Forrás: HETEK

A rombolás orgiája ma is tart

Az AFP francia hírügynökség február 10-én közzétett egy felvételt, amelyen a palesztin rendőrség tagjai láthatók, amint náci üdvözlésre lendítik karjukat. Nem valamely terrorszervezet tagjairól van szó, hanem a nemzetközi közösség által támogatott Mahmúd Abbász palesztin elnök hivatalos rendfenntartó alakulatáról.

A Palesztin Hatóság nem tiltakozott és nem is magyarázkodott az eset miatt, a média pedig szemérmesen elsüllyesztette a felvételt a fotóarchívumok mélyére. Szeptember 11-e óta a tömegtájékoztatás és a közvélemény is láthatóan világszerte zavarban van, amikor a terrorcselekményekre kell reagálniuk. Pedig a sajtó, illetve a közvélemény reagálási típusai a nyílt, brutális erőszakra (megértés, elutasítás, felháborodás, hallgatás és tudomásul nem vétel stb.) nem most alakultak ki: lényegében nem változtak több mint hatvan éve, nevezetesen az 1938-as kristályéjszaka óta. Bár az akkori brit és amerikai tudósításokat fellapozva azt mondhatjuk: ha a politikusok igyekeztek is úgy tenni, mintha mi sem történt volna, az erkölcsi felháborodás legalább a sajtóbeszámolókban megjelent – amire ma sajnos mind kevesebb példa akad.

1938 szeptember végén Münchenben Hitler nagy, számára is váratlan, békés győzelmet aratott: a “Szudéta-válságban” sikerült meghátrálásra kényszerítenie Nagy-Britanniát és Franciaországot. Chamberlain és Daladier a parlamenti többség és a közvélemény támogatásával elárulták Csehszlovákiát, kiszolgáltatták a náciknak. Ilyen körülmények között a nácik úgy döntöttek, hogy miután kiűzték az orosz útlevéllel rendelkező zsidókat, 1938. október 26-án minden további nélkül kiutasítják Németországból az ott élő mintegy hetvenezer lengyel állampolgárságú zsidót is. Befogadásukra Lengyelország a legkisebb hajlandóságot sem mutatta: útlevelüket a lengyel követségen előre lepecsételték, hogy nehogy visszatérhessenek. Mivel a németek elkergették őket, a lengyeleknek pedig nem kellettek, több mint tízezer szerencsétlen zsidó zsúfolódott össze a “senki földjén”, a határon lévő menekülttáborokban, embertelen körülmények között. Egyesek éjjel megpróbáltak átkúszni lengyel területre, többségüket a járőrök lelőtték. A sorsukra váró menekültek voltak a Hannoverben született, de akkor már három hónapja párizsi rokonainál tartózkodó tizennyolc éves Herschel Feibel Grynszpan szülei is.

Ilyen előzmények után szánta rá magát egy Párizsban tartózkodó tizennyolc éves zsidó fiú, Herschel Grynszpan arra, hogy bosszút áll, és lelövi Németország párizsi nagykövetét. 1938 november hetedikén reggel fél kilenc tájban Grynszpan forgópisztolyt vásárolt, majd fél tízkor becsöngetett a német követségre a rue de Lille-en. Az altiszttel közölte, hogy Welzeck gróffal, a nagykövettel akar beszélni, mert fontos iratot akar átadni neki, de csak Ernest von Rath követségi titkár, konzervatív beállítottságú porosz diplomata fogadta. Grynszpan piszkos németnek (sale boche) nevezte, és közölte vele, hogy egy okiratot ad át neki tizenkétezer üldözött zsidó nevében. Ezután előhúzta zsebéből a revolvert és tüzelt. A merénylet után az irodában maradt, hagyta, hogy elfogják. Ezt mondta a francia rendőrnek: “Csak egy ember vagyok, aki teljesítette a kötelességét. Nem sajnálom, amit tettem. Azért lőttem, hogy megbosszuljam a szüleimet, akik nyomorban élnek Németországban.”

