Forrás: ÉS

MARGÓCSY ISTVÁN

“…Semmi, ami barbár…”

Az ÉS könyve áprilisban – Spiró György: Fogság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 770 oldal, 3990 Ft

“Nem sűlyed az emberiség! / Ilyen gonosz vala rég, / Ilyen gonosz már kezdet óta… / Hisz különben nem kellett vóna / Százféle mesét, / Eget, isteneket, / Poklot és ördögöket / Gondolni ki…” – Spiró György új nagyregénye elé alighanem teljes joggal írhatnánk mottóként Petőfi Sándor fiatalkori ironikus versét, amely metsző éllel és látványosan szemléltetheti és bizonyíthatja még azok számára is, akik a magyar irodalom egészét általában a gondolkodói mélység hiányában marasztalják el, hogy emez irodalom történetében mégiscsak szerves folyamatossága van (volt) a történelem egészével való filozofikus szembenézésnek, s hogy a legjelesebb elmék mindig is megkísérelték a szinte lehetetlent: egy nagy összefoglaló pillantással adni áttekintő összképet a történelmi létezésnek lehetőségeiről és csapdáiról, a történelem és a személyiség kölcsönös egymásrautaltságáról, az egyes ember mindenkori kiszolgáltatottságáról, valamint azokról az egyszerre kétségbeesett és emelkedett próbálkozásokról, melyeknek segítségével az emberek, embercsoportok mindig is megpróbálták, megpróbálják eszmékkel és hitekkel körülírni, körülbástyázni életük folyamát, cselekvéssorukat és szenvedéstörténetüket, melyeknek kitalálásával, kiépítésével és mozgósításával egyszerre akarják értelmezni saját tevékenységüket és irányítani a másokét, s egyszerre akarnak hatalmas egyéni szellemi szabadságot és elnyomó korlátozó társadalmiságot alkotni és működtetni. A magyar irodalom legjobbjait mindig is mélyen izgatta a nagybetűvel írott Történelem démoni működése, azé a Történelemé, amelyet ugyan mindig újra kell kitalálni, s új elvekkel kell újra s újra mozgásba hozni, ám amely minden egyes nagy (vagy kis) szellemi újítás után is öntörvényűen és gépszerűen jelenik meg, s győzedelme során ugyanúgy hat, mint a megelőzőkben – azaz zavart kelt az elmékben és a társadalomban, s ami a legfontosabb: végeláthatatlanul öl és pusztít. A magyar regény történetének két kiemelkedően nagyszabású alkotása, Eötvös József Magyarország 1514-benje, valamint Móricz Zsigmond Erdélye szolgálhat mintegy paradigmatikus példaként az ily írói-gondolkodói általánosításra: mindkettőben (ugyanúgy, mint Spirónál) a történelmi események csak arra szolgálnak, hogy kiemeljék és látvánnyá tegyék a Történelem általánosságának legyőzhetetlen démonikusságát.

