Forrás: ÉS

Közelmúltunk számos vitatott eseménye és személyisége közül 2004 első felében gróf Teleki Pál állt az érdeklődés előterében. A „szoborpártiak” elsősorban „nemzetnevelői” szerepvállalásaira (cserkészet, elitnevelés, falukutatás stb.) és megfontolt külpolitikájára hivatkoztak, míg az ellentábor főleg antiszemitizmusával érvelt.

A túlfűtött és egyoldalúságoktól sem mentes vita pró és kontra hozzászólásai közül kitűnt a Rubicon című történelmi ismeretterjesztő folyóirat összeállítása (Teleki Pálról feketén-fehéren, 2004/2.). A sokoldalúsága és higgadt hangvétele okán méltán sikeres szám legtöbb cikkét egy fiatal történész, Ablonczy Balázs (1974) írta. Az Osiris Kiadó Politikai gondolkodók című kitűnő sorozatában 2000-ben megjelent válogatást (Teleki Pál válogatott politikai írásai és beszédei) ugyancsak ő szerkesztette. Ezek és még néhány közleménye egy közel tízéves kutatómunka olyan részeredményei voltak, amelyek egy komoly és szakszerű Teleki-életrajzot előlegeztek. (Rövidet és „népszerűt” Ablonczy is (2000), valamint előtte sok évvel, 1969-ben már Tilkovszky Lóránt is írt). 

A biográfia, amely az idei könyvszemlére jelent meg, minden dicséretet megérdemel. Terjedelme több mint 500 oldal, s a közel 2000 forrásmegjelölő jegyzet (hivatkozás) 26 közgyűjtemény dokumentációjára utal. Ezek között magyar könyvtárak és levéltárak éppúgy akadnak, mint franciák, németek és angolok. Nagy bravúr, hogy a hatalmas adattömeg csak kismértékben és helyenként megy az olvashatóság rovására. A munka szerkezete világos, stílusa általában gördülékeny. A szakszerűségnek mindezek elengedhetetlen feltételei. A kiválósághoz azonban távolról sem elegendők. Ahhoz olyan képességek – arányérzék, empátia és távolságtartás, fantázia és logika, intuíció és elemezni tudás – is szükségesek, amelyekkel egy-egy generáció historikusai közül csak néhányan rendelkeznek. Ablonczy – semmi kétség – e kevesek közé tartozik. Tehetségének, szorgalmának és persze „hőse” történelmi szerepének köszönhetően munkája prognosztizálhatóan a Horthy-kor historiográfiájának egyik alapműve lesz.

Az életrajz egyik legfőbb pozitívuma a tematikai sokoldalúság. A depresszióra hajlamos és betegségektől szenvedő férfi gyötrelmei éppúgy feltárulnak az olvasó előtt, mint az indiánromantikára felnőttként is fogékony „főcserkész” kalandjai, az önmagát kicsit mindig céhen kívülinek érző tudós kételyei és vívódásai, az egész magyarság okítására törekvő „nemzetnevelő” elhivatottsága, s persze a politikus részben ma is elismerésre méltó, részben viszont bűnös és vállalhatatlan meggyőződéseinek és döntéseinek kormánypolitikává öszszegeződött együttese. Mindez együtt Teleki. Bármelyik aspektus elhallgatása vagy túlhangsúlyozása félrevezető.

Hasonlóképpen nagy erény a munka értelmezéseiben, konklúzióiban és végső értékítéletekben megmutatkozó kiegyensúlyozottság és mértéktartás. Ablonczy nem állítja, hogy Teleki korszakos jelentőségű földrajztudós lett volna. Azt azonban igen, hogy a gazdaságföldrajz modern módszereinek alkalmazásával és elterjesztésével Magyarországon iskolát teremtett. Meggyőzően érvel amellett is, hogy az ország mozgáslehetőségének szűk kereteit figyelembe véve annál lényegesen jobb külpolitika, mint amit Teleki 1920-21-ben és 1939-1941-ben is folytatott, nemigen képzelhető el. Ám ehhez minden szépítgetés nélkül hozzáteszi: a Népszövetség Moszulba küldött szakértőjeként már-már dilettánsként csetlett-botlott a kurd, török és brit érdekek szövevényes hálójában. Az Eötvös Collegium kurátoraként és a magyarországi cserkészmozgalom mentoraként kifejtett működésének végső mérlege egyértelműen pozitív. Az 1923-25-ös frankhamisítási ügyben való részvétele viszont menthetetlen. A kalandvágy és a romantikára való hajlam a cserkészetben előny, a politikában hiba volt.

