Forrás: ÉSAz újnyilas csoport színrelépése heves tiltakozási hullámot indított el. Közéleti méltóságok is megnyilatkoztak. Holló András, az Alkotmánybíróság elnöke: „Az emberi méltósághoz való jog és a szabadságjogok védelme a jogállamiság alapvető értéke (…). Az Alkotmánybíróság már több döntésében felhívta a figyelmet arra, hogy a faji, etnikai, vallási szempontú alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik.” (2004. okt. 11., mti.hu)
KEREKES OTTÓ RIPORTJA
A jogbizonytalanság útvesztőjében
Mottó: A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; az emberi méltóság valóság, színarany. (Márai)
Prológ
Az újnyilas csoport színrelépése heves tiltakozási hullámot indított el. Közéleti méltóságok is megnyilatkoztak. Holló András, az Alkotmánybíróság elnöke: „Az emberi méltósághoz való jog és a szabadságjogok védelme a jogállamiság alapvető értéke (…). Az Alkotmánybíróság már több döntésében felhívta a figyelmet arra, hogy a faji, etnikai, vallási szempontú alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik.” (2004. okt. 11., mti.hu)
Polt Péter, legfőbb ügyész: „Mindazoknak a közszereplőknek, akik elfogadhatatlannak tartják embertársaik nemcsak elpusztítását, de megalázását… is, kötelességük (…) fellépni a szélsőséges eszmék, így a hungarizmus, nyilaskeresztes gondolat vagy mozgalom megnyilvánulásaival szemben… Az ügyészség az alkotmányos rend és a mindenkit megillető emberi jogok védelme érdekében a törvények adta keretek között, de e kereteken belül a törvény teljes szigorával lép fel mindazokkal szemben, akik ezeket az értékeket megsértik, vagy veszélyeztetik.” (Népszava, 2004. okt. 2.)
Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke: „Magam is vallom, hogy alkotmányellenes és a társadalom számára elfogadhatatlan az emberek nem, faj, felekezet szerinti megkülönböztetése. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az állampolgárok alapvető jogait védő rendelkezések a bíróságok és más hatóságok eljárásában maradéktalanul érvényesüljenek…” (2004. okt. 6., mti.hu/cikk/32282)
Első felvonás
1. Magyar Lajos két évvel korábban még nem olvashatta ezeket a nyilatkozatokat, de tudta, hogy az alkotmány 8. §-a az állam kötelességévé teszi a benne foglalt emberi jogok – így az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez való jog – védelmét. Ismerte az Alkotmánybíróság 30/1992-es határozatát is, mely szerint: „Az AB álláspontját összegezve: a véleménynyilvánítás és sajtószabadság korlátozását mind az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltésnek történelmileg bizonyítottan kártékony hatása, mind az alkotmányos alapértékek védelme, továbbá a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése szükségszerűvé és indokolttá teszi.” (Magyar Közlöny, 1992/53.)
E nemzetközi kötelezettségek közül pl. a Polgári és politikai jogok egyezségokmányának 20. cikke értelmében: „Törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji, vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat.” (Magyar Közlöny, 1992/53.)
Az alkotmány 7. §-a pedig kimondja: „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általános szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
2. Mindezek ismeretében – egy hetilapban Tiltott gyümölcs címen hétről hétre megjelenő könyvajánló kapcsán – M. L. azt kérte a legfőbb ügyésztől, hogy közösség elleni izgatás miatt hivatalból rendeljen el nyomozást e náci, hungarista eszméket hirdető könyvek kiadói, terjesztői és propagálói ellen.
Az ÉS 2003. február 28-i számában jelent meg Papp László Tamás Egy rasszista bacilusfarm című írása, mely egy sor példán mutatja be ezeket a könyveket. Erre és saját tapasztalataira támaszkodva Kárpáti István is feljelentést tett.
A rendőrség a két ügyet egyesítette, és a nyomozás befejeztével azzal a javaslattal fordult a IX. kerületi ügyészséghez, hogy közösség elleni izgatás miatt emeljen vádat.
Második felvonás
1. A kerületi ügyészség arra való hivatkozással, hogy „a cselekmény nem bűncselekmény”, megszüntette a nyomozást, és erről értesítette M. L.-t. (K. I.-t nem érdemesítették erre, bár a határozat felhívja őt, hogy az általa beadott könyveket 30 napon belül vegye át, ellenkező esetben azokat értékesítik. Érdekes esemény lehet, amikor az ügyészség pl. a Hova tegyük a zsidókat? című könyvet eladásra kínálja.)
