Ültünk Mándy Ivánnal a Különlegességi Cukrászda mentén a járdán. Pontosabban az oda kitett székeken s asztalnál. Korombeli férfiak földobódott csapata jött arra, Ivánnak köszöntek, megálltak. A rövid beszélgetésből világossá lett, hogy Jutka – Iván Jutkája – kollégái, orvosok, valamiféle amatőr bridzsversenyről jöttek. Egyikük angol nyelvű kártyaszakkönyvet szorongatott – Adventures in Card Play -, s magasztalta. Átadom, így Mándy Iván. Kinek?? A szerzőnek. Maga ismeri??? – teljes döbbenet. Kiderült, az illető nem tudja, nem is akarja elhinni, hogy a Kelsey-Ottlik páros második fele magyar volna.
Mind a magyar, mind a lengyel történeti emlékezet és történetírás szívesen beszél a két nép közötti barátságról, történelmi párhuzamokról, sorsközösségről. A folyamat még a középkorban, Nagy Lajos uralkodásával indult, majd 1848-49-ben érte el egyik csúcspontját, mikor Bem József volt előbb az erdélyi, majd a magyarországi honvéd haderő főparancsnoka. A XX. században, a második világháború alatt azonban minden korábbinál nehezebb és veszélyesebb volt fönntartani a már akkor is történelminek mondott barátságot. Több mint százezer lengyel menekült el 1939 szeptembere után Magyarországon keresztül hazájából. A menekültek közül azonban kb. 15 000 fő hazánkban maradt, és egészen a német megszállásig biztonságban élt. Ahhoz, hogy mindez így történhetett, két önfeláldozó és bátor ember munkája szükségeltetett. Magyar részről id. Antall József, míg lengyel oldalról Henryk S³avik. A lengyel menekültek sorsa 1948 után – kényszerű – feledésbe merült, nem illett bele a korabeli kommunista politikába. Az 1990-es évektől kezdve azonban egyre több könyv, tanulmány, interjú és cikk fedezte fel újra a második világháború alatt Magyarországra menekült lengyelek történetét. A legújabb e témával foglalkozó könyv Grzegorz Lubczyk A lengyel Wallenberg című munkája, mely alcíme szerint Henryk S³avik és idősebb Antall József története.
Kétezer szót szentelsz annak, hogy elmagyarázd Komoróczy tanár úrnak – no meg a kedves olvasóknak (Kőszeg Ferenc: Egy szó helyett kétezer, ÉS, 2005/6.) -, hogy „miért vállalta el a Magyar Helsinki Bizottság a Szálasi eszméit hirdető Bácsfi Diána jogi védelmét…” Hogy okfejtésedet miért nem fogadom el, azt magam három szóba fogom sűríteni.
A holokauszt-múzeum koncepciójáról folytatott vitának nem most kellene zajlania. A helyszín kijelölése, az épület és a kiállítás megtervezése, forgatókönyvének létrejötte előtt kellett volna megtörténnie, hogy többé-kevésbé konszenzus alakuljon ki abban: kik készítik, kinek szól, miről szól, a lehetőségek szerint hol a legcélszerűbb felépíteni és a tervezett tartalomhoz leginkább milyen forma, belső épületszerkezet illene.
Malte Ludin kíméletlenül lecsap a maszatoló, hazug félmondatokra: kimondása által lesz a „zsidók elszállításá”-ból deportálás; a „zsidók sorsukra hagyásá”-ból meggyilkolásuk. És az apának se „szerepe lesz ebben”, hanem tömeggyilkosnak neveztetik. Hogy zsidók százezreinek haláláért személyesen felelős Hanns Elard Ludin, afelől szemernyi kétség sem marad a nézőben.
