Forrás: ÉS

A holokauszt-múzeum koncepciójáról folytatott vitának nem most kellene zajlania. A helyszín kijelölése, az épület és a kiállítás megtervezése, forgatókönyvének létrejötte előtt kellett volna megtörténnie, hogy többé-kevésbé konszenzus alakuljon ki abban: kik készítik, kinek szól, miről szól, a lehetőségek szerint hol a legcélszerűbb felépíteni és a tervezett tartalomhoz leginkább milyen forma, belső épületszerkezet illene. (Rényi Ágnes-Rényi András: Történetnélküliség és sorstalanság, 2005/2.; Vajda Júlia: Az emlékezés rögös útja, ÉS, 2005/13.; Rajk László: Az elárult kiállítás, ÉS, 2005/14.) Mert a megkésett vita most a tárlat szellemi alapjait és kereteit kívánja kijelölni. (Bővebben írtam erről A holokauszt-mélygarázs című cikkemben a Népszabadság 2004. március 30-i számában.)

Ami most zajlik, arra a jiddis közmondás azt mondja: eszrogim nakh szükesz*, a magyar meg azt: eső után köpönyeg, netán azt: gombhoz a kabát.

Rossz, perifériális helyszínen, méltánytalanul kis méretű, diszfunkcionális helyiségekben kellene megálmodni a majdani kiállítást. A korábban mélygarázsnak szánt terem lett a fő kiállítási tér. Az eredeti formájában felújított, pompás zsinagóga – mely bizonyára remek nemzetközi referenciamunkaként szolgál a Mányi Stúdió tervezőinek – az 1600 négyzetméteres kiállítási térnek közel a felét teszi ki. A zsinagóga falait, frigyszekrényét, tóraolvasó emelvényét és tiritarka mennyezetét el kell takarni, hogy ott a vészkorszakról méltó módon lehessen megemlékezni, ám ez, úgy tűnik, kevéssé érdekelte a tervezőket, sőt, mint hírlik, a hitközség megindította a felújított zsinagóga műemlékké nyilvánításának procedúráját is, ami annak garanciája, hogy a kiállítás majdani rendezői ne tudjanak semmit változtatni rajta. A kiállítás látványtervére és kivitelezésére kiírt és elbírált pályázatok közül olyat választott a nem szakértőkből álló zsűri, mely szintén nem kíván változtatni az Emlékhely belső kiképzésén. Háttérbeszélgetéseken szakértők: történészek, művészettörténészek, építészek és szociológusok, köztük az Emlékhely jelenlegi és korábbi munkatársai egyaránt bírálták, hogy noha nyomatékosan javasolták, nem volt nemzetközi pályázat, nem voltak nyilvánosak a tervek, és nem voltak világosak az elbírálás szempontjai. Sokan anyagi, illetve politikai elfogultságot vélnek felfedezni a győztes pályázatok kiválasztása körül, illetve a kivitelezésre és a látványtervre kiírt tender elbírálása során az általuk elhibázottnak és a kiállítás céljaira sok tekintetben alkalmatlannak tartott építmény, illetve a korábbi hibás döntések védelmét.

Vajon hogyan épülhet itt és így a vészkorszak emlékének és korunk igényeinek megfelelő tárlat?

A helyszín kijelölésében súlyosan felelős a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetése, mely kizárólag anyagias szempontot érvényesítve ajánlotta a Páva utcai, romos zsinagógát, melyet, ha nem itt épül fel állami költségen a holokauszt-emlékhely, felújítási kötelezettségéből eredően, a Mazsihisznak kellett volna saját büdzséjéből renováltatnia.

Semmi egyéb nem indokolta e helyszín kijelölését, mely így inkább a hitközség üzleti manővereként, semmint a magyar állam főhajtása részeként könyvelhető el. Üdvözlendő, hogy az Orbán Viktor és a Medgyessy Péter vezette kormányok hozzá akartak járulni a holokauszt-tudatosság kialakításához a magyar társadalomban, de szomorú és jellemző, hogy olcsón szerették volna letudni az erkölcsi kötelezettségvállalásból eredő feladatot.

Nem indokolta semmi továbbá a zsinagóga eredeti állapotában való felújítását, csak a Mazsihisz vezetőinek belső, intézménypolitikai érdeke, és talán a Mányi Stúdió azon szándéka, hogy zsinagógát restauráljon. Sokakban felmerül a gyanú, hogy az elhibázottnak tartott döntések mögött azon állami döntéshozók és hitközségi vezetők személyes érdekei húzódnak, akik a kilencvenes évek közepe óta immár több Mazsihisz-beruházás körül bábáskodtak, noha az ingatlanok (Bálint Zsidó Közösségi Ház, Scheiber Sándor Tanintézet és most a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely) kivitelezése körül megannyi hiányosságot fedeztek fel a működtetők.