A szoborvita résztvevői először minden bizonnyal azokat a részeket futják majd át, amelyek Teleki antiszemitizmusával foglalkoznak. Valószínűsíthető, hogy egyik szélsőség sem lesz elégedett. Az sem, amelyik különböző módokon mentegetni próbálta Telekit, és az sem, amelyik a holokauszt szörnyűségéért is felelőssé tette. Az első azért, mert Ablonczy minden szépítgetés nélkül világosan dokumentálja, hogy az 1919 utáni Teleki gondolkodásának és politizálásának a zsidóellenesség integráns és fontos része volt. 1920-ban az ő kormánya terjesztette be a zsidó fiatalok egyetemi és főiskolai képzésének a korlátozására vonatkozó törvényjavaslatot (numerus clausus), 1928-ban felsőházi tagként ellenezte e törvény enyhítését, s 1939-ben, második miniszterelnöksége idején teljes mértékben azonosult a numerus clausust immár az egész társadalomra kiterjesztő, súlyosan diszkriminatív második zsidótörvénnyel. „Végső megoldásnak” – 1940-41-ben – a zsidóság kitelepítését és vagyonának elkobzását tartotta. Ablonczy nem hagy kétséget afelől, hogy mit gondol ezekről az intézkedésekről és tervekről. Határozottan leszögezi, hogy Teleki ezért „bűnös”, s világnézete „menthetetlen és folytathatatlan”. Ugyanakkor óv attól is, hogy a ma perspektíváját összetévesszük az 1941 előttivel. A zsidóság kiirtását eldöntő Wannsee-konferenciát hónapokkal Teleki halála után tartották, s a deportálások Magyarországról 1944 áprilisában kezdődtek. A holokausztért tehát nem tehető felelőssé, sőt azt sem tudhatjuk, hogy az 1944-es embertelenségekkel szembesülve mit tett volna. A perspektívák különbözőségére nagyon jól rávilágítanak a halálát követő nekrológok. Például a Magyar Zsidók Lapjában megjelent, amely „nagy államférfinak” és a „nemzet egyik kiváló nagy fiának” nevezte, vagy a Népszaváé, amely az elvi különbségekre való utalás mellett „nyíltságát” és „őszinteségét” hangsúlyozta. A legtartózkodóbb hangot a nyilas Magyarság ütötte meg, amely többször is „ellenfélnek” minősítette. Helyeslem, hogy Ablonczy nem kerülte meg ezeket a kérdéseket, és egyetértek értelmezésével.

A Telekivel kapcsolatos másik állandó vitakérdés: halálának körülményei. Bár a család tagjai és a céhes történészek közül eddig senki sem adott hitelt a gyilkossági teóriának, Ablonczy részletesen foglalkozik e közvéleményben makacsul élő legendával. A lehető legpontosabban rekonstruálta Teleki utolsó napját, s minden adatokkal alátámasztható körülményt gondosan mérlegelt. Az öngyilkosság szociológiai és pszichológiai elméleteit és elemzési technikáit is segítségül híva végül megerősíti azt, amit a szakirodalom korábban is állított: Telekit nem a németek ölték meg (miért is tették volna?), hanem önkezével vetett véget életének. Feltárja, hogy a férfiak preszuicidális tünetei (tartós lehangoltság, önvád, depressziós téveszmék stb.) utolsó napjaiban egytől-egyik megjelentek nála, sőt az úgynevezett másodlagos rizikófaktorok (magányosság, negatív életesemények stb.) közül is kimutatható legalább három. Döntő és közvetlen motívumnak az a felismerés tekinthető, hogy a revíziós politika nem folytatható a nemzeti függetlenség sérelme nélkül. Bakay Lajos orvosprofesszor igazolása alapján, mely szerint tettének elkövetésekor nem lett volna beszámítható, a miniszterelnök mégis egyházi temetést kaphatott. Igaz, csak a lehető legegyszerűbbet, ami abban is kifejeződött, hogy sírját nem az esztergomi érsek, hanem gyóntatója szentelte be.

Temetése napján, 1941. április 7-én a magyar hadsereg még parancsra várt. Négy nap múlva azonban, miután Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot, megkezdődött a Délvidék fegyveres birtokbavétele. Az 1938 és 1941 között revíziós sikerek közül a nyugati világ ezt fogadta legellenségesebben. Bár – éppen Teleki tettének köszönhetően – Nagy-Britannia nem váltotta be fenyegetését, vagyis nem üzent hadat, követét azonnal hazahívta, és a diplomáciai kapcsolatokat megszakította velünk. „Legpocsékabb nemzet” vagy „hullarabló”, ahogy elkeseredett búcsúlevelében az öngyilkosságra készülő kormányfő minősítette népét, a magyarság sem ekkor, sem később nem lett. Kétségtelen viszont, hogy az ország esélye a nagyhatalmak konfliktusából való kimaradásra, amire addig Teleki folyamatosan törekedett, tovább és immár minimálisra csökkent.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 547 oldal, 3480 Ft