2. A határozat indoklása bevezetőben utal az Egyezségokmány előzőekben idézett 20. cikkére, majd sietve hozzáteszi, hogy a 19. cikk 1. és 2. pontja szerint „Nézetei miatt senki sem zaklatható”, illetve „Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” A 3. pont ismertetését már nem tartották fontosnak. Ez így szól: „Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá… akkor, ha azok mások jogainak, vagy jó hírnevének tiszteletben tartása, illetve (…) védelme érdekében szükségesek.” (Magyar Közlöny, 1992/53.)
A továbbiakban idézi ugyan a határozat a New York-i Egyezmény 4. cikkét is, mely szerint „a részes államok törvény által büntetendő cselekménynek nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését…”, ezt követően azonban leszögezi, hogy az alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint „a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra.” (Magyar Közlöny, 1992/53.) Nem tudni (?) miért, de az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez való jog említése „kifelejtődött” a határozatból, noha a feljelentések éppen ezek sérelmét panaszolták fel.
3. Ezek után hosszasan „értelmezi” a határozat a „gyűlöletre uszítás” fogalmát. Hivatkozik a „töretlennek tekintendő bírósági gyakorlatra”, ami – ha csak a Hegedűs-perben hozott ellentétes ítéletekre gondolunk – legalábbis megkérdőjelezhető. A fejtegetést követően ezt olvashatjuk: „Az Alkotmánybíróság határozatainak jogi indoklásaiban, és a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben kifejtett iránymutatások alapján a gyűlöletre uszítás mint a Btk. 269. §-ban meghatározott közösség elleni izgatás elkövetői magatartása akkor állapítható meg, ha az elkövető
– erőszakos cselekedetre,
– ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor,
– ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.” (Antiszemita közbeszéd Magyarországon, 2002-2003, Helikon, 2004, 175. o.)
A határozat a 30/1992-es és a 36/1994-es Ab-határozatokra hivatkozik. Ez az ún. hármas követelmény azonban egyikben sem található. Az 1992-es határozatban viszont – a már idézett összefoglaló jellegű állásfoglalás mellett ez is olvasható: „A 269. § elkövetési magatartása a gyűlöletre uszítás (…). Olyan magatartások értendők ide (…), amelyek alkalmasak arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra lobbantsák, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend és béke megzavarására vezethet (…). A köznyugalom ilyen megzavarása mögött ott van nagyszámú egyéni jog megsértésének veszélye is: a csoport ellen felszított indulat fenyegeti a csoporthoz tartozók becsületét, méltóságát (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel korlátozza őket más jogaik gyakorlásában is.” (Magyar Közlöny, 1992/53.)
Az idézetet elemezve megállapíthatjuk, hogy egyrészt a gyűlölet kialakulása egy folyamat része, másrészt a feltételes módból kiderül, hogy a „béke megzavarása” nem feltétlenül következik be, harmadrészt, hogy erőszakos cselekménynyel csak szélsőséges esetben kell párosulnia az uszításnak.
Előbbi idézetet követően egyébként a határozatban valóban van szó a „nyilvánvaló és közvetlen veszély”-ről. De olvassuk figyelmesen az ott leírtakat: „Ebben a gondolatmenetben nem csupán [kiemelés tőlem – K. O.] a köznyugalom megzavarásának intenzitásáról van szó, amely egy bizonyos mérték fölött (clear and present danger) igazolja a véleménynyilvánítási jog korlátozását. Itt az a döntő [kiemelés tőlem – K. O.], hogy mi kerül veszélybe: az uszítás az alkotmányos értékrendben szintén magasan álló alanyi jogokat veszélyeztet.” Az utolsó mondat egyértelműen felülírja a „nyilvánvaló és közvetlen veszélyt” mint kizárólagos feltételt.
Idézzünk a 36/1994-es határozatból is (mely egyébként egyáltalában nem foglalkozik a „gyűlöletre uszítás” értelmezésével): „A becsületvédelem büntetőjogi eszközei a véleménynyilvánítási szabadságot az emberi méltósághoz való jog és a jó hírnévhez való jog alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák.” Ugyanez a határozat kimondja azt is, hogy „A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a tények meghamisítására.” (Magyar Közlöny, 1994/68.) Márpedig a szóban forgó könyvekre még az ügyészségi értékelés szerint is jellemző a „tények meghamisítása”.
A teljesség érdekében olvassunk bele a Legfelsőbb Bíróság 531/1998-as eseti állásfoglalásába is, hiszen az ügyészségi határozat erre is hivatkozik.