Ha lett volna nyilvános vita, kiérlelt koncepció és egységes kormányzati akarat a holokauszt-múzeum terve mögött, bizonyára már rég megépülhetett volna. Csuka fogta róka azonban egy épülettől várni ama konszenzus létrejöttét, mely éppen ahhoz kellett volna, hogy a méltó megemlékezés tere megszülessen.

A kiállítás forgatókönyvét – módosított formájában is – általános szemléletében tartom hiányosnak. Minden tiszteletem az ügy iránt elkötelezett munkatársak eddig végzett tevékenységének, ám az alábbi észrevételeket szeretném figyelmükbe ajánlani.

Az általános szemléleti hiányosság oka, hogy már a korlátozott adottságokra szabott, szűk keresztmetszetű, szaktörténészi nézőpontú anyag született. Látókörét talán tovább szűkíti, hogy a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely körül mostanra kizárólag egy, egymással döntően tanári-tanítványi kapcsolatban, illetve szoros szemléleti közösségben működő történészcsoport maradt, ami fokozza érdekérvényesítési képességüket, sikerrel kecsegtet a tekintetben, hogy létrejön az állandó kiállítás, ám nem szerencsés a majdani tárlat szellemi horizontjának szempontjából. Bízom benne, hogy az alkotók nem tartják sem méltánytalannak, sem rosszhiszeműnek, mint inkább tényszerűnek és elgondolkodtatónak észrevételemet.

Alapvető hiányosságnak tartom azt, hogy a vészkorszakot az egyetemes és a zsidó történelemből bizonyos értelemben kiszakítva, döntően szűk magyar történelmi kontextusban, és még szűkebb időintervallumban – főként az 1920-as numerus clausustól kezdődő visszatekintéssel – kívánják bemutatni a kiállítás tervezői, s nem mutatnak rá a zsidógyűlölet komplex gyökereire. Nem próbálják megértetni a leendő látogatóval, mi vezethetett a vészkorszakhoz, és hogyan történhetett meg, illetve egyetlen, szimplifikált válasz látszik körvonalazódni koncepciójukból: a zsidók kifosztásának szándéka. Álláspontom szerint a soát, annak valódi jelentőségét csak abból a perspektívából lehet érzékeltetni, ami belehelyezi azt a keresztény-zsidó viszony és az antijudaizmus, illetve az antiszemitizmus kétezer éves európai előtörténetébe. Abba az összefüggésrendszerbe, mely érthetővé teszi, hogy a kereszténység a zsidóság szellemi rokona, s egyben foglya, mely állapotából szabadulni nem tud, épp ez a permanens civilizációs krízis: az apakomplexusra emlékeztető öngyűlölet/gyűlölet, és a belőle eredő meg-megújuló agresszió oka. A modern antiszemitizmus(ok): a náci és a marxi típusú, baloldali zsidógyűlölet olyan hagyományos lélektani beállítottságokra rakódtak rá (s rakódnak rá alkalmasint ma is), melynek egyik alapvető faktora a kereszténységet a zsidósághoz kötő „ödipális” alapdráma. Ezért tudja neurotikus módon, új és újabb formában felütni fejét az antiszemitizmus (beleértve immár a XXI. század fenyegetését is: a baloldali érvkészlettel jelentkező, tényeket eltorzító, a palesztin-izraeli konfliktust eszközként használó Izrael-ellenességet). Az antiszemitizmus ezért, sajnálatos módon, nemcsak a múlt és a jelen, hanem a jövő fenyegető társadalmi jelensége is, s mint ilyen, nem letűnőben van, hanem átalakulóban, amit az aufklérista gondolkodás nehezen tud megemészteni. A kiállítás forgatókönyvének szemlélete ennek jegyeit hordozza. Ebből ered az is, hogy a népirtás emberirtásként jelenik meg, mintegy azt feltételezve és remélve, hogy így inkább empátiát válthat ki. Megkockáztatom, bár tudom, talán furcsán hangzik majd sokak számára: a vészkorszak univerzalisztikus felfogása, „általános emberi” perspektívába helyezése, hogy tudniillik „közelebb vigye az emberekhez, és nagyobb megértést váltson ki”, egyúttal egyfajta relativizálása is. Márpedig a vészkorszakot – hasonlóan az antiszemitizmus történetéhez – egész valójában volna jó megérteni és elítélni. Bár másokat is áldozataivá tett, a náci rezsim elsődleges és teljes körűen kiirtandó célpontja a zsidóság volt. Nem „az embert” érte jóvátehetetlen támadás és tömeggyilkosság, hanem a zsidó s a keresztény gondolkodás szerint Isten választott népét. A zsidó-keresztény civilizáció alapjait képező Törvény népétől – a zsidóktól – s így magától a Törvénytől akart szabadulni a nácik által megtestesített pogány indulat (mely a kereszténységre is ellenségesen tekintett), s e csábító lehetőségbe szédült bele mindaz, aki ölt, aki elfogadta a pusztítást, vagy annak haszonélvezője volt.

