Forrás: ÉS

Malte Ludin kíméletlenül lecsap a maszatoló, hazug félmondatokra: kimondása által lesz a „zsidók elszállításá”-ból deportálás; a „zsidók sorsukra hagyásá”-ból meggyilkolásuk. És az apának se „szerepe lesz ebben”, hanem tömeggyilkosnak neveztetik. Hogy zsidók százezreinek haláláért személyesen felelős Hanns Elard Ludin, afelől szemernyi kétség sem marad a nézőben.

…A rendező-riporter megrajzolta Endre Zsigmond-kép egy derűs, ugyanakkor sajnálatra, szánalomra méltó öregúré. A nézőben megképződött szánalom tetten érése a szembesítés, kimondás keltette rettenet és borzadás helyett megbocsáthatatlan. Ha lenne Hunnia Televízió, bizonyosan kedvenc műsorszám lenne ez az Endre-film.”

Bábszínházban látni ilyet: felhördül, bekiabál, felcsattan a néző, tökéletes az érzelmi azonosulás. Majd brávó, brávóóó, szűnni nem akaró taps Berlin Prenzlauer Berg negyedének Colosseum mozijában a telt házas 2 Oder 3 Dinge, Die Ich Von Ihm Weiss című dokumentumfilm vetítése után. Megrendülten áll ki a nézők elé a rendező rokonai gyűrűjében. Az imént láttuk őket a mozivásznon beszélni, érvelni és hallgatni, zavarodottságukkal küzdeni. Ezt nem oldja fel a fesztivállégkör: egy náci háborús bűnös családtagjai ők. Noha az apa/nagyapa/após háborús szerepe közismert, titkok, tabuk övezik személyét a családon belül hatvan évvel a második világháború után is.

A filmrendező, Malte Ludin apja, Hanns Elard Ludin, igazi ősnáci. 1905-ben született, érettségi után belépett a weimari köztársasági Birodalmi Véderőbe (Reichswehr), Hitlernek konspirált, lelepleződött, hazaárulásért elítélték. A Führer hatalomra kerülése után gyorsan emelkedett a ranglétrán, 28 évesen SA Obergruppenführer, 300 ezer katona parancsnoka. 1941-től a csatlós Szlovákiában volt követ. A Harmadik Birodalom teljhatalmú minisztereként fő feladata a szlovákiai zsidóság deportálásának, koncentrációs táborokba szállításának megszervezése, az Endlösung technikai kivitelezése volt. A háború után az amerikaiak elfogták, átadták a csehszlovák hatóságoknak, 1947-ben felakasztották.

A rendező Hanns Elard Ludin legfiatalabb fia (szül. 1942, a hatból az ötödik gyerek) nagy elszánással készteti családtagjait, testvéreit, testvérei gyerekeit, sógorait és persze önmagát az apakép tiszta kontúrú megrajzolására. Egy család három generációja néz szembe magával. „Gyerekkoromban nem hiányzott az apám. Nem is tudtam, mi az, apa. Aztán mártírnak hittem – így beszéltek róla otthon. Később, gimnazista koromban azt gondoltam, ő is egy rohadék náci. Ma nehezen fogalmazok” – mondja Malte Ludin. A film tónusát a még élő legidősebb nővér, Barbara (1935) kifakadása adja meg: „Jogom van ahhoz, hogy úgy lássam az apámat, ahogy akarom. Neked megvan a magad képe róla, amiért én csak sajnálni tudlak.” Nem kell a képzeletünkre hagyatkozni: szemünk előtt bontakozik ki, mélyül a filmrendező okozta családi viszály. A két legidősebb nővérben a legerősebb a késztetés az apa felmentésére. A háborús bűnöket relativizáló klasszikus érveket halljuk a szájukból, meg az anyáéból (archívról): „nem tudott a gázkamrákról, senki sem tudott róluk!”; „Hanns parancsra cselekedett, parancsot hajtott végre”; „egy háborúban mindenki vétkes – ha ő nem lő, őt lövik le”. És az igazoláskeresés ultima ratiója: „Azt írta a búcsúlevelében, hogy büszkék lehetünk rá. Ha bűnös lett volna, nyilván nem írja ezt nekünk!” De hát lehetséges-e 70-72, vagy 92 évesen belátni, hogy az apa/férj, akinek szép nagy keze simogatását a lányok/a feleség ma is érzik, önként és kéjjel ölt?

Vissza-visszatér a kamera az egyes családtagokhoz (majd egykori pozsonyi szomszédokhoz, áldozatokhoz – tágul a látómező), mintegy megjelenítve a feldolgozás, megértés belső munkáját. Hosszan kitartott közelik a zavart, magyarázatot kereső, felmentést áhító arcokon – a szembesülés nem kerülhető, nem odázható el.

