Forrás: ÉS

Zsigmond Anna

Bologna kelepcéje 2005

„Mi történt? – kérdezte Micimackó -, hol vagyunk? Azt hiszem valami veremfélébe kerültünk. Sétáltam, kerestem valakit, aztán egyszerre nem is voltam, aztán körülnéztem, hogy vagyok-e még, és hogy hol vagyok, egyszerre csak rám esik valami… – Igen – mondta Malacka. Aztán idegesen és halkabban hozzátette: – Te, csak nem kerültünk kelepcébe?… Micimackó erre nem gondolt, de most világosság gyúlt az agyában. Mert eszibe jutott, hogy Malackával ők maguk ástak egyszer kelepcét Elefánt részére. És mi lesz akkor ha jön az Elefánt? Csak úgy dúdolni fogok magam elé, mintha várnék valakit… (Malacka).”

Az „egységes európai felsőoktatási térség” megteremtését célzó, bolognai folyamatként emlegetett együttműködés nem új jelenség. Az universitas eszméje a XII-XIII. században született Európában, hogy megteremtse a kontinens szellemi elitjét és otthont adjon az addig felhalmozódott tudás rendszeres feldolgozásának és szintézisének. Egyben célja volt a rendszerezett tudás oktatása és továbbadása. A stúdiumok kölcsönhatása egész Európát átfogta a középkortól kezdve, és ezen a középkori hagyományokkal teli úton indult el a középkori egyetemek fejlődése, az általuk oktatott tudásanyag valóban korszerű és magas színvonalú volt. 1265 és 1269 között több mint harminc magyar diák tanul a bolognai egyetemen és 1265-ben külön önálló testületet (natio) alapítottak. A magyar ifjak egyébként előszeretettel látogatták a párizsi egyetemet is. A XIII. század első felében bizonyos Paulus Hungarus (Magyarországi Pál) a bolognai egyetem kánonjogásza volt.

A bolognai folyamat ezt a hagyományt kívánja folytatni, az egységes felsőoktatási térség megteremtése a cél. Az út hosszú, és ezen az úton többedmagával elindulnak a magyar diákok, elindulnak, hogy összekapcsolják az „európai kultúrkört”, elindulnak, hogy képviseljék az „európai állampolgárt”. Mennének, de belefulladnak a magyar oktatásrendszer zavaros állapotába. Belefulladnak, elmerülnek és vége. Egy történet, egy eset illusztrálhatja mindezt, és senki sem beszél az oktatás bűneiről. Több ilyen van, rengeteg.

Miből áll az európai kultúrkör egysége? Az egység a párbeszédben, a kommunikációban és a nyitottságban van. Ki az „európai polgár”? Mit jelent ez műveltségi területre lépve, mit jelent ez tudásban és az ismeretek elsajátításában? Vajon a felsőoktatásban részt vevő hallgatók elsajátíthatják mindezeket az universitas mai magyar szellemvilágában? A válasz: nem.

A magyar felsőoktatás szellemi-erkölcsi bizonytalansága ijesztő. A diákok a kreditekért tanulnak, a kreditnek nincs értéktartalma, a kredit tantárgy, csak elnevezése illeszkedik az európai ECTS-be. A hallgatók nem azért veszik fel az egyes kreditet, mert tudják, mi van mögötte, hanem gyűjtik és gyűjtik, és a gyűjtéshalmazban a lyukas órák kitöltése az, amely elsőbbséget élvez. Sok esetben felvesznek kurzust, és nem tudják, mi a követelmény (ilyenkor fordulhat elő az, ami a pécsi egyetemen történt kurzusfelvételkor 2005. februárban, azaz rosszul lett egy hallgató a kurzusfelvételi harcban). A tudás átadása a politika és nem az értékek mentén halad. Egyértelmű, hogy minden hallgató a tanár/professzor kívánalmai szerint végzi stúdiumait, világosan felismerve, hogy sok esetben (tisztelet a kivételnek) nem az értékeket kérik számon, hanem saját kedvenc kutatásaikat, saját politikai állásfoglalásaikat, még ha nem is szabad nyíltan politizálni. Ezzel a bezárt, korlátolt tudással, ekvivalens diplomával a hallgatók átlépik a nem létező határt, és belépnek abba az európai kultúrába, amely számukra döbbenetesen szabadon mozog. Mozgás, nyugtalanság, reform, hallgatólagos megegyezés jellemző Európára, eltökéltség, hogy ne ismerjenek el semmiféle politikai vagy kulturális felségjogot. Európa identitása a kultúra szabadsága, s amenynyiben egy ország megtagadja ezt a szabadságot, mint Németország tette a Harmadik Birodalom alatt, akkor e kultúrán kívül esik, kizárják. Ez az, amit nem tudnak és nem is tudhatnak hallgatóink, értékrendjük nincsen. Magyarországon az oktatásban nincsen olyan állandó értékrend, amelyre támaszkodva beléphetnek hallgatóink az „egységes felsőoktatási térségbe”. Abban a pillanatban, amint „átlépik” a bűvös határt, szembe találják magukat a magyar közoktatás-felsőoktatás bűneivel. Mit tudhat a „vándorlegény”, ha a politika a tudatlanságba tapossa? Mit tudhat a történelemből, ha a politika határozza meg, ki mikor számít hősnek? Mit tudhat, ha az egyik oktatója a meggyilkolt Ságvári Endrét, mint antifasiszta hőst, bátor embernek vallja, másik oktatója elhatárolja magát tőle, hiszen szerinte egy modern szociáldemokrata pártnak mi köze lehet Ságvárihoz? Egyáltalán, ki ellen harcolt Ságvári Endre? Miért lehet Párizsban, amennyiben odatéved a vándordiák, a St. Germain des Prčs-templom falán az ellenállók, a Résistance hőseinek nevét látni a templom falára vésve, miért van Párizsban Sztálingrádról és Odesszáról elnevezett metróállomás? Miért lehet az, hogy a rendszerváltás első éveiben eltávolított Frédéric Joliot-Curie szobra eltűnt Budapesten, mert kommunista volt. Átalakítás miatt eltűnt Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Talán ebben az évben visszatalálnak abba a városba, amelyhez sorsuk és hitük kötötte őket. Egyáltalán, ki volt Joliot-Curie, milyen kapcsolat volt közte és a Curie házaspár közt, ki volt Irčne Curie? Hogyan érti meg az atomkalandot az a fiatal, aki nem tudja, mikor volt a numerus clausus, mert „még csak harmadéves”; hogyan érti meg Szilárd Leót, aki a Horthy-rendszer elől 1920-ban Magyarországról Berlinbe ment, majd a fasizmus elől tovább Amerikába? Egy zseni, akinek mennie kellett, de miért – kérdezhetik tanulmányaik alapján hallgatóink? (Lásd William Lanouette könyvét Szilárd Leóról.) Hogyan értik meg 1944. október 15-ét?