Érzésem szerint azért nem irányul arányos figyelem a forgatókönyvben a vészkorszak előtti magyar zsidóság közel felét kitevő ortodoxiára, mert ez sem igazán illene az asszimilációs történetírás, az univerzalista holokauszt-narratíva (az áldozatokra mint „elárult állampolgárokra” tekintő) koncepció keretei közé.

A kétezer éves zsidó diaszpóra, az antijudaizmus, az antiszemitizmus és a holokauszt ábrázolása azért is lenne rendkívül fontos, mert érthetővé tenné az elsősorban 12-22 éves célközönség számára, hogy európai jelenségről lévén szó, nem csak a magyar felelősséget feszegeti a kiállítás. Nem számon kér, nem bűntudatot kelt, hanem megértetni szándékozik egy európai történetet, melynek eddigi legtragikusabb fejezetéhez szükség volt az említett okok mellett a mindenkori idegennel szembeni félelemre és előítéletre, a kapitalizmus szociális feszültségeire, a modernitás elidegenedést és félelmet gerjesztő hatására, mely elől a faji gondolkodásba forduló nacionalizmusnak és az osztálynélküli társadalom szocialista utópiájának keveréke milliókra ható, megtévesztő menedéket nyújtott.

E szellemtörténeti háttér megrajzolása természetesen csak vázlatosan lehetséges, s ehhez sem kell feltétlenül termek sokasága: a képernyőérintésre működő számítógépek, illetve plazmatévék korszakában egyetlen teremben vagy egy terem egy részében fel lehetne vázolni a XX. századi zsidógyűlölethez vezető utat. Csak az a kérdés, vállalják-e a kiállítás alkotói a szembesülést és a szembesítést a vészkorszak valódi okaival.

Ez a tárlat – ha szöveges adataiban tényszerű lesz is – hangsúlyaiban visszamenőleg átstrukturálja az áldozattá vált közösség vagy közösségek társadalmát. A magyar zsidó áldozatok jelentős részét képezték azok a kevéssé vagy kevésbé asszimilálódott ortodox közösségek, melyek vidéken éltek, s amelyeknek sokkal kisebb volt a túlélési esélyük, mint például a nagyvárosi, s elsődlegesen a fővárosi, nagy részben beolvadó vagy neológ zsidóságnak. Utóbbiak a pesti gettóban szenvedve vagy bujkálva, de mégis sokkal nagyobb arányban élték túl 1944-et, mint a vidéki ortodox zsidóság.

Lehet, hogy nem szándékos ez az aránytorzítás, hanem a fellelhető, elsősorban képi dokumentumok hiánya, netán a kutatás nehézségei miatt tekintenének el tőlük az alkotók, de a forgatókönyvben érezni a hiányt.

Auschwitz történetét azok mondhatnák el hitelesen, akiket megöltek, és azok mondják el, akik túlélték, mondja Tadeusz Borowski. A kiállítás alkotói részéről semmi esetre sem lenne helyénvaló a mai magyarországi zsidóságról alkotott (cél?)képpel a fejükben, az asszimilációs történetírás szemléletével, vagy a magyar ortodoxia, épp a holokausztból eredő, mai hiányával visszaélve, utólag átstrukturálni a korabeli zsidó társadalmat; s nem lenne szabad úgy igyekezni empátiát ébreszteni az áldozatok iránt, hogy „azok nem is annyira különböztek tőlünk”. Hasonlóságukban és különbözőségükben egyaránt áldozatok, s emlékük előtt akkor hajtunk méltó módon fejet, egyszersmind a mának is akkor nyújtunk követendő mintát, ha elfogadjuk őket olyanoknak, amilyenek voltak.

