Forrás: ÉS

Körner Gábor

Miért adunk ki könyvet?

Zygmunt Krasin´ski: Pokoli színjáték. Fordította Szabó Lőrinc. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. 99 oldal, 980 Ft

Mit szólnánk, ha másfél évszázad után végre megjelenne lengyelül Az ember tragédiája (a valóságban persze már réges-rég megjelent), de nem a teljes szöveg, hanem annak valamelyik színházban játszott, rövidített változata? Hát, legalábbis furcsállnánk. És mit tegyen a magyar olvasó, ha a “lengyel Madách”, Zygmunt Krasiński (1812-1859) világdrámáját, a Pokoli színjátékot (1835) százhetven év után nem csupán meghúzva, hanem Franz Theodor Csokor színpadi adaptációjában kapja kézhez (természetesen németből fordítva)? Persze több minden felhozható mentségül. Mindenekelőtt az, hogy “a századközepi dezilluzionizmus hatalmas költeményét”, ahogy Szerb Antal írta, nem kisebb fordító, mint Szabó Lőrinc ültette át magyarra a Nemzeti Színház számára, a remek fordítás pedig hetven éve kéziratban kallódott. Ez önmagában is indokolja a kiadást, ráadásul ahhoz képest, hogy a fordítás közvetítő nyelvből és egy adaptációból készült, meglepő módon még mindig többé-kevésbé Krasiński mondatai köszönnek vissza a Herz-féle szalámi sótartalmára vonatkozó megállapítások helyett. (Ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy a Pokoli színjáték nem versben, hanem prózában íródott, úgyhogy elég pontosan fordítható.) A színpadi változat, ahol lehet, hűen követi az eredetit – más kérdés, hogy számos helyen nem követheti, elvégre valóban romantikusan csapongó szöveg ez, talán még Madách művénél is kevésbé színpadszerű. Így aztán Csokor sokat húz, jeleneteket dob ide-oda, összeköti, kettébontja őket, a felvonásokat bevezető lírai monológokból párbeszédet csinál – színházi szempontból teljesen érthető módon, sőt bravúrosan, mégis, egy ilyen szöveg “visszairodalmiasítása” legalábbis kérdéseket vet fel, amiket a kötet szerkesztői mintha megkerültek volna – őszintén szólva, azt sem tudom, tisztában voltak-e velük egyáltalán.

De először is a drámáról. Szerb Antal fentebb említett megfogalmazása annak ellenére találó, hogy a Pokoli színjáték jó néhány évvel a “századközép”, tehát a 48-as forradalmakat követő kiábrándulás előtt íródott. Ami Európa számára 48, az a lengyelek számára sok tekintetben az 1830-31-es felkelés. A számvetés már röviddel a felkelés leverése után megkezdődik: egy-két év leforgása alatt, szinte egy időben születnek a lengyel romantikus triász, Mickiewicz, Słowacki és Krasiński legismertebb művei, az Ősök III. része, a Kordian című dráma és a Pokoli színjáték. A számvetés belső mozgatórugója, a magyarázatkeresésen túl, mindhárom szerző esetében az önvád, amiért, így vagy úgy, de távol maradtak a felkeléstől. A legsúlyosabb lelki teher talán az ifjú Krasiński grófra nehezedett, akit oroszpárti – s emiatt közutálatnak örvendő – apja szabályosan eltiltott attól, hogy a felkelés hírére hazatérjen külföldről, a destruktív csőcselék lázadásaként festve le a függetlenségi mozgalmat. A tekintélyes atya és az általa megtestesített konzervatív arisztokrácia előli menekülés, másfelől a tömegektől való idegenkedés és az apja miatt elszenvedett kiközösítés a háttere Krasiński pánszkepticizmusának. A Pokoli színjáték hőse, a Férfinak nevezett Henryk gróf lelkéért a Rossz és a Jó túlvilági erői küzdenek egymással. A költő Férfi legfőbb bűne az önzés: látomását követve elhagyja “prózai” feleségét, s habár őrangyala még időben visszafordítja végzetes útjáról, “égi büntetésként” felesége megőrül és meghal, fia pedig megvakul, és látnok – költő – lesz belőle. A dráma második felében az önzés társadalmi dimenziót ölt: a Férfi a “Szentháromság Várát”, az arisztokrácia utolsó bástyáját védelmezi a felkelt néppel szemben. Henryk gróf meghasonlott lélek: egyszerre undorodik gyáva és dekadens arisztokrata társaitól, és félti az ősi erényeket az istentelen, jakobinus tömegtől, amelynek élén a racionalista Pankracy áll – a Férfi amolyan inverze, aki az Eszme magányos embereként ugyancsak undorodni kénytelen a mögötte álló vérszomjas hordától. (Itt kell említést tennünk a Csokor-féle változat egyetlen lényeges tartalmi változtatásáról: a felkelők táborába álruhában lemerészkedő Henryk gróf az eredeti szövegben nem homályos “neofitákkal”, hanem kikeresztelkedett zsidókkal találkozik, akik mindazonáltal titokban a keresztény világ elveszejtésén munkálkodnak, a Talmud idevágó instrukciói alapján. A színpadi változatból minden zsidóságra történő utalást törölt Csokor. Krasiński antiszemitizmusa egyébként kétarcú: a dráma nagyjelenetében, a két vezér vitájában Pankracy – és vele a szerző – többek között azt is felrója a grófnak, hogy egyik őse “zsidókat pörkölt elevenen”.) A dráma váratlan befejezésében a Férfi öngyilkos lesz, Pankracyt pedig a győzelem pillanatában a földre sújtja Krisztus látomása, és “Győztél, Galileai!” felkiáltással meghal. (Kínos hiba, hogy a magyar kiadásban a Galileaiból Galilei lett.)