Malte Ludin kíméletlenül lecsap a maszatoló, hazug félmondatokra: kimondása által lesz a „zsidók elszállításá”-ból deportálás; a „zsidók sorsukra hagyásá”-ból meggyilkolásuk. És az apának se „szerepe lesz ebben”, hanem tömeggyilkosnak neveztetik. Hogy zsidók százezreinek haláláért személyesen felelős Hanns Elard Ludin, afelől szemernyi kétség sem marad a nézőben.

*

Két generáció néz szembe a múlttal, szembesül a gyötrő múlttal – ezt ígéri Varga Ágota Leszármazottak című, a 36. Magyar Filmszemlén bemutatott dokumentumfilmes rendezői díjjal kitüntetett dokumentumfilmje, amihez Ormos Mária szakértőként a nevét adta. Német példákra, SS- és Gestapo-tisztek gyermekeivel készített múltfeltáró filmes hagyományokra utal a szemlekatalógus annotációja.

Endre László egyetlen fia, a nagyapa nevét viselő, az Argentínából hazatelepült egykori katonatiszt, Endre Zsigmond áll kamera elé. A nagyapa nemzetgyűlési, országgyűlési képviselő, haláláig a Felsőház tagja volt, 1918-ban Kiskunfélegyházán a Károlyi-kormány elleni lázadás fő szervezője. A magyar fehérterror „Corleone-családjának” (copyright Szabó Miklós) feje, aki megkísérelte a kun parasztgazdákban feléleszteni a sohasemvolt kun szeparatizmust, és ebből kiépíteni az újfajta magyar „ellenforradalmat” a köztársasági Budapest ellen. Endre Zsigmond fia, Endre László továbbviszi a „lángot”. 1923-tól a gödöllői járás főszolgabírája, 1938-tól Pest vármegye alispánja. Antiszemita és fajvédő pártok, egyesületek tagja, 1937-ben Szálasi Ferenccel megalapítja a Magyar Nemzetiszocialista Pártot. 1940 után az érvényben levő rendeletekre is rálicitálva korlátozó intézkedéseket „foganatosít” Pest vármegyében a zsidósággal szemben. 1944 áprilisától szeptemberéig belügyi államtitkár, a deportálások fő szervezője. A szövetségesek fogják el és adják át a magyar hatóságoknak. A népbíróság 1946-ban háborús bűnei miatt kötél általi halálra ítélte, kivégezték.

De mit mutat a film az Endre-dinasztiáról? „Zsiga bácsi” (a rendező-riporter által mindvégig így neveztetik!) nyolcvan feletti úr, kiváló testi és szellemi erőnek örvend. Megszállottan gyűjt minden apja személyére vonatkozó iratot, az ő igazát bizonyító újságcikket. Privát archívuma az orákulum az emlékezéshez, a családi múlt, a nagyapa és az apa történelmi arcképének felvázolásához. Varga Ágota filmje segíti a múlt megidézésében: követhetjük Gödöllőre, a hajdani családi birtokra, kastélyba „Zsiga bácsit”. Minden oszlásban, nem úgy, mint a régi szép időkben. És látjuk is a régi szép időket: pompás, darutollas, mentés-dolmányos-sujtátos, atillás főúri eseményeket megörökítő korabeli filmhíradókon. „Zsiga bácsi” emlékezik és mesél, követi a kamera a ház körül, a kertből az istálló felé. Csillog a szeme, kacag egykori önmagán, gyerekcsínyein. A római katolikus birtokra beköszönvén egy kispap oldalán „Zsiga bácsit” egy lúd támadja meg, csíp, fúj, és ez a „Zsiga bácsi” csak kacag, kacag, könnye kicsordul az állat kitörését látván – a pap rugdossa odébb a libát. Milyen derűs, milyen emberi ez a „Zsiga bácsi”! – ötlik fel a nézőben. Varga Ágota megfigyelő, kívülálló riporter. Rendre, a legképtelenebb állítások hallatán is ellenpontozatlanul és reflektálatlanul hagyja riportalanya megnyilvánulásait. Kinek ne ötlene eszébe Claude Lanzmannak, a Shoah rendezőjének metsző, a bűnösöket mellébeszélni nem hagyó kérdezési technikája, kérlelhetetlen filmes jelenvalósága?