„A vádlott (…) nemcsak a véleményét nyilvánította ki, melynek során kétségtelen gyalázkodó, lealacsonyító, sőt gyűlölet keltésére is alkalmas kijelentéseket tett a zsidóságra, hanem (…) többek között szorgalmazta: fel kell szólítani a felelős magyar vezetést, haladéktalanul alkossák meg azt a törvényt, amely megtiltja az önálló hazával rendelkező magyarországi zsidóságnak a magyar gazdasági, politikai és kulturális területeken való kulcsfontosságú pozíciók betöltését…”. (Az LB-állásfoglalás megtalálható a Legfelsőbb Bíróság honlapján, az Elvi Határozatok között 2211/1997-es számon.)
Az LB – noha a beszéd nem szólít fel erőszakra – mégis úgy vélekedett, hogy az kimeríti a közösség elleni izgatás törvényi tényállását. Ráadásul az ún. hármas követelményből a „közvetlen veszély” sem állt fenn, hiszen a felszólítás megfogadásának esélye a nullával volt egyenlő.
Nem nehéz megtalálni a „hármas követelmény” eredetét. Az ügyészség betűről betűre átvette a Fővárosi Ítélőtábla által kreált megfogalmazást, mely a Hegedűst felmentő ítélet indoklásában szerepelt. Ott is az Ab-határozatokra és LB-állásfoglalásokra hivatkoznak – ott is alaptalanul. Sajnálatos módon a Prológban idézett nyilatkozata második részében még Lomnici Zoltán is így fogalmaz: „A véleménynyilvánítás szabadsága csak akkor korlátozható büntetőjogi eszközökkel, ha bizonyított, hogy közvetlen, azonnali reális veszélye áll fenn az erőszaknak.” (2004. okt. 6., mti.hu/cikk/32282)
Úgy gondolom, hogy az eredeti törvényhozói szándék teljes félreértelmezéséről van szó. A Btk. 269. §-ában megfogalmazott jogszabály adott közösséghez tartozó személyek emberi méltósághoz, jó hírnévhez való jogát, és ebből levezetve az egész közösség méltóságát akarja megvédeni. Hungarista eszmék nagy nyilvánosság előtti hirdetése, ilyen tartalmú könyvek megjelentetése e jogok nyilvánvaló, azonnali és közvetlen megsértését jelenti. Az erőszaknak mint feltételnek a hozzákapcsolása e paragrafus szempontjából értelmezhetetlen. Ha ugyanis egy személyt egy adott etnikai, vallási közösséghez való tartozása miatt éri erőszak, akkor mind az elkövető, mind a felbujtó ellen a 174/B § alapján kell eljárni. A közösség egésze tekintetében pedig „az erőszak bekövetkezésének közvetlen és nyilvánvaló veszélye” csak a hatvan évvel ezelőtti események megismétlődése esetén állhat fenn. Nem hinném, hogy erre gondoltak a „hármas követelmény” kiagyalói és támogatói. Ez a jogértelmezés tehát teljesen kiüresíti, alkalmazhatatlanná teszi a 269. §-t.
4. E hosszabb kitérő után olvassuk tovább a kerületi ügyészség határozatát, mely „elemzi” a 14 vizsgált könyvet. Ezek egy kaptafára készültek. Néhány soros tartalomismertetés után megállapítják, hogy bár azok a zsidóságot súlyosan sértő, hazug, alacsony színvonalú kijelentéseket fogalmaznak meg, „erőszakra vonatkozó cselekvési programot” (ez alatt vajon mit kell érteni?) nem tartalmaznak, ezért nem állapítható meg a közösség elleni izgatás. Idézzünk azonban pár mondatot a Népeink legádázabb ellenségei című könyv „elemzéséből”: „Értelmezésében a történelem és a politika nem kevesebb, és nem több, mint a gonoszok – zsidók – és a jók – nem zsidók – harca… A zsidók gonoszságára a megoldás a betolakodók megsemmisítése, vagy kiűzése…” Az ügyészség következtetése: „A szerző általánosságokban fogalmaz, nem hív fel konkrét erőszakos cselekedetre… A könyv kiadása, terjesztése ezért a közösség elleni izgatás bűntettét nem valósította meg.” Az értelmező szótár szerint megsemmisít = „úgy elpusztít valamit, hogy nyoma sem marad”. Ez az ügyészség szerint nem számít erőszaknak.
Nem akármilyen agyszülemény a könyvekkel kapcsolatos zárómondat sem, mely – ne feledjük – a holokauszt 60. évfordulóján íródott: „Valamennyire jellemző azonban az is, hogy aktív gyűlöletkeltő hatásuk nem állapítható meg, konkrét, közvetlen veszélyhelyzetet a támadott közösség számára nem eredményeztek, ennek hiányában gyűlöletre uszító hatásuk nincs, kiadásuk, terjesztésük a közösség elleni izgatás bűntettét nem valósította meg.”
