Forrás: NOL

Beszélgetés Pauer Gyula és Can Togay alkotókkal. A Pauer stúdióban még most is nagy a nyüzsgés, újságírók, fotósok adják egymásnak a kilincset. Ahogy Pauer Gyula fogalmazott, a cipők fogadtatása „bombasztikus”. A szokatlan alkotás azokra az áldozatokra emlékeztet, akiket a háború utolsó hónapjaiban a nyilasok a Dunába lőttek. A levetett, gazdátlan vascipők mostantól együtt élnek a várossal.

A beszélgetés egy egészen friss hírrel indul. Egy kerületi lapban megjelent rövid cikk meg nem erősítetten ugyan, de mégiscsak azt közli, hogy máris elloptak néhány cipőt az alkotásból. Pauer azonnal provokációnak ítéli a dolgot, és elmondja, hogy képtelenség bármelyiket is kiemelni a helyéről, hiszen olyan alaposan beillesztették mindet, emberi erővel gyakorlatilag mozdíthatatlanok. Persze mindannyiunknak szöget üt a fejében, hátha mégis igaz. Meg is ígérem, hogy a beszélgetés után elsétálok arra, és megnézem.

A vandalizmustól való félelem egyébként ma már természetes velejárója egy alkotói folyamatnak. A szobrász beszámol róla, hogy ez az ő fejükben is megfordult. „Egy kiló bronz 8-10 ezer forintba is kerül, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, sokan élnek ebből. Mégsem ez volt a döntő ok, ami miatt a vasat választottuk. A bronz patinája elzöldül, és a cipők olyanok lennének, mint a finom ékszerek. Pedig a mi célunk éppen a drámai hatás elérése volt. Az öntöttvassal semmire nem mennek a színesfémgyűjtők, a cipők viszont mégis úgy néznek ki, mint azok a vízbe süllyedt, II. világháborús, üres töltényhüvelyek, amiket kiemelnek. Ugyanazt a rozsdás, drámai hatást adják.” – magyarázza Pauer Gyula szobrászművész.

A formai ötlet Can Togay filmrendező-író fejében született meg, és majdnem három évvel ezelőtt kezdődött el a közös terv kidolgozása. „Ezt a helyszínt elsősorban a történelmi hitelesség miatt választottuk, hiszen itt is voltak kivégzések. Egyébként szimbolikusan is tökéletesen megfelel, ez tulajdonképpen az ország szíve, itt a Parlament, és ha a miniszterelnök gondoktól sújtva kitekint az ablakon, rálát a cipőkre. Eszébe juthat, hogy kötelessége megvédeni a magyar polgárokat.” – mondja Togay, teljessé téve a helyszínválasztás fontosságának kérdését. „Azért is jó ez a szobor, mert a rendhagyó és szokatlan látvány azonnal kérdéseket tesz fel. Ha például egy apa a fiával arra sétál, a gyerek biztosan megkérdezi majd, hogy mi az. És arra választ kell adni. Valamilyet. Nem lehet elmenni mellette anélkül, hogy ne indítana el valamit. Dialógusra kényszerít, amelyben állást kell foglalni.” – teszi hozzá.

Pauer Gyula Az emlékmű megvalósításához szükséges összeg előteremtése nem volt egyszerű. Gyakorlatilag mindent megpróbáltak. Pauer levelet írt a miniszterelnöknek, és minden lehetséges fórumot megkerestek, ahol a legkisebb remény is megcsillant. Az első komolyabb összeget – amivel a munka egyáltalán elindulhatott – Kornai Péter műgyűjtő ajánlotta fel. Ennek segítségével készültek el a műgyantával előállított mintadarabok, amiről később már megmintázható a fém változat. Togay elmondja, hogy a legnagyobb magyarországi cégeknek is írtak, akik bár reagáltak a megkeresésükre, de arra hivatkozva, hogy a protokoll kereteik behatároltak, sajnos nem tudtak segíteni. Két nevet is említ, bár csak Pauer egyezik bele, hogy ez nyilvánosságra kerüljön. Ezért ez most titok marad.

Togay szerint a fordulat akkor következett be, amikor a Miniszterelnöki Hivatal felajánlott egy komolyabb összeget, hiszen ezzel már képviseltette magát az államiság. Ezután több helyről kaptak még állami támogatást, legalább száz magánszemély adakozott, érkeztek apróbb felajánlások, és pályázatok révén is bővült az összeg.

Nagyvárosi legenda lehet az is, hogy máris elloptak néhány cipőt, de az a teória is közszájon forog, hogy a nyilasterror anarchiájaként értelmezhető öldöklés valójában meg sem történt. Az is csak egy legenda. Nem is kérdés, hogy erre a felvetésre mindketten határozott magyarázattal szolgálnak. Pauer szerint az emberek még most is félnek, ez lehet az oka, hogy inkább meg nem történtté teszik magukban a dolgokat. „Az emberek még ma sem vállalják föl, ami történt velük. Nagyon félnek, mindenhol csakis név nélkül nyilatkoznak. Egy idős néni a napokban felhívott, hogy ő látta, ami történt. De ő sem adja hozzá a nevét, pedig mi arra gondoltunk, hogy filmre rögzítjük a beszámolóját. Remélem, sikerül rábeszélnünk, hogy már nincs mitől félnie.” – meséli a szobrász.

„Belövetésnek hívták ezeket a kivégzéseket. A „tutajok” pedig azok voltak, akik élve vagy halva a vízen úsztak. Képtelenség megingatni a történelmi tényeket. Tíz-húszezer ember veszett így oda, bár pontos számokról nem lehet beszélni. Vannak, akik negyvenezerre teszik ezeknek az áldozatoknak a számát.” – erősíti meg Togay a tagadás hiteltelenségét. „Ilyenkor csak a tagadóknak van igazuk, mindenki más hazudik, a zsidók, a cigányok, és mindenki más, aki áldozat volt.” – teszi hozzá Pauer.

A beszélgetés után Cannal együtt sétálunk át cipőt számolni. Persze minden pár a helyén van, rongálásnak nyoma sincs. Aztán beavat egy apró műhelytitokba. Bár minden cipő teljesen korhű, mégiscsak ott van egy csapott sarkú mokaszin a hatvan pár között. Az átadás előtt ugyanis kiderült, hogy egy párral kevesebb készült el. A kivitelező ezért jobbnak látta, ha gyorsan megmintázza a saját cipőjét. Amíg elkészül az eredeti, ez a mokaszin utazik többi társával az időben.

Aztán persze lehet, hogy ez is csak egy urban legend.