Kihallgatása során, melyen a német követség munkatársa is részt vett, megismételte, hogy azért lőtt, mert “bosszút akart állni a hitsorsosaiért”. Ernest von Rath másnap hajnalban halt meg a párizsi Alma klinikán. Haláltusája még elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy a náci propaganda felhasználhassa: Hitler repülőn elküldte a diplomata anyját, valamint személyes orvosát, dr. Karl Brandot és dr. Georg Magnust, a müncheni egyetemi klinika sebészprofesszorát. (Megjegyzendő, hogy dr. Karl Brandot 1946-ban bírósági ítélet alapján kivégezték, mert felügyelete alá tartoztak a koncentrációs táborokban végzett “orvosi” kísérletek.)

A “rögtönzött” pogrom

A merénylet hírét nyomban szétrepítette a világsajtó. Goebbels propagandaminiszter nyomban nekilátott, hogy maximális politikai előnyt kovácsoljon a tragikus eseményből. Úgy tűnt, a körülmények kedveznek a náciknak: München óta alig több mint egy hónap telt el, a világ még ragaszkodott az illúzióhoz, hogy politikusai “megmentették a békét”. Így a nyugati lapok többségének nem állt érdekében, hogy szembeforduljanak a saját maguk által is terjesztett illúzióval. November első hetét Németországban már “hagyományosan” az 1923-as náci puccskísérlet áldozatairól való megemlékezésnek szentelték: november kilencedikén ünnepelték a náci párt tizenhat hősét, akiket Münchenben a rendőrök ezen a napon lőttek agyon. Mindezek alapján német ellenzéki körökben olyan szóbeszéd is keringett, hogy Grynszpan valójában agent provocateur volt, ugyanis Goebbelsnek új Reichstag-tűzre volt szüksége, hogy felszítsa a lelkesedést a nácik politikája iránt.

Goebbels a november hetedikén délután tartott sajtótájékoztatón valósággal lecsapott az eseményre, igazolni próbálta vele a náci rezsim antiszemitizmusát. “Hol volt Grynszpan az utóbbi három hónapban? Ki támogatta őt? Ki gondoskodott számára hamis útlevélről? Ki tanította meg lőni?” – kérdezte. Ezután levonta a következtetést, mely teljesen összevágott a Führer patologikus antiszemitizmusával: “Nincs kétség, hogy egy zsidó szervezet rejtegette, és szisztematikusan felkészítette arra, hogy végrehajtsa ezt a cinikus bűncselekményt.” Majd leszögezte: “Hol kell keresnünk az embert, aki a színpad mögött rejtőzik? Nagy, külföldi zsidó lapok hetek és hónapok óta arra uszítanak, hogy a világ harcoljon Németország ellen, és gyilkolják meg a nemzetiszocialista rendszer vezető képviselőit.”

Másnap, november nyolcadikán, miközben az orvosok még küzdöttek von Rath életéért, a Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja már ezzel a szalagcímmel jelent meg: “A párizsi lövések nem maradhatnak büntetlenül”. Ezen a napon a nácik politikai offenzívájától szemmel láthatóan megrémült francia politikusok hallgatásba burkolóztak, a nagy példányszámú lapok az események ismertetésére szorítkoztak, de Georges Bonnet külügyminiszter kijelentette a Nemzetgyűlésen: “Sajnáljuk, hogy ilyen dolog történhetett francia földön.”

Ekkor döntött úgy a náci párt vezetése, Hitler jóváhagyásával, hogy von Rath halálát “megbosszulandó” az SA közreműködésével kilencedikéről tizedikére virradóan összehangolt éjjeli pogromot rendez a zsidók ellen Németországban. “Délután érkezik a hír, hogy Rath német diplomata meghalt. Ez azonban már elég. A régi városházára megyek, ahol a párt ad fogadást. Óriási a tömeg. Beszámolok a Führernek a helyzetről. Úgy dönt, folytatódjanak a tüntetések. A rendőrség ne avatkozzék be. Hadd érezzék a zsidók egyszer a nép haragját. Ez helyes. Rögtön kiadom a megfelelő intézkedéseket a rendőrségnek és a pártnak. Majd ezt követően rövid beszédet mondok a párt vezető testülete előtt. Viharos egyetértés. Mindenki a telefonhoz rohan. Most a nép fog cselekedni” – írta Goebbels a naplójába november tizedikén.