A legújabb magyar regényekben, elsősorban a legutolsó évtizedben, újra s újra feltűnik a történelmi regénynek oly sokszor elparentált, elavultnak, tizenkilencedik századinak titulált műfaja – a posztmodern, úgy látszik, megint mozgósította a régiség iránti érdeklődést. Ám Spiró vállalkozása mégis radikálisan más, mint az elmúlt évek jó pár (hol szerencsés, hol kevésbé sikerült vállalkozása): míg a legtöbb posztmodern történeti regény, mind cselekményében, mind narratívájában épp a történelem végletes felszámolására tör, s azt szeretné valahogy illusztrálni (nyilván különböző divatideológiák, például “nincs történelem”, “a történelemnek vége van”, “a történelem nem más, mint kulturális narratívák vetélkedése” stb. nyomán), hogy a szépirodalomban esztétikailag előadott (vagy egyáltalán előadható) egyéni és fantasztikus történeteknek semmiféle közük nincsen nagyobb összefüggésekhez vagy megismerhető társadalmisághoz, s a szerző lélektani vagy nyelvi ötletgazdagsága felülírhatja bármely más, történetiséghez kapcsoló összefüggés relevanciáját, addig Spiró hihetetlen következetességgel ragaszkodik amaz impozáns felfogáshoz, mely szerint abból a tagadhatatlan tényből, hogy mindnyájan történelemben élünk, az is következik, hogy a történelem menetéről az egyén szemszögéből, s az egyén értelmezési lehetőségeinek határaiig elmenően tanúbizonyságot kell tenni. A posztmodern történeti regények tulajdonképpen nem értelmezik igazi mélységében a történetiséget, hanem inkább egészében mellőzik, s általában csupán érdekes vagy fantasztikus, komolyan nem igazán veendő tarkabarka díszletként alkalmazzák – ezért történetiségük tökéletesen fel is oldódik a regények más mozzanataiban (e téren egyedüli kivételt csak Márton László radikálisan elszabadított narratívája képvisel, mely a végletesen szkeptikus történeti narratíva szélsőséges mozgósításával szinte Spiró regényeinek inverzét kívánná életre hívni); ám Spiró regényírása számára a történelem sokoldalúsága, a történelem szintjeinek elkülönülése és egymásba olvadása egyáltalán nem a megérthetőség és elmondhatóság relativizálásának boldog és naiv gesztusába torkollik, hanem oly írói látás- és láttatásmódba, mely az egyéni szereplő egyénítésének és szabadságának feltételezettségét is csak a szélesebb és szűkebb környezet együttes feltárásától teszi függővé.

Spiró – mintha a régi nagyra törő klasszicistákat követné – a történelmileg legnagyobb lehetséges témát választotta történelmi regényének témájául: a kereszténység keletkezésének és kialakulásának folyamatát akarja megragadni és megeleveníteni, s az “időszámításunk szerinti” első század világát mutatja be. Istenkísértő vállalkozása épp azért járhat sikerrel, mert, hangozzék akármilyen paradoxul is: éppen nem a krisztusi szektával vagy a római ókeresztényekkel foglalkozik, hanem mindazzal, ami politikailag és szellemtörténetileg ezeket az – akkor kicsiny – első csoportokat körülvette, azaz létüket lehetővé tette, s a majdani győztes világvallást kialakította. Nem megváltástörténetet olvasunk itt – Spirótól a történelemnek mint üdvtörténetnek a felfogása rendkívül távol áll: hanem talán épp a fordítottját: azt szemlélhetjük, mi alakíthatja úgy a világot, menynyi összetevőnek kell együttesen összeállnia ahhoz, hogy egy egészen különös, szokatlan