E ponton meg kell említenem a múzeumban már ma is látható, nyolcperces filmetűd, Enyedi Ildikó munkája, szerintem a fentivel éppen ellentétes módon félreérthető üzenetét. Dolgos, egyszerű, szegénysorban élő, kétkezi munkás favágók, kárpátaljai paraszt-zsidók láthatók, s talán csak egyszer városi, kalapos, öltönyös, ám szintén vallásos és nem túl jómódú zsidók, akikhez a munkácsi rebbe beszél jiddisül lánya esküvőjén. A film hátralévő részében kopottas külsejű, cionista ifjak táncolnak, derűsen nézve a jövőbe. Puritán idill. Mondhatnák, nekem semmi nem jó, s ez meg a majdani állandó kiállítás kiegészítik egymást, ám ezek a képkockák mintha azt sugallnák: ezeket az egyszerű, szegény, rendes embereket bántották? Miért, akik beolvadtak, kikeresztelkedtek, bankárok voltak vagy tőzsdespekulánsok, lapkiadók vagy gyárosok, azok nem ugyanúgy áldozatok? Vagy az, aki – horribile dictu – egyszerre volt ortodox és jómódú? Lehetséges, hogy az munkál a fejekben, hogy velük vagy általuk nem kelthető együttérzés?

A kormány és/vagy a kultuszminisztérium siettette a múzeum felépülését, sürgette a 60. évfordulón tartott megnyitót, mintegy ellensúlyaként az előző kormányzat idején életre hívott Terror Házának, s mintegy szimbólumaként Magyarország EU-kompatibilitásának. Talán ez a sietség is hozzájárult, hogy az eddigi eredmény inkább súlyos hiányérzetet kelt, mint elégedettséget. Sürgetik az állandó kiállítás megnyitását is, hallani az Emlékhely sorsáért aggódó szakemberek csendes panaszát, én azonban azt javasolnám a koncepció kidolgozóinak és a majdani kivitelezőknek, legyenek bátrak, és ne kapkodjanak. Ha hatvan esztendő kellett ahhoz, hogy magyar holokauszt-emlékhely jöjjön létre – s ezt is egykori áldozatok, és azok utódai harcolták ki -, illő volna a mostani magyar kormánynak is várni, míg a történész-, muzeológus- és építész-szakma kiérlelt és társadalmi vitán megméretett koncepcióval, méltó módon képes emléket állítani a vészkorszak áldozatainak, melyből valóban okulhat, szellemileg és erkölcsileg gyarapodhat a mai magyarság, és hozzásegít, hogy csillapodjon zsidók, cigányok és más üldözöttek gyásza. Állami takarékoskodási törekvés, illetve rövidlátó zsidó intézményi ügyeskedés egyaránt közrejátszott abban, hogy a holokauszt-múzeum terve holokauszt-emlékhellyé és dokumentációs központtá zsugorodott. Az épület mindössze egy kilométernyi autópálya árába került, és érezni rajta, hogy súlyos – sokak szemében az elérni kívánt célt veszélyeztető – kompromisszumok eredménye. Jó volna, ha a kormány rádöbbenne a mulasztás súlyára, ha már a hitközség vezetésétől nem várható, hogy levonja a szükséges következtetést a helyszín kijelölésével kapcsolatos korábbi, több mint hibás döntésből, mely azt a rosszízű felvetést is megengedi, hogy üzletet csináltak a holokauszt emlékéből.

Nem ígérte, nem is ígérhette senki, hogy a múlttal való szembenézés olcsó és fájdalommentes lesz. A tárlat forgatókönyvének tartalmi hiányosságai talán összefüggnek a kiállítási tér korlátjaival. Ha a kormányzat illetékesei és az Emlékhely felelős vezetői, szaktanácsadói nem próbálják most átgondolni, hogyan lehet bővíteni a felépült intézményt, akár egy a Páva utcai emlékhellyel szomszédos telek/épület megvásárlásával, vagy szerencsésebb esetben egy jobb helyszínen, teljesebb, sokrétűbb anyagot bemutatni engedő kiállítási tér/terek létrehozásával, nagy lehetőséget szalasztnak el a múltfeldolgozás méltó helyének kijelölése, és méltó körülményeinek megteremtése szempontjából.

Szántó T. Gábor

* A sátrak ünnepéhez szükséges gyümölcs, sátoros ünnep után.