Harmadik felvonás
1. K. I. és M. L. természetesen fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Főügyészséghez. Joggal bízhattak annak eredményességében, hiszen az előzőekben részletezett ellenvetéseket nehezen lehet cáfolni.
Az optimizmust csak erősítette az a tény, hogy azokban a napokban kezdődött a Fővárosi Főügyészség által benyújtott vádirat alapján a bírósági tárgyalás antiszemita reprint könyvek kiadása tárgyában, melyben az ügyészség „folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás bűntettének” megállapítását kérte. (A vád tárgyát képező cselekmény tehát megegyezik azzal, amit a feljelentők is törvényellenesnek tartottak.)
2. Ezek után megdöbbentő volt, hogy ugyanaz a Főügyészség, amely az említett vádiratot megfogalmazta, a fellebbezést elutasítva a kerület nyomozást megszüntető határozatát hagyta jóvá. Ez annak a rulettjátékosnak a logikájához hasonlít, aki pirosra és feketére egyaránt elhelyezi tétjét, mert akkor legalább egy találata lesz.
M. L. felháborodását csak fokozta, hogy a Fővárosi Főügyészség elutasító határozata a fellebbezésben felvetett kifogások egyikét sem válaszolta meg. A határozat „indoklásában” valódi indoklás egyáltalában nem fordul elő, annak ellenére, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény 169. § (3) előírja, hogy „A határozatot röviden azoknak a tényeknek a feltüntetésével kell indokolni, amelyek a határozat rendelkezéseire okot adtak.” Ehelyett megismétli az ún. hármas követelményt és ezzel kapcsolatban az Ab-re és az LB-re történő hamis utalásokat. Ráadásul a Fővárosi Főügyészség ekkor már ismerhette Polt Péternek a bevezetőben olvasható álláspontját, miszerint a törvény teljes szigorával kell fellépni a hungarista nézetek terjesztőivel szemben.
M. L. ezért a Legfőbb Ügyészség Panaszirodájához fordult, kifogásolva az eljárási szabálytalanságot, továbbá utalva a Főügyészségnek az azonos témában elfoglalt ellentétes álláspontjára. Érdemi állásfoglalás helyett a következő választ kapta: „…panasza elutasítását célzó beadványával kapcsolatban tájékoztatom, hogy azt a Fővárosi Főügyészséghez továbbítottam az esetleg szükséges intézkedés indokoltságának vizsgálata végett.” Azon M. L. már nem is csodálkozott, hogy az iratanyagot a Főügyészség „az eljárási hatáskörrel és illetékességgel rendelkező IX. kerületi Ügyészséghez továbbította.” Vissza a feladónak? Döntse el a kerület, hogy felettes szervének melyik részlege járt el helyesen? Nos, a kerület döntött: saját magának adott igazat!
Annak ellenére tehát, hogy minden – a panaszok elbírálására vonatkozó – jogszabály a felettes szervek hatáskörébe utalja ezt a feladatot, a Legfőbb Ügyészség a „bepanaszolt” Fővárosi Főügyészséget, ez utóbbi pedig az eredetileg kifogásolt határozat létrehozóját bízta meg döntéshozatallal. Nem hinném, hogy kommentárt érdemelne az ügyészség sajátos jogértelmezése.
Epilógus (?)
1. A kérdőjel jogos. Az epilógus általában happy end-szerű befejezést sejtet, márpedig erre több ok miatt sem lehet biztonsággal számítani.
Az egyik: a Fővárosi Bíróság első fokon felmentette a vádlottakat a Fővárosi Főügyészség által indított, a Harmadik felvonás egyes pontjában említett perben. Bár az ítélet írásos indoklását nem ismerhetem meg (vajon miért?), de ha hinni lehet az újságíróknak, szóbeli indoklásában a bíró kifejtette, hogy „ezek a művek (…) már megjelenésük idejében sem voltak túlzottan mozgósító jellegűek” (index.hu, 2004. nov. 22.). Vajon hány millió embernek kellett volna még elpusztulnia ahhoz, hogy a „mozgósító jelleg” megállapítható legyen. A „mozgósító” jelleghez még egy adalék. Bár hiba lenne túldimenzionálni, tény, hogy az újnyilas csoportocska vezetőjének eszmevilágát – saját elmondása szerint – ilyen könyvek olvasása alapozta meg. Az ügyész fellebbezett ugyan, de ha az ún. „hármas követelmény” ragálya tovább terjed, akkor másodfokon sem lehet a törvény szellemének megfelelő ítéletre számítani.
2. M. L. sem tudta elfogadni a válasz nélküli válaszokat, ezért közvetlenül a legfőbb ügyészhez fordult, egyebek között hivatkozva az alkotmány 64. §-ára, mely szerint „mindenkinek joga van arra, hogy egyedül, vagy másokkal együtt kérelmet, vagy panaszt terjesszen az illetékes állami szerv elé”. Joggal hihette M. L., hogy levele el sem jutott a címzetthez, mivel a korábbival azonos aláíró arról tájékoztatta, hogy levelét „esetleges intézkedés végett” a Fővárosi Főügyészséghez küldték.
3. Az Alkotmánybíróság májusi újabb határozata sem biztat sok jóval. És itt újra visszatérünk Lomnici Zoltán többször idézett levelére, melyben utal ugyan a jogszabályok értelmezési nehézségeire és az eltérő bírósági gyakorlatra, kijelenti azonban, hogy az Ab májusi határozata „a jogi helyzetet egyértelművé tette.” (2004. okt. 6., mti.hu/cikk/32282) Ezt már annak idején példák sokaságával vitatta Hanák András (ÉS, 2004/23.), a határozatot egyébként üdvözlő Molnár Péter (ÉS, 2004/22.), és jómagam is (ÉS, 2004/26.). De indokolt utalni arra a körülményre is, hogy az Alkotmánybíróság elhárította a köztársasági elnök azon kifejezett kérését, hogy „fejtse ki a közösség elleni izgatás büntethetőségének az alkotmánnyal összhangban levő értelmezését.” (A köztársasági elnök indítványa a I-2/4975-0/2003-as számú átirat 2.3.3 pontjában olvasható, és megtalálható a honlapon a Dokumentumok között. 2003. dec. 20.)
Az értelmezési zavar tehát inkább nőtt, amit a jogalkalmazók (rendőrség, ügyészség, bíróság) többnyire úgy „oldanak meg”, hogy inkább nem tesznek semmit, nem járnak el, nem emelnek vádat az ilyen ügyekben.
Persze született már elmarasztaló ítélet a közösség elleni izgatás témakörében. (Magyar Hírlap, 2004. szept. 18.) A bíróság jog(?)-erős ítéletében bocsánatkérésre és 150 000 forintos bírság megfizetésére kötelezte a Mazsihiszt, amiért azt merészelték állítani, hogy az általuk képviselt emberek gyalázása, rágalmazása, illetve a holokauszt tagadása közösség elleni izgatásnak minősül. Erre mondhatjuk: no comment!
4. A visszás helyzeten egy új jogszabály megalkotása segíthet, mely az alkotmány helyesen értelmezett alapelveire támaszkodva félreérthetetlen összhangot teremt a Prológban megfogalmazott elvek és a jogalkalmazás, a nemzetközi kötelezettségek és a belső jog között. Célszerű lenne figyelembe venni az ECRI (Európa Tanács Rasszizmus- és Intoleranciaellenes Bizottsága) ajánlásait is, melyekről sajnálatosan kevés szó esik. A törvény adjon teret enyhébb szankcionálási lehetőségeknek is, mert nem biztos, hogy a szabadságvesztéssel való fenyegetés a leghatékonyabb.
Az Alkotmánybíróság pedig – ha újra eléje kerül a törvény – a szólásszabadság egyoldalúan privilegizált értelmezése helyett inkább saját 8/1990-es határozatában foglaltakat tekintse irányadónak. E szerint „az emberi méltósághoz való jogot az alkotmány 54/A /1/ bekezdése az alapvető emberi jogok és kötelességek című fejezet élén [kiemelés tőlem – K. O.], minden ember veleszületett jogaként deklarálja”. (Magyar Közlöny, 1990/35.) Nem véletlen, hogy az Országgyűlés által december 20-án elfogadott uniós alkotmány is első helyen említi az alapjogok között az emberi méltóságot: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani és védelmezni kell.” A II-52. cikk szerint pedig egy-egy alapjog – így a szólásszabadsághoz való jog is – korlátozható, „ha az mások jogainak és szabadságának védelmét szolgálja.” (Az uniós alkotmány szövege a december 20-án elfogadott 12631. sz. OGY-határozat alapján a parlamenti honlapon olvasható.)
Befejezésül Márai hasonlatát felhasználva megkérdezem: ha a törvény bünteti az arany ellopását, az emberi méltóságot miért lehet büntetlenül meglopni? A világi méltóságok feladata erre a választ megadni.