eszmeiség, mely először csak maroknyi embercsoport abszurd fantazmagóriájának tűnik, egyszer csak olyan táptalajra talál, melyen hihetetlenül nagyra tud majd nőni. S persze e kibontakozás alapja és következménye mindig is a történelem alapmozzanata: a tömeggyilkosság. Spiró történelmi víziója az állandó harc és pusztítás jelenlétét állítja és szemlélteti (amit persze mindnyájan ismerhetünk a római történetírók igazán illúziótlan műveinek olvastán, de amit persze nem szoktunk észrevenni, vagy főleg tudomásul venni nagyszabású szellemi mozgások hátterében), oly harcét, mely nincs tekintettel nemzetiségi vagy vallási hovatartozásra, s melynek méretei, természetesen, állandóan világméretűek. A római világ (talán az első nagy, birodalmi méretű “globalizált” világ) itt egyebet sem kínál, mint a folyamatos fenyegetettséget – csoportok és egyének, vallások és üzletek, kis szerencsétlenek és nagy császárok egyaránt állandóan a halálos fenyegetettség folyamatos jelenlétében és tudatában élnek és működnek: a császárok gyilkolnak és játszanak, szadista politikai intrikájuk hol bölcs, hol értelmetlen, ám aztán kegyetlenül meggyilkolják őket; a relatíve békés, ám hatalmi feszültségekkel, sokszoros függőségekkel mindig terhes társadalmiságot időnként nagyszabású vallásüldözések, pogromok és háborúk dúlják szét; a nagyszabású karrierek mind tömeggyilkosságon alapulnak, s a konfliktusoknak megoldása egyáltalán nincs: legfeljebb a mértéktelen pusztulás (ami persze más oldalról nézve akár diadalmenetnek is tekinthető). A menekülés útja pedig, mely a megalázott lelkek számára kinyílik: a vallás, mely legalább lelki megszabadulást kínál a társadalmi lét rettenetétől, a vallás, mely a kezdeti tarkasággal szemben, zsidó, római, görög vallások szinkretikus egymás mellett éléséből az egyeduralkodó egyistenhit alternatíváját villantja fel. Spiró a legérzékenyebb vallástörténész sokoldalúságával mutatja fel e rendszer működését és rettenes kiépülését – írói-történészi szemléletét alighanem úgy lehetne a legjobban jellemezni, ha művében egy antikizáló felvilágosodottság éleselméjű mindent akarását és az ellentmondások iránti kifinomult dialektikus érzékét tételezzük fel. Hogy ismét magyar költészeti példával érveljek: e regényben mintha Kosztolányi Dezső Marcus Aureliusának hősi nézése és tartása (persze a császári fenség díszletei nélkül!) alakulna át epikai szélességgé és világmagyarázattá: e könyv úgy írja le a római világ zavaros rendszerét, hogy “az értelem égő lámpája kezében”; minden vallás úgy jelenik meg benne, mintha esetükben lehetséges lenne egyetlen metsző, felülemelkedett magyarázat, s a gondolkodó felléphetne úgy, hogy mindazt megvesse, “mi barbár, mindazt, mi hazugság”; s végül is a gondolkodónak erkölcsi tartásként vagy parancsként nem maradna más, mint a nagy egzisztencialista tanulság és példa: “ki déli verőben nézi a rettenetet”, annak “koszorúja izzó szomorúság”. Spiró e regényében hihetetlen finomsággal és ravaszsággal egyesítette a történelem és a vallások hegeliánus-romantikus felfogásának összetett szintézisigényét az egzisztencializmus etikájának vallástalanságával, reménytelenségével és fejlődésnélküliségével: e vegyítésből mind történetileg, mind etikailag egészen különlegesen nagyszabású példázat született.