A betört ablakok üvegcserepei után “kristályéjszakaként” emlegetett pogrom eseményeinek részletes ismertetésétől eltekintünk. Elég, ha megemlítjük, hogy ezen az éjszakán a nácik több ezer zsidó lakást és üzletet fosztottak ki és romboltak szét: a pogrom célpontjait már hónapokkal azelőtt megjelölték. Az üzletek tulajdonosait lefegyverezték, majd kötelezték arra, hogy legalább húsz centiméteres betűkből álló felirattal jelezzék a kirakaton, hogy zsidó tulajdonról van szó. Felgyújtottak 191 zsinagógát, több mint kilencven zsidót megöltek, és további harmincezret hurcoltak koncentrációs táborokba. Goebbels elégedett volt: “Hajnalban megérkeztek az első jelentések. Félelmetes volt az őrjöngés. Ahogy várható volt. Az egész nép megmozdult. Sokba kerül ez a halott a zsidóságnak. A kedves zsidók a jövőben majd megfontolják, hogy egyszerűen lepuffantsák-e a német diplomatákat. És ez volt az egész gyakorlat értelme…”

A “Kristallnacht” eseményei világossá tették a nyugati közvélemény számára, hogy Grynszpan merénylete csak ürügyül szolgált a gondosan előkészített pogrom végrehajtására, és a magányos merénylő tettére adott reakció olyan állami terror, mely fölött a világ nem térhet napirendre. Goebbels számítása nem vált be: a nyugati, elsősorban a brit és amerikai lapok tudósításai a legkisebb megértést sem mutatták a német nép “jogos felháborodása” iránt. “Berlinben délután és este mindenfelé a tömeg volt az úr: szabadjára engedett huligánok hordái ülték a rombolás orgiáját. Láttam már több zsidóellenes megmozdulást Németországban az utóbbi öt évben, de egyik sem volt ilyen undorító. A faji gyűlölet és hisztéria láthatóan teljesen hatalmába kerítette ezt az egyébként fegyelmezett népet. Divatosan öltözött asszonyokat láttam tapsolni, vidáman sikoltozni, mialatt tiszteletre méltó, középosztálybeli anyák emelték fel a csemetéiket, hogy lássanak valami rendkívülitŤ… Németország tegnap a vadság orgiáját engedte szabadjára, és a civilizált világot eltöltötte a borzalom… A náci bosszú a legszörnyűbb dolgok egyike jelenleg az országban” – írta tudósításában a konzervatív, Chamberlaint támogató londoni Daily Telegraph november tizediki száma.

A liberális News Chronicle így írt: “A sötét középkor óta nem volt ilyen pogrom, mely így dühöngött volna.” “Tekintettel erre a vadságra, nincs remény a kölcsönös megértésre Németország vezetője és népe között. Nagy-Britanniának egy emberként kell fellépnie a szadizmus ilyen kitörése ellen.” The Times: “Egyetlen külföldi propagandista sem járathatja le úgy Németországot a világ előtt, mint a gyújtogatások és verések, az alattomos támadások védtelen és ártatlan emberek ellen, melyek szégyent hoztak tegnap erre az országra.” November 11-én, az első világháborút lezáró fegyverszünet napján istentiszteletet tartottak a Westminster apátságban, ahol a dékán kijelentette: “Emlékezzünk csendben és rokonszenvvel a zsidó népre és szenvedéseire.”

A manipuláció kudarca

Mint az idézetekből kitűnik, Goebbelsnek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült meggyőznie a külföldi újságírók többségét, hogy a nácik “önvédelemből” cselekedtek. Naplójában így foglalta össze november tize-negyedike történéseit: “A helyzet általában megnyugodott a birodalomban. Alig történt valami említésre méltó. Felhívásom csodát művel. Még hálásak lehetnek nekem ezért a zsidók. A külföldi sajtóvisszhang nagyon rossz. Főleg az amerikai. Fogadom a Berlinbe kiküldött külföldi újságírókat, és áttekintést adok az egész kérdésről. Nagy a hatása. Ebben a nyilvánosság, a közvélemény számára bemutatom és megmagyarázom az egész problémakört.”

A New York Times tudósítója arról írt, hogy “az ember nem lehetett tanúja az előző nap látott jeleneteknek anélkül, hogy ne szégyenkezzen az emberi faj lealjasodása miatt”. A The Herald Tribune: “Nem fogható fel, hogy Németország jelenlegi urai miképp engedhettek meg ilyen dolgokat, melyek minden civilizált embert undorítanak, miközben teremtő munkára hívnak fel.” A The New York Sun: “A külvilág, mely értékeli a nemzeti szocializmus vasfegyelmét, mindebből csak egy következtetést vonhat le: a csőcselék által elkövetett szörnyűségeket eltűrték, ha ugyan nem támogatták a hatóságok.” Az amerikai sajtó és a közvélemény nyomására Fraklin D. Roosevelt elnök november 15-én Washingtonban sajtóértekezletet hívott össze, melyen kijelentette: “A néhány napja Németországból érkező hírek mélyen megrázták a közvéleményt az Egyesült Államokban. Hasonló hírek a világ bármely tájáról hasonló reakciókat váltanának ki az amerikai emberekben, az ország minden táján.” Ezután bejelentette, hogy az Egyesült Államok tiltakozásképpen visszahívja berlini nagykövetét.

Bár a nyugati hatalmak a Kristallnachtot követő felháborodás hatására sem szánták rá magukat arra, hogy befogadják a kelet-európai zsidókat, a nácik számára is világos volt, hogy a pogrom, úgy, ahogy az a médiában megjelent, sem Németországban, sem külföldön nem érte el a célját: ahelyett, hogy növelte volna, inkább csökkentette az antiszemitizmust, részvétet keltett az áldozatok iránt. Befutottak a belföldi jelentések is: jó néhányan kiléptek a náci pártból, tiltakozásképpen a csőcselék tombolása ellen, mások leveleket írtak külföldi követségeknek, illetve adományokkal támogatták a zsidókat. Ismeretes, hogy még a pogrom alatt is akadtak német rendőrök, akik parancs nélkül is felléptek a gyújtogatók és fosztogatók ellen.

Mindebből a náciknak le kellett vonniuk a következtetést: zsidóellenes politikájukat a régi formában nem folytathatják. “A külföldi sajtó nagy terjedelmet szentel az előző napi nyilatkozataimnak. Összefoglalják az érveimet. Ismét mi vagyunk támadásban. A Reuters-tudósítók főnöke személyesen repül Berlinbe, hogy interjút készítsen velem. Kertelés nélkül elmondom neki a véleményemet és azt is, hogy nem tetszik az angol sajtó magatartása. Egy sor példát hozok fel neki. Nagyon megütközik. Szerintem ennek megfelelően fog írni” – írta Goebbels november 13-án a naplóba. Nyilvánvalóan tévesen ítélte meg a helyzetet: vágyait és rögeszméit ráerőszakolta a valóságra.

A fanatikus náci vezérek számára a kristályéjszaka fogadtatása világossá tette: Németországnak vagy módosítania kell radikálisan nacionalista és antiszemita ideológiáját, vagy pedig ki kell robbantania az új háborút, melynek viszonyai lehetőséget teremtenek ideológiájuk “totális” kipróbálására. Mint ismeretes, Hitler erre a helyzetre a pszichopatákra jellemző módon, a “fenyegető” valóság elutasításával reagált.

A külföldi sajtó elől mind jobban titkolva folytatta a németországi zsidók elleni intézkedéseit, és előkészületeket tett a háborúra, melyeket 1939. január 30-ai beszédében már jó előre a nemzetközi zsidóság “nyakába varrt”. 1938 novembere után egyre kevésbé remélhette, hogy rögeszmés nézeteiről meggyőzi a világot – ezért is döntött úgy, hogy “megerőszakolja a közvéleményt”, és fegyveres erővel, szomszédos országok leigázásával juttatja érvényre elképzeléseit.

Comments are closed.