Forrás: ÉS

VÉGSŐ ZOLTÁN

Ölj meg!

Zene

A Sex Mob (Csak posztmodern, ÉS, 2004/44.) után újfent a jeles New York-i downtown szcéna képviseltette magát a Trafóban a Killer Joey kvartett formájában. Az idén 50 éves Joey Baront minden idők legnagyobb hatású dobosai között tartják számon, pedig soha nem lépett ki egy jól körülhatárolható körből. Például a klasszikus standardok egyáltalán nem képezik repertoárjának részét, legalábbis hagyományos értelemben nem. Baron munkásságának legjellemzőbb vonulata John Zorn Masadájában hallgatható meg, azonban ettől független formációit kevésbé jellemzi a zsidó-haszid kultúrkörhöz való kötődés. Saját neve alatt például Arthur Blythe, Bill Frisell és Ron Carter társaságában több lemezt is készített, amelyek egy supergroup örömzenélésének lenyomatai: ha nem ez a kvartett játszaná a darabokat, a lemezek érdektelenségbe fulladtak volna, így viszont nagyon finom csemegék.

A Zorn sidemanjének szerepéből kilépő Joey Baronra először Misha Mengelberg Who”s Bridge című lemezén (1994) figyeltem fel, ahol a bőgős Brad Jonesszal három individuum viaskodott egymással. Elemi szinten számomra a dob a legegyszerűbb hangszer, és magas fokú kvalitások esetén is csak ritkán nyűgöz le egy dobszóló. A hangmagasság hiányát gyakran a csillogó-villogó technikával és az ösztönzenélés előtérbe kerülésével igyekeznek pótolni, amitől a zeneiség és az esetleges mondandó elvész: ilyenkor a dobos nem csinál egyebet, mint demonstrálja, hogy rendesen végzi a napi gyakorlatokat. Joey Baronnál aligha tanulhat meg ember többet a hangszer technikai fortélyairól, mégsem ez a megragadó benne. A Killer Joey koncertjét Baron szólója nyitotta. Kis plöm-plöm, majd vad extázis, és újra a visszafogottság. Benyálazott ujj húzgálása a bőrön, néhány lódító gesztus a testtel és a teljes dekonstrukció. Vagyis ilyen értelemben a legnehezebb hangszer mégiscsak a dob, a kevesebb zenei kifejezőeszköz helyes arányítása – vagy Baron értelmezésében – szóra bírása nem sikerülhet bárkinek. Az említett Mengelberg-lemezen tulajdonképpen egