Forrás: ÉS

Megnyitó

1944. március 19-én reggelre keresztelőt tűztek ki a Lehel téri plébániatemplomban. A fiúgyermeknek örülő szülők, Heimlich Lajos zongoraművész és felesége, továbbá a keresztszülők, dr. Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni megjelentek, a papot azonban hiába várták. Az egyházi férfiú már e nap reggelén tudott a német megszállásról, s talán bölcsebbnek tartotta nem útnak indulni. A keresztelőt két hét múlva megtartották. A szertartáson jelen levők közül a költő nem élte túl a vészkorszakot. Hogy a többieknek mi mindent kellett átélniök a keresztelő utáni súlyos és sötét egy esztendő alatt, próbáljuk ez alkalommal inkább elképzelni. Annak alapján, ami a keresztelő előtt történt.

A költő és a zongoraművész – őt ma Hernádi Lajos néven tartja számon az utókor – 1940-ben, zsidó munkaszolgálatos században ismerkedtek meg, s lettek sorstársakból barátok. Mikor Szemesveresmarton a Carol-vonal drótsövényeit kellett puszta kézzel bontaniok, s a század nap mint nap „jódtól barna ujjakkal és véres tenyérrel” vonult be a körzetbe, a költő igyekezett a zongoraművész helyett is dolgozni, hogy az ujjak továbbra is alkalmasak legyenek a billentyűkön való játékra. Lehet, hogy a zongoraművész a következő hónapokban budapesti házihangversenyein – mert származása miatt ekkor már csak magának és barátainak muzsikálhatott – a költő jelenlétében másképp játszotta például Beethoven műveit, Chopin és Liszt H-moll szonátáját. S a költő, aki eddig csak „képzettársítani”, azaz mondatokat, verssorokat kigondolni járt hangversenyre, most a tolmácsolás megszenvedett hitelességétől rabul ejtve „megérkezett a zenéhez”.

Hogy mindez, amiről Hernádi Miklós csak szülei elbeszéléséből és keresztapja naplójából tudhatott, miképp hatott műgyűjtői vonzalmaira és választásaira, nem tudom. Eddigi találkozásaink alkalmával valami viszszatartott, hogy megkérdezzem tőle. S most is félek, nem tapintatlanság, indiszkréció-e a fentieket ennyi ember előtt elmondanom. Magamnak kell próbálkoznom azzal, hogy válaszoljak a kérdésre.

Erdély Miklós Bitumen-kép című műve a tűzhalál vagy a holttestek szénné pusztulásának – pusztításának – képzetét keltheti a szemlélőben. S hogy kik lehettek az elevenen vagy holtan elégetettek, arra választ adhat a mű anyaga: bitumen, pászka. A gyűjtemény itt látható és otthon maradt képeiből össze lehet állítani egy olyan kollekciót, melyek Lakner Lászlótól kölcsönvéve a címet „halálfúga-sorozatnak” nevezhetünk. Ajánlom, kapcsolják képzeletben egymáshoz Klimó Károly e teremben látható kollázsát vagy az utolsó terem szemközti faláról Szikora Tamás és Schmal Károly egy-egy művét, s Erdély Miklós Bitumen-képével már együtt is van a sorozat négy fő darabja. S joggal megkérdezhető, hogy Fehér László sajátos festői találmánya, a testetlen, csak körvonalaikkal megörökített emberalakok nem azt sugallják-e, hogy a létezés embertársaink egy nagy csoportja számára bizonyos történelmi tapasztalatok alapján vagy ezek tudat alatti további élésének következtében a lét és a nemlét közötti átmeneti állapotot jelenti.

Hernádi Miklós gyűjteményében szép számmal akadnak olyan művek, melyekről a laikus, a konvenciók szellemében nevelkedett, a természetelvű ábrázolás legalább minimális meglétéhez, a hagyományos eljárásokhoz és anyagokhoz szokott érdeklődő csak erős fenntartással nyilatkozhat. A bátorsággal és ritka minőségérzékkel összeállított, tudatosan a jövő, az utókor számára fölépített műtárgyegyüttesről a legutóbbi időkig csak a műveikkel szereplő képzőművészek válogatott csatapa, néhány közeli barát és múzeumi szakember tudott. Ezért fontos esemény ez a mai és itteni bemutatkozás.

Múzeumunk névadója 1961-ben Párizsban járván ellátogatott a modern művészetek múzeumába. Odafelé menet tele volt kétellyel, szorongással. Hogyan fognak hatni az értékek megőrzésére hivatott múzeumi falakon a század első három évtizedének művészeti forrongásaiban született, a maguk idejében megvetett, kigúnyolt vagy legjobb esetben értetlenséggel fogadott művek? Kassák, végigjárva az intézmény termeit, megnyugodott, s e művészeti forradalmak hajdani résztvevőjeként elégtételt érzett. Mint klasszikus értékeket látta viszont az egykor meghökkenést keltő, gyakran botrányt is kavaró alkotásokat. Most, csaknem fél századdal Kassák párizsi kiállításélménye után, mi is ilyen érzéssel nézhetjük végig e különleges tárlat képeit, plasztikáit.

(Kortárs magyar m

1944. március 19-én reggelre keresztelőt tűztek ki a Lehel téri plébániatemplomban. A fiúgyermeknek örülő szülők, Heimlich Lajos zongoraművész és felesége, továbbá a keresztszülők, dr. Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni megjelentek, a papot azonban hiába várták. Az egyházi férfiú már e nap reggelén tudott a német megszállásról, s talán bölcsebbnek tartotta nem útnak indulni. A keresztelőt két hét múlva megtartották. A szertartáson jelen levők közül a költő nem élte túl a vészkorszakot. Hogy a többieknek mi mindent kellett átélniök a keresztelő utáni súlyos és sötét egy esztendő alatt, próbáljuk ez alkalommal inkább elképzelni. Annak alapján, ami a keresztelő előtt történt.

A költő és a zongoraművész – őt ma Hernádi Lajos néven tartja számon az utókor – 1940-ben, zsidó munkaszolgálatos században ismerkedtek meg, s lettek sorstársakból barátok. Mikor Szemesveresmarton a Carol-vonal drótsövényeit kellett puszta kézzel bontaniok, s a század nap mint nap „jódtól barna ujjakkal és véres tenyérrel” vonult be a körzetbe, a költő igyekezett a zongoraművész helyett is dolgozni, hogy az ujjak továbbra is alkalmasak legyenek a billentyűkön való játékra. Lehet, hogy a zongoraművész a következő hónapokban budapesti házihangversenyein – mert származása miatt ekkor már csak magának és barátainak muzsikálhatott – a költő jelenlétében másképp játszotta például Beethoven műveit, Chopin és Liszt H-moll szonátáját. S a költő, aki eddig csak „képzettársítani”, azaz mondatokat, verssorokat kigondolni járt hangversenyre, most a tolmácsolás megszenvedett hitelességétől rabul ejtve „megérkezett a zenéhez”.

Hogy mindez, amiről Hernádi Miklós csak szülei elbeszéléséből és keresztapja naplójából tudhatott, miképp hatott műgyűjtői vonzalmaira és választásaira, nem tudom. Eddigi találkozásaink alkalmával valami viszszatartott, hogy megkérdezzem tőle. S most is félek, nem tapintatlanság, indiszkréció-e a fentieket ennyi ember előtt elmondanom. Magamnak kell próbálkoznom azzal, hogy válaszoljak a kérdésre.

Erdély Miklós Bitumen-kép című műve a tűzhalál vagy a holttestek szénné pusztulásának – pusztításának – képzetét keltheti a szemlélőben. S hogy kik lehettek az elevenen vagy holtan elégetettek, arra választ adhat a mű anyaga: bitumen, pászka. A gyűjtemény itt látható és otthon maradt képeiből össze lehet állítani egy olyan kollekciót, melyek Lakner Lászlótól kölcsönvéve a címet „halálfúga-sorozatnak” nevezhetünk. Ajánlom, kapcsolják képzeletben egymáshoz Klimó Károly e teremben látható kollázsát vagy az utolsó terem szemközti faláról Szikora Tamás és Schmal Károly egy-egy művét, s Erdély Miklós Bitumen-képével már együtt is van a sorozat négy fő darabja. S joggal megkérdezhető, hogy Fehér László sajátos festői találmánya, a testetlen, csak körvonalaikkal megörökített emberalakok nem azt sugallják-e, hogy a létezés embertársaink egy nagy csoportja számára bizonyos történelmi tapasztalatok alapján vagy ezek tudat alatti további élésének következtében a lét és a nemlét közötti átmeneti állapotot jelenti.

Hernádi Miklós gyűjteményében szép számmal akadnak olyan művek, melyekről a laikus, a konvenciók szellemében nevelkedett, a természetelvű ábrázolás legalább minimális meglétéhez, a hagyományos eljárásokhoz és anyagokhoz szokott érdeklődő csak erős fenntartással nyilatkozhat. A bátorsággal és ritka minőségérzékkel összeállított, tudatosan a jövő, az utókor számára fölépített műtárgyegyüttesről a legutóbbi időkig csak a műveikkel szereplő képzőművészek válogatott csatapa, néhány közeli barát és múzeumi szakember tudott. Ezért fontos esemény ez a mai és itteni bemutatkozás.

Múzeumunk névadója 1961-ben Párizsban járván ellátogatott a modern művészetek múzeumába. Odafelé menet tele volt kétellyel, szorongással. Hogyan fognak hatni az értékek megőrzésére hivatott múzeumi falakon a század első három évtizedének művészeti forrongásaiban született, a maguk idejében megvetett, kigúnyolt vagy legjobb esetben értetlenséggel fogadott művek? Kassák, végigjárva az intézmény termeit, megnyugodott, s e művészeti forradalmak hajdani résztvevőjeként elégtételt érzett. Mint klasszikus értékeket látta viszont az egykor meghökkenést keltő, gyakran botrányt is kavaró alkotásokat. Most, csaknem fél századdal Kassák párizsi kiállításélménye után, mi is ilyen érzéssel nézhetjük végig e különleges tárlat képeit, plasztikáit.

(Kortárs magyar művészet a Hernádi-gyűjteményből. Kassák Múzeum, nyitva június 19-ig.)