A bolognai úton megtalálja Marie Curie (sz. Maria Skłodowska) és férje Pierre Curie hamvait a híres Panthéonban, együtt Victor Hugóval, Zolával (Dreyfuss-per, Solymosi Eszter, Eötvös Károly, Krúdy Gyula), a szocialista politikus Jean Jaurčs-val (merénylet áldozata lett 1914-ben) és a híres ellenállóval, a Résistance hős vezetőjével, Jean Moulinnel, akit a hóhér Klaus Barbie (lásd Serge Klarsfeld áldozatos kutatásai) kínzott halálra 1943-ban. A francia Ságvári Endre! (Az értékrend alapján Mirabeau hamvait Párizs nem engedte a Panthéonba.) Hol vannak a magyar történelem hősei? Miért tűnnek el szobrok, miért öntik le őket színes festékkel? Honnan tudná a vándordiák, hogy a bolognai úton talált hősök itthon is hősök. Egyáltalán lehetnek-e hősök? Mondhatja-e nyugodtan egy antifasisztára itthon, hogy hős volt? Nem. Az igazság az, hogy a láthatatlan határon hazajövet váltani kell, mint a ruhát, úgy kell eldobni az „európai állampolgár” mivoltot. Itt nincs érték, itt napi értékelés van.

Miért kell Párizsba menni, hogy a Résistance-ról, az antiszemitizmusról, a holokausztról, a felszabadulásról (Párizs, 1944 nyara) szóló tanulmányokat megtalálja a L”Histoire című lapban, és a szabadon szerzett ismeretek birtokában szabadon gondolkodjon, amelyeket a bolognai út végállomásán, kelepcéjében, azaz itthon nem használhat fel. Mégis milyen erkölcs, milyen morál és milyen gerinc az, amelyet építünk, mi, oktatók. Miért kell Berlinbe menni egy Marx- és Engels-emlékműig, miért kell Karlsbadba (Karlovy Vary) menni Marx köztéri szobráig, és miért kell erről hallgatni középiskolai és egyetemi szinten? Marx londoni sírja történelmi emlékhely.

A bolognai folyamat számunkra addig nem reális, addig zsákutca, amíg, Márai szavait idézve, még mindig igaz, hogy a „nyugati kultúra kissé lógott rajtunk (…), idegeink bűntudatosan lázadoztak (…), polgárnak lenni nyugati értelemben más mint odahaza. Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel (…), valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, (…) ernyedetlenül civilizálódtunk”. (1920-as évek. Az Egy polgár vallomásaiból.) Ez a folyamat még mindig nem zárult le, igyekezni kell, nehogy tökéletes zsákutcában találják magukat hallgatóink és velük együtt mi, oktatók is.

2005. május 9-e bolognai szomszédainknak ünnep. Az út mentén virágokkal köszöntik a napot. Vállaljuk vagy nem vállaljuk hallgatóinkkal együtt ezt a közösséget, vagy visszafordulunk Zsarátnokba?

Zsigmond Anna

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 15. szám

Comments are closed.