Forrás: ÉSÜltünk Mándy Ivánnal a Különlegességi Cukrászda mentén a járdán. Pontosabban az oda kitett székeken s asztalnál. Korombeli férfiak földobódott csapata jött arra, Ivánnak köszöntek, megálltak. A rövid beszélgetésből világossá lett, hogy Jutka – Iván Jutkája – kollégái, orvosok, valamiféle amatőr bridzsversenyről jöttek. Egyikük angol nyelvű kártyaszakkönyvet szorongatott – Adventures in Card Play -, s magasztalta. Átadom, így Mándy Iván. Kinek?? A szerzőnek. Maga ismeri??? – teljes döbbenet. Kiderült, az illető nem tudja, nem is akarja elhinni, hogy a Kelsey-Ottlik páros második fele magyar volna.
Engem két dolog lepett meg. Az kevésbé, hogy Ottlik Géza ekkora autoritás a versenykártyázásban. Az inkább, hogy – bocsánat – még él. Kértem Mándyt, hozzon össze vele. Nem lesz könnyű, vélte ő. De azért csak megszervezte. Hallottam Vas Pista bácsitól, hogy Ottlik Géza bújtatta nyilas időkben Riadó utcai villájában, és nem csak őt. Kevés emberrel találkoztam, aki életét kockáztatta másokért. Még kevesebb íróval. (Pontosabban eggyel sem.) Az ilyen szobrot érdemel. Sőt, szoborcsoportot. A gondolattársítás szeszélye folytán kell ide szúrnom, hogy Major Tamásról tényszerűen tudom – vannak tanúk -: kommunista elvbarátaival rendszeresen öltött lopott nyilas egyenruhát, s mentett ki téglagyárba meg máshová zárt zsidókat. Segítőtársai egyike – hm – Aczél György volt.
Ottlik Géza sehogyan sem bírt (s akart) lemenni a szocialista kultúrpolitika torkán. Kevés híján internálták, főként mert ősi nemesi család sarja (ozoróci és kohanóci). Édesapja a császári és királyi kamarás címet tudhatta magáénak, ez is nagy bűnnek számított, hiába hunyt el hamar, a fiának mindössze két évig örülhetett. Kilencszázötvenhétig Ottlik műfordítóként kereste a kenyerét, ekkor jelent meg a Hajnali háztetők. Irodalmi körökben később sem mutatkozott. Interjút ritkán adott. Egyetlenegyszer láttam a televízióban fölbukkanni, kevéssel a halála előtt. Emlékezetem szerint Vas István és Mándy Iván társaságában ült valamiféle kertben, közös múltjukról beszélgettek csöndeskén. A kamera és a mikrofon mindannyiukat feszélyezte.
Ottlik szelleme úgy lebegett az elismert szerzők feje fölött, mint aki létezik is, meg nem is. József Attila-díjat csupán a nyolcvanas évek elején adtak neki, nemzetközi sikereire fittyet hányva, amikor közel járt a hetvenhez. Állítólag – hm, hm – Aczél még akkor is ellenezte. Szemtől szemben zavarba ejtő jelenség volt. Mint aki gyűlöl beszélni. Kérdés hallatán a magasba tekintett. Lehet, azt mérlegelte, válaszoljon-e egyáltalán. Ha végre rám nézett, tekintete fogva tartott, mint lepkét a gyertyafény. Próbálom eldönteni, látszott-e azon az atlétikus, halszálkás zakót viselő férfiún, hogy milyen nagy jellem. A bátorság és a becsület nem föltétlenül mutatkozik első pillantásra. Mégis azt hiszem, róla lerítt. Ha ezen rágódom, mindig a nyitott gallérból előtörő, korát meghazudtolón izmos nyaka jelenik meg agyam vetítővásznán. Akinek a feje ilyen szilárd talapzatot kapott, aligha alkuszik. Tudtam, hogy az Iskola a határon minden európai nyelven kiadódott – beleértve természetesen az angolt is -, szép sikerrel. Erre tereltem a szót, ő legyintett: A kis világhír nem világhír. Kérdeztem, mivel foglalkozik. Il faut cultiver notre jardin, felelte, darabos kiejtéssel. Gondolom, köztudott, hogy Voltaire Candide-jának utolsó sora ez. Mándy Iván nem szégyellte, hogy az idegen nyelvekkel hadilábon áll, lefordíttatta magának. Műveljük kertjeinket. Hol az a kert, az Isten szerelmére! – mondta Mándy égre emelt arccal.
Hát… azért a kis világhír is világhír. Ha ezt elfogadnánk, jóval több szerzőnkre lehetnénk büszkék. Örkény István nemzetközi karrierje feledésbe merült, pedig a drámáit bizonyos években több helyütt játszották, mint a méltán népszerű Molnár Ferencét. Ki emlékszik arra, hogy Füst Milán és Déry Tibor igazán és komolyan esélyesnek számított a svéd királyi akadémia döntéseikor? A kis világhír hamarabb múlik, mint… a nagy.
Ottlik Géza a rendszerváltás esztendejében halt meg. Nemcsak jelentős író volt, de a gerincesség élő szimbóluma is. Ha már itt tartunk, két efféle jelképet jutott osztályrészemül ismerhetni. A másik Mészöly Miklós. Neki szintúgy jutott kis világhír. Németországban inkább közepes. Ő sem bírt (akart) lecsusszanni a rezsim gégéjén. Szigligeten ismertem meg, télidőn. Buzdított, csatlakozzam hozzá egészségügyi sétáin, melyekre naponta többször kerített sort az ősparkban. Hosszú lábain fürgén tört előre a hóban, szinte futni kényszerültem utána. Valójában nem nekem szólt a meghívás, mindenkit invitált, aki elég ifjú volt ahhoz, hogy magától ne merészeljen csatlakozni. Alaine, a felesége, akit ő utánozhatatlan kedvességgel Alinak szólított, néha velünk tartott, máskor nem.
