Forrás: ÉS

SERES LÁSZLÓ

A normális MDF

Ahogy a két nagy néppárt lassan egymás tükörképévé válik, ahogy egyre jobban sodródnak az önmaguk gerjesztette populizmus felé, úgy válnak az antidemokratikusnál is rosszabbá: unalmassá. Érdektelenné. Két, számos okból érdekes párt maradt a színtéren, az SZDSZ és az MDF – nem kizárt, hogy nagyjából egy évünk van örülni a négypártrendszernek, mielőtt jön a kétpárt. Az még talán véletlen, hogy két markáns rendszerváltó pártról (az 1990-es „kormányzásért államfőt” paktum pártjairól) van szó, amelyek az elmúlt egy-két évben határozottan magukra találtak, és ahogy csökkent/stagnált a népszerűségük, úgy fedezték fel az elveken nyugvó, morális tisztaságra törekvő cselekvést. Talán véletlen, hogy épp az a két párt eshet ki jövőre könnyen a törvényhozásból, amely hangsúlyosan védi a parlament tekintélyét az utcai politizálástól és mindennemű demagógiától.

De véletlen-e az, hogy nem igazán népszerűek? Hogy az MSZP és a Fidesz politikai üzenetei azok, amelyek fej-fej mellett népszerűek Kádár János, Havas Henrik és az Önök kérték országában?

Kevés dolog rombolja annyira a polgárok közéleti részvételét, az intézményrendszerbe vetett bizalmat, mint a politikai unalom: az elvek úgysem számítanak (az arcra ilyenkor sokat látott, keserű félmosoly ül ki), „ezeknek” úgyis csak a hatalom számít, szavazzunk arra, amelyik várhatóan többet osztogat. Ezt a politikai hulladékot reciklálja a nép pártok általi kényszeres megkérdezése, a negyvenéves elvárásoknak megfelelni akaró államközpontúság, az sms-en megszavazható világnézet (és hamis ellenpárja: a dafke erőpolitika, lásd államfőjelölő pártkongresszus), amely jól kiiktatja az elveket, az eszmei mozgatórugókat a politikából. Schmitt Pál pl. a napokban jelentette be: a Fidesz az államfői szimpátiaszavazás „végeredményéhez igazítja majd szavazatát a parlamentben”. Az MSZP itt még nem tart, de azért közösen hirdetik a „munka, otthon, biztonság” szlogenjét – és együtt kezdik felismerni a kétpártiság közös érdekét is. A két kispárt meg lassan csomagolhat. Pedig az SZDSZ már kezdte felfedezni, hogy az emberi jogoktól elválaszthatatlan a valódi gazdasági liberalizmus, az MDF elnök asszonya pedig példátlan, nem kis bátorságot feltételező thatcherista fordulatot hajt végre pártjában.

A ballib véleményformálók egy részének rácuppanása az MDF-re és Dávid Ibolyára azonban éppolyan álságos, mint amilyen átlátszó az MDF démonizálása/lesajnálása a jobboldalon, az elnök aszszony kalapjainak előrángatása. Holott azt kéne észrevenni: a kis liberális és a kis konzervatív párt azokat az értékeket, azokat az intézményeket és attitűdöket védi, amelyek nélkül egy nem kellően stabil demokrácia és egy nem kellően szabad piacgazdaság egyszerűen meghal.

Az MDF régen maga volt az anakronizmus. Bármennyit nyugatosított is Antall József ezen a harmadik utas Nagy Népi Hurálon, bármennyit hangsúlyozta is, hogy itt bizony egyben vannak a kereszténydemokraták, a népiek, és még egy irányzat, amelyik most nem jut eszembe, azért az 1990 utáni pártban is ott voltak a balos-népi antiliberálisok mellett: a jobbos népnemzetiek, a lakiteleki antiglobalisták, a Trianon-orientált revizionisták, bruttó határkiterjesztők és nettó antiszemiták. Az MDF egyenlő volt a magas posztokba emelt történészhaverokkal és iskolatársakkal; a gazdaságpolitikai inkompetenciával; a II. világháború előtti „konzervatív” örökség iránti nosztalgiával; az ostoba médiaháborúval; a szélsőjobbos belső ellenzékkel szembeni tehetetlenséggel. Az első szabadon választott miniszterelnök számos érdeme mellett sajnos ezek is részei a sokat hivatkozott „antalli örökségnek”. Ma azonban minden másképp van.

1994-re törvényszerűen hullott szét a rendszerváltás utáni új magyar jobboldal legnagyobb pártja, s a (mondjuk így) politikailag flexibilis Fidesz jó érzékkel talált rá a fél évvel korábbi elveket felváltó új politikai erőtérre. Négy év alatt sokat nőtt, választást is nyert, de úgy, hogy csak minipártként tudta maga mellé venni az MDF-et, amelyet addigra már elhagytak a nemzeti liberálisok és a nemzeti szocialisták. Dávid Ibolya igazságügyi miniszterként nem teljesített rosszul, de sokak emlékezetében nyomot hagyott, hogy „nem ért a focihoz” (holott tájékozódhatott volna a kínos FTC/antiszemitizmus ügyről), és hogy nem ellenjegyezte azt a papírt, amelyen Göncz Árpád jóváhagyta Kunos Péter kegyelmi kérvényét. (Dávid ezt azzal indokolta, hogy ha ellenjegyez, azzal „felülbírálja a bíróság jogerős ítéletét”. Göncz később azt mondta neki: „A kegyelmezési jogkörömtől fosztott meg. De ragyogóan csinálta, s ráadásul teljesen korrekt módon.” In: Miért éppen én? Dávid Ibolya beszélgetései. Budapest, 2001.) 1999-es elnökké választása óta probléma azonban az MDF-ben, hogy saját népszerűsége nem hat ki pártjára, vagy ahogy ott mondják, „nem érződik az Ibolyán túli sugárzás.”

