázata szerint Speer épp azért válhatott kedvencé, mert utat mutatott a társadalom magas pozícióit betöltő embereknek, akik szintén a nácik szolgálatában álltak valaha. Hatvan év kellett hozzá, hogy a történészek lerántsák a leplet az építészről, aki még a legnagyobb szaktekintélyeket is megtévesztette magyarázataival. A legújabb eredmények ismeretében a Spiegel állítja: ha az új bizonyítékokat ismerték volna Nürnbergben, akkor kötél végez életével.

Speer nem tudott az európai zsidóság tervezett elpusztításáról? A valóságban részt vett a közigazgatási elöljárók poznani tanácskozásán 1943. októberében, melyen Himmler, az SS vezetője a következőket mondta: „A következő kérdéssel találkoztunk: mi legyen a nőkkel és gyerekekkel? Úgy döntöttem, hogy itt nagyon tiszta megoldáshoz kell folyamodnunk. Nem éreztem ugyanis helyesnek, hogy megöljük a férfiakat, és közben hagyjuk felnőni azokat, akik bosszút állhatnának”.

Speer és Hitler Speer azt állította, hogy a beszéd elhangzása előtt elhagyta a konferenciát. Tiszta hazugság, ahogy kiderült. Speer azonban nem csak tudott a koncentrációs táborokról, miniszterként ő adott pénzt több krematórium és gázkamra felépítésére. Mániákus építészeti elképzelései érdekében maga kérte Himmlertől, hogy kőbányák mellett építsenek fel munkatáborokat. Speer adta a pénzt az SS-nek, az szállította az építőanyagot. Ennek során munkaszolgálatosok tízezrei haltak meg.

A főépítész a zsidó vagyonok elkobzásában is élen járt. Az értesülései alapján egy vidéki birtokon például mai áron 600 millió forintot keresett. Amikor Rommel egyik helyettese berlini lakást keresett, három címet ajánlott fel Speer. A báró megtekintésük után felhívta a minisztert, hogy itt valami tévedés lesz, mert az egyik lakásban egy zsidó család lakik. Speer azt felelte: csak ma estéig, ha önnek tetszik a hely. A nemesi származású főtsizt köszönettel visszautasította a felajánlást.

Egy német történész arra hívta fel nemrég a figyelmet, hogy a náci vezetésben meglepően sok volt a fiatal, Hitler mindössze 56 éves volt, amikor végzett életével. A felső vezetés kétharmadát az 1900-1910 között született diplomás emberek tették ki. A háború kitörésekor tehát nem voltak még negyven évesek. A másik magyarázkodás is megdőlt ezzel, miszerint agresszív bunkók végezték a piszkos munkát. A németeknek szembe kell nézniük azzal, hogy első sorban a fiatal akadémiai értelmiség követte el a rémtetteket.

Michael Wildt magyarázata szerint a fiatal nácikból hiányzott mindenfajta empátia és együttérzés. Nem feltétlenül voltak antiszemiták (persze többségük az volt), de hidegek és közömbösek voltak az emberi sorsok iránt. A népnek és nem az embereknek dolgoztak, így szemrebbenés nélkül hajtottak bányákban halálra zsidók, lengyelek, oroszok százezreit. Fel akartak emelkedni, hogy elpusztítsák a rendszert, amiben felnevelkedtek. Speer volt egyik legtipikusabb képviselője. Talán antiszemita nem volt, de rendelkezései milliók halálát okozták, mégsem érzett semmilyen bűnbánatot.

Csak a háború után vált Speer a jó nácivá, aki a végpusztulás pillanatában Hitlerrel szembefordulva próbálta menteni a menthetőt. Egy német történész szerint azonban ez is csak látszat érdem. A németeknek eszük ágába sem jutott a Führerrel együtt pusztulni mindenestül. Nem volt szükség Speer segítségére ehhez. Hitler egyik legközelebbi munkatársa megúszta a bitófát, és életének utolsó szabad éveiben már szégyenkeznie sem kellett.

A német közszolgálati televízió hétfőn vetíti a Speer und er (Speer és ő – a gonosz nevét le sem írva) című film első részét, melyben fiktív jelenetek és eredeti felvételek keverednek a tisztán látást segítő interjúkkal. Legkésőbb a harmadik rész végére egész Németország tudni fogja, hogy megvezette őket a Harmadik Birodalom egyik legkönyörtelenebb háborús bűnöse, és visszavonja megbocsátását.