Mészöly szeretett beszélni, de hallgatni is tudott. Amikor magyarázott, lassan formázta a mondatokat, zöngedúsan, lágy hangsúlyokkal. Egyik első körsétánkon említette, a prózaírásban ő azt a kezdeti időszakot szereti leginkább, midőn készülő munkája szereplőinek nevet ád. Amint a hősre ráragadt a név, a sorsa ötven százalékban eldőlt. Szégyenkezve vallottam be, hogy én a telefonkönyvet lapozgatom e célból. Azt felelte, ő elemi iskolai osztálytársaiból indul ki, s addig torzítgatja a neveket, míg szinte magától kipattan az igazi. Kérdeztem tőle, a Vámos milyen sorsot juttat eszébe. Festőt vagy kereskedőt, mondta pillanatnyi habozás nélkül. Gyanítom, talán Vámos Rousseau miatt gondolt képzőművészre. Hogy mely ok miatt illene hozzám a kereskedelmi pálya, az bonyolultabb. Meg kellett volna kérdeznem, mit szól a Weissbergerhez – ám akkoriban még fogalmam se volt arról, hogy így hívták homonnai születésű dédapámat. Fehérhegyi.
Barátkoztam Komoróczy Gézával, a villás szakállú professzor úrral és szeretteivel. Járkáltam hozzájuk családostul. Kitudódott, hogy Mészölyék a szomszédaik. Szinte észrevétlenül szivárogtunk át Alihoz és Miklóshoz. Vagy ők az innenső lakásba. Úgy tetszett, mintha a professzor és az író közeli rokonok volnának. A nyelvészet, a történelem és a könyvek adták az eszmecsere gerincét. Ám előbb-utóbb a házuk gondjára terelődött a szó. Mészöly Miklós időtlen idők óta élt itt, azokban a szobákban, ahová még dr. Basch Lóránt ügyvéd hívta, albérlőnek. Akit annak idején Baumgarten Ferenc Ferdinánd kért föl, hogy alapítványa kezelője legyen, Babits Mihály oldalán. A három nagy B – így hívták őket a hátuk mögött, némi iróniával – döntötte el, kit illet a babérkoszorúnak számító díj. A szocializmus kitörésekor az idős úr egyedül élt (rebesgették, a férfiakat szerette, bár Mészöly szerint ez nem biztos, ővele soha nem kezdett ki), s félt, hogy társbérlőt telepítenek be hozzá. Miután a hatvanas évek közepén meghalt, Mészölyé lett a lakás. Az épület nagy része jó ideig az irodalmi múzeumhoz tartozott, a rendszerváltozás környékén azonban értékesítették, egy feltörekvő vállalkozóé lett. Aki utóbb vételi ajánlatot tett Komoróczyék és Mészölyék otthonára is, kínálva mind magasabb árat. De én itt akarok maradni, mondta Mészöly Miklós indulatosan, menjen innen ő. A történet vége szomorú. Komoróczyék idővel eladták a magukét, máshová hurcolkodtak. Mészölyék nem. Miklós azonban végül csak költözni kényszerült. A végtelenbe.
Amíg élt, minden pályatársának segített, kit arra érdemesnek ítélt. Ha lehetőségei mást nem engedtek, jó szóval, biztatással. Németországi diadalai folytán a magyar irodalom önkéntes nagykövetévé vált. Több kor- és kartársa neki köszönhette első germániai megjelenését. Saját fülemmel hallottam Berlinben a forró pletykát, mely szerint Miklosz Mezoli a kinti befolyását irodalmi nagyságán túl annak köszönhette, hogy a németek rácsudálkoztak, miként lehet egy vasfüggönyön túlról idekeveredett – tehát barbár – szerző ennyire olvasott, ennyire úriember, ennyire nemes arcvonású. Kimondom: kevés vonzóbb személlyel találkoztam. Ami a legbosszantóbb, idősödvén ez nála nem csökkent. Inkább fokozódott. Harmonikus arcvonásai szobrász vésője után kiáltottak. Római légionárius frizurája ezüst színben érte el igazi pompáját. Kerekded, nefelejcskék, mindig kissé párás szeméből áradt a szelídség és a megértés. Viseltes kockás flanelingeit, sötét kordnadrágjait (ha ugyan a többes szám jogos) akként hordta, mint mások a szmokingot.
Ottlik Géza közelében állandóan zavarban voltam. Miért? Bár tudnám. Mészöly Miklós törekedett rá, hogy akivel beszél, jól érezze magát. Mándy Iván semmit nem tett ezért, mégis az otthonosság levegőjét árasztotta. Egyszer a barátságról cseréltünk eszmét. Kérdeztem tőle, ha annyira szereti, miért nem találkozik gyakrabban Ottlikkal. Mándy hosszan merengett, majd: A párhuzamosok is csak a végtelenben… – mondotta.
Hogy én miért nem találkoztam többet mindazokkal, akiket szerettem-tiszteltem (s ez igazán mérsékelt körvonala érzéseimnek), arra más a válasz. Sosem gondoltam, hogy halandók.