A jobboldal 2002-es választási bukása jelentős fordulatot eredményezett a Fidesz és az MDF viszonyában, ám a váratlan önállóság, az elvszerű konzervativizmus, valamint a kissé idétlen nevű Normális Magyarországért program hirdetése (egy sikeres EP-választást leszámítva) semmit nem hozott az MDF konyhájára. Valószínűleg sokak véleményét fejezi ki Giczy György, aki arról írt, hogy „nem lehet egy olyan pártot komolyan venni, amely saját vezetőjének népszerűségéből semmit nem tud profitálni”, különben is, az MDF maga is részt vett a Fidesz mellett más pártok fölszámolásában, s „csak akkor szisszent föl, amikor őt magát is föl akarták számolni” (Hetek, 2005. febr. 18.). Jó. Az MDF azonban mára nemcsak stílusban (mint a konfliktus elején), hanem politikai tartalomban is markánsan különbözik a Fidesztől. Sőt: „Mi politikai riválisok vagyunk” – nyilatkozta a Népszavának (2005. febr. 5.), a Reformmal pedig közölte (2005. ápr. 8.): „bármilyen szövetségben érvényesíteni tudják konzervatív gazdaság- és társadalompolitikájukat”.

Dávid Ibolya közel két éve példátlan és kockázatos módon, egy idehaza eszmetörténetileg szinte ismeretlen, angolszász típusú konzervatív-liberális sínre igyekszik állítani pártját. Azt a pártot, amelyet Lezsák Sándor és elvbarátai, valamint az elhíresült „lelkes, de borzalmas tagság” fémjelzett, és amely pártból csak tavaly ősszel sikerült kizárni a belső Fideszt. A stratégiai lépéseknél, az „egy a tábor” elvének el nem fogadásánál is fontosabb a politikai önállósodás. A párt elnöke, aki honlapján személyes hitvallásának tartja, hogy „minden jogosultság felelősséget is magában foglal” és hogy „a kormány nem ura, hanem szolgája ez embereknek”, tavaly júniusban, az EP-kampány idején, Konzervatív Kiáltvány címen cikket írt a Népszabadságba, amelyben ilyenek olvashatók: „A jobboldal gátlás nélkül, nagykanállal merít a kádárizmus eszméiből, gyakorlatából és kádereiből. (…) A mindenről gondoskodó, mindent megoldó állam képe ma is erősen meghatározza még a közgondolkodást. (…) A tulajdon szentsége, a szerződések tisztelete, vagy a szokásjoghoz való ragaszkodás olyan értékek, amelyek nélkül a korszerű konzervatív politika elképzelhetetlen. (…) Továbbra is a szociális piacgazdaság megteremtése a cél, melyben hangsúlyos, hogy a piac teremti meg a szükséges szociális ellátás feltételeit. (…) Margaret Thatcherrel valljuk: összébb kell húzni az állam határait.” Érdekes, 15 év után helyet cserélt két párt: ma a Fidesz a balos-harmadikutas, az MDF pedig a gazdasági liberális, nyugatos.

És bár Dávid Ibolya többször is elhatárolódott a szocialista etatizmustól éppúgy, mint a liberális „individualista önzéstől”, tény, hogy a konzervatív-liberális thatcherizmus nagyon is polgári erénynek tartja a szó jó értelmében vett „önzést”, az individualista érdekérvényesítést. A Heti Válasznak adott interjújában (2005. febr. 10.) tovább mozdult a szabad(abb) piac felé: „Az MDF mindig szociális piacgazdaságot hirdetett, melyben most célszerű lenne a piacra helyezni a hangsúlyt. Jobban kellene összpontosítani a piacgazdaság feltételeinek a megteremtésére, a felhajtó erőt biztosító gazdaságpolitikára, a versenyképességre…” Az MDF más téren is beindult: korrupcióellenes harcot hirdetett; a parlament tekintélyének védelmében a 13-szorosan alkotmánysértő Országgyűlés önfeloszlatását javasolta; államfőügyben pedig (bár megint előhozta a közvetlen választást) egyedül ragaszkodott a négypárti tárgyalásokhoz.

Véletlen-e az, hogy nem népszerű az MDF? Egy lehetséges válasz: a politikai különbség nem annyira bal- és jobboldal, mint a kapitalizmus barátai és ellenségei között van. Amelyik párt etatista biztonságot, szociális ellátást, lakáshitelt, olcsó távfűtést, ingyen egészségügyi reformot hirdet, az igen. Aki elvekben gondolkodik, piacban, szabadságban, a jogosultságokkal járó felelősségben, az szánalmas lúzer. Hiába, hosszú volt az a negyven év: immár ötvenöt éve tart.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.