Leszögezem: hálával tartozunk Kabdebó Lórántnak és a vezetésével a Miskolci Egyetemen működő Szabó Lőrinc Kutatóhelynek, hogy a “Szabó Lőrinc kiadatlan drámafordításai” sorozat darabjaként megjelentették ezt a nyilvánvalóan csak kevesek érdeklődésére számot tartó alapművet. Tudom, kivételesen nem az eredeti szerzők a főszereplők ebben a sorozatban, hanem a fordító, az ő életművéhez szolgálnak adalékul ezek a szövegek. Mégis, felmerül a kérdés: miért adunk ki könyvet? Azért-e, mert kaptunk rá egy kis pénzt, és ezért gyorsan, csúf, füzetszerű formában (miért kell közös kötet helyett öt különálló füzetben megjelentetni ezt az öt drámát?), a borítón Szabó Lőrinc fantomképével – hogy még a fénykép copyrightját is megspóroljuk – sajtó alá rendezünk valami szöveget, ami fölé oda van írva, hogy “Szabó Lőrinc fordítása”? Vagy azért-e, hogy minél többen elolvassanak, megértsenek és élvezzenek egy nagyszerű alkotást, történetesen egyik legnagyobb fordítónk tolmácsolásában? Sajnos nem annyira a pénztelenség (amivel ilyenkor takarózni szoktak), mint inkább az igénytelenség süt ebből a brosúrából. Egy ponton túl nem pénzkérdés a külalak, ahogy az sem, hogy Krasiński nevét legalább egyszer le tudják írni helyesen a művét sajtó alá rendező egyetemi filoszok, s ami a lényeg: hogy Kiss Gy. Csaba hevenyészett, semmitmondó kétoldalas utószava helyett használható és egyetemi kutatóhelyhez méltó segédanyagot kapjon az ismeretlen XIX. századi lengyel író szövegéhez a témában járatlan olvasó. Egy ilyen utószóban aztán – ha már nem helyezhetjük a színpadi verzió mellé az autentikusat – arra is ki lehetne térni, hogy hogyan viszonyul a Csokor-féle változat az eredetihez, egyáltalán, hogy itt valami viszonyulás forog fenn. Furcsa dolog ez: Bojtár Endre, Horváth Károly vagy Spiró György évtizedekig úgy kényszerült írni a Pokoli színjátékról és vont, mondjuk, érdekes párhuzamot Az ember tragédiájával, hogy a lengyel művet senki sem ismerhette; most a Szabó Lőrinc-filológusok megjelentetnek egy fordítást mint Szabó Lőrinc-ereklyét, s láthatóan nem különösebben kíváncsiak arra, hogy tulajdonképpen mi is ez. Jól elvagyunk.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 17. szám

Comments are closed.