Persze mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy itt regény helyett valamely száraz tudományos értekezést olvasnánk; bár a könyv, a klasszikus nagy történelmi regények hagyománya szerint a fikciót a tudományosan is elfogadott történeti környezetbe helyezi, s precizitása és alapossága nyomán minden bizonnyal akár történészek is tanulhatnának belőle, mégis kizárólag fikcionális tágkeblűsége révén hat. Spiró, ismét klasszicista példák nyomán, vérbeli (mondhatnánk: tizennyolcadik századi) kalandregényt alkotott – olyan kalandregényt, melyben “természetesen” a “naiv” főhős útkeresése, szerencsétlenkedése és szerencséje játssza a főszerepet – s épp e személyes útkeresés kapcsán tárul fel mindaz, amit a történelem az ő számára sorsként, az olvasó számára tanulságként felmutathat. A kalandregény formája lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy bejárja a világ sok táját (az adott idő legfontosabb helyszínei, Róma, Alexandria, Jeruzsálem mind megelevenednek), a sok helyszín pedig nemcsak azt képviseli, hogy mekkora volt már akkoriban is a világ, hanem elsősorban azt, hogy láthassuk: a világban egy időben nagyon sok külön világ él és működik, s e világok között legfeljebb utazó jellegű, kalandor átjárás lehetséges – egyébként e világok a bennük élő “normális” közösségek számára átjárhatatlanok s kiismerhetetlenek (de persze nem elpusztíthatatlanok). Spiró, miközben leírásai során nagyon közel kerül a “lehetséges világok” sokaságának teóriájához, mindvégig hangsúlyozza: a lehetségesség nem imagináriusság kérdése, hanem a “globalizált” világ szinkronitásának alapparadoxona – hiába akar egységesülni a világ, a sokféleséget megszüntetni nem, legfeljebb pusztítani lehet. Másrészről: a hős társadalmilag köztes helyzete (pontosabban szólván: társadalmi státusnélkülisége), miszerint ő zsidó is, római polgár is, alexandriai diák is, tagja is testületeknek meg nem is, s alsó-középosztályi betagozódása mellett és révén bejáratos (de csak bejáratos) lehet a római és zsidó előkelőségek (politikai és gazdasági) világába is, a világ vertikális felosztásának meg- és átvilágítását is lehetővé teszi (ismerjük a teóriából: ilyen a klasszikus “középponti hős”). Ám Spirónál még e szabályos középpontiság is alapjában kifordul sarkaiból: azáltal, hogy az ő kalandor hőse mindenhol ott van, nála épp az a tapasztalat lesz uralkodó, miszerint sehol nincs ott, szerepei nem vállalások, hanem esetlegességek – bár épp olyan esetlegességek, melyek rálátást biztosítanak szélesebb összefüggésekre is. A klasszikus (és alapformájában bizonyos fokig elavult) kalandregény műfaja e ponton vált át vérbeli mai alkotássá: a mindenütt szerepet játszó nagyszabású és öntörvényű hős természetes figurája helyett itt a mindenütt szerepet játszó és szerepet kereső figura esendősége és kiúttalansága fog dominálni. Spiró azt írja le, milyen abszurd körülmények között kell élnie, milyen történelmi kalandokon kell keresztülmennie egy jámbor tudnivágyó (és tudnivágyásában kielégíthetetlen) fiatal embernek ahhoz, hogy véleményével felülemelkedjék az adott politikai-vallási világ egyszerű hozzárendelésein, s megszabaduljon attól, ami a társadalom többsége számára a természetes, azaz a “beleszületettség” normalitásától: hősválasztása mintha a szabadon lebegő értelmiségi kategóriájának lehetőségét és lehetetlenségét írná körül egyszerre (hisz a társadalom többsége azt mondja, mint az egyik mellékszereplő: “Nem gondolkodik az ember. Él.”). A gondolkodó ember ott is van, meg nincs is ott, életének és gondolkodásának garanciája a rejtőzködés (mily szép, ahogy a mindentudásra vágyó zsidó fiú mindvégig az epikureista alapelv nevében határozza meg magát: jelszava, kényszerből vagy vonzalomból, a rejtőzködő élet megtartó erejét fogja hangsúlyozni (hisz a társadalomban, a fenyegető és egyénellenes közösségekben egyébként úgyis mindenki komédiázik). Spiró írói széleslátókörűségét e kettősségnek folyamatos fenntartása, bölcs és mértéktartó szétválasztása mutatja: a nagyszabású koncepciót a mindvégig fenntartott rendkívül finoman árnyalt aprólékos kidolgozottság biztosítja, az egyénítés megrendítő figyelmességét és a történetizálás szinte könyörtelen alkalmazását szinte soha nem lehet elkülöníteni egymástól – csak döbbent csodálkozással nézhetjük, ahogy az egyéni sorsot, a kalandor (a szellem kalandora) színes és változatos élettörténetét rendre átüti annak a történelemnek valamely csapása, melyről a főhős soha nem tudhatja, hogy mikor fogja őt is elérni. Alighanem nagyon kevés magyar regény született, melynek alapszövetében az analízis és szintézis gesztusa ily ennyire elkülöníthetetlen lenne.

Spiró György évtizedek óta mintha mindig ugyanazt a nagy témát kerülgetné: régi típusú nagy íróként regényantropológiai választ keres a legnagyobb kérdésre: miért így működik a világ, miért harcol egymással az ember, s miben hisz vagy nem hisz az egyik és a másik ember; regényei, melyek mindig a megtörtént történelem nagyon fontos mozzanatait dolgozzák át, mintha variációk lennének ugyanarra a témára. A kitűzött cél alighanem a legnagyobb tiszteletre érdemes. Spiró évtizedekkel ezelőtt már elmondta: olyan könyvet akar írni (posztmodern ide vagy oda), ami alatt beszakad az asztal. Teljes (utólagos) egyetértéssel mondhatjuk: nincs olyan irodalmi asztal, mely a Fogság alatt ne szakadna be…

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 15. szám

Comments are closed.