A riporter halovány szembesítési próbálkozásait az öregúr könnyedén félresöpri: a rendező előbb a cigányság likvidálására vonatkozó Endre László-fogalmazványt dugja „Zsiga bácsi” orra alá, olvasná fel azt. „Nem olvasom” a válasz. Így hát nem hangzik el, ami abban áll, így a ki nem mondásban – mert csak a kamera mutatja (ráadásul egyetlen svenkkel, tehát követhetetlenül) a többsornyi szöveget – cinkos a rendező, és azzá válik a néző is. Aztán a másik: „Az apám is azon a párton volt, hogy a budapesti zsidósággal kellett volna kezdeni az… elszállítást – és igaza volt, én is úgy látom.” „Hogy? Ma is így tetszik gondolni?” – „Ma még inkább, látva a mai politikai állapotokat, hogyne” – hangzik a válasz. A rendező úgy siklik el e kijelentés felett, mintha el sem hangzott volna. Mosoly, derű, megelégedettség ül az idős férfi arcán akkor is, amikor apja hajthatatlanságáról beszél: – „Minden zsidónak van valaki befolyásos ismerőse. Ha mindenki kiment egyet, akkor mind megmaradnak” – mondja, és mosolyog a „Zsiga bácsi”. Édesapám persze nem engedett a hozzá folyamodó zsidók kérésének, teszi hozzá szintén, és marad reflektálatlanul ugyanazonmód a kijelentés. Még azt is meghallgatjuk: gázkamrák nem is léteztek. – „Igaz, ezért a kijelentésért máshol börtön jár, de én vállalom a véleményemet. Miért tették volna a németek? Teljesen irracionális, hiszen kellett nekik a munkaerő” – mondja zavartalanul, már-már kérkedve „Zsiga bácsi”. A rendező személyes holokauszt-túlélővel folytatott beszélgetésére hivatkozik érvként, meg a „közismert tényekre”, a gázkamrák létére – de hát érezhetően felkészületlenül érte a kijelentés. Pedig miért is? A holokauszt-tagadók unalomig kérődznek erről, egy történelmi dokumentumfilm készítőnek hatalmas képi és verbális apparátusa lehetne a tények, az igazság felmutatására.

Ellenpontozandó a markáns riporteri álláspont hiányát, vélhetően a rendezői álláspontot hivatott reprezentálni az archív mozgókép. Ezek filmbe illesztése azonban tökéletesen kontraproduktív: általuk az interjúalany históriájának illusztrációjává válik a film. Az archív kép ráerősít az árvalányhajas-darutollas múlt nosztalgikus megidézésére. Az 1946-os filmhíradórészletek: a háborús bűnösök elfogása, előállítása, budapesti népbírósági tárgyalása, kötél általi halálra ítélése éppen a korabeli filmhíradó a mai néző-hallgató számára nyersen propagandafilm jellege miatt elidegenítő, taszító, így a fiúval, Endre Zsigmonddal való azonosulás felé tereli a nézőt, és megerősíti az amúgy tarthatatlan fiúi álláspontot: az apa áldozat. A kivégzés képsorai a propagandafilm korabeli harsogó, fejhangú narrációjával, de már önmagában a nyilvános akasztás filmbe emelése is az akasztott és hozzátartozója iránti érzelmi azonosulásra készteti a befogadót. És ezen Alain Resnais Sötétség és köd című filmje egyik legnehezebben felejthető képsorai, a fahasáb-szerűen feltornyozott csont és bőr hullarakás bevágása sem segít. Csak felidézi: a bűn bűn volta igenis felmutatható, ábrázolható.

Ezért fontos szavakkal kiírni, mert a filmben e szavak nem hangzanak el: az apa náci, fajgyűlölő, tömeggyilkos, háborús bűnös. Endre László (Baky Lászlóval és Jaross Andorral az oldalán) Eichmann magyar változata. Endre László államtitkári felügyelete alatt zajlott a magyarországi zsidóság gettósítása, deportálása és kiirtása. Szabó Miklós történész szavaival – 1944. március 19. után, a német megszállás idején nem egy idegen megszálló hatalom parancsát hajtotta és hajttatta végre kényszeredetten, hanem azt tette, amit régóta szeretett volna.

A rendező-riporter megrajzolta Endre Zsigmond-kép egy derűs, ugyanakkor sajnálatra, szánalomra méltó öregúré. A nézőben megképződött szánalom tetten érése a szembesítés, kimondás keltette rettenet és borzadás helyett megbocsáthatatlan. Ha lenne Hunnia Televízió, bizonyosan kedvenc műsorszám lenne ez az Endre-film.

(Két-három dolog, amit tudok róla [rend.: Malte Ludin, német, 2005, 87 perc]; Leszármazottak [rend.: Varga Ágota, magyar, 2004, 97 perc].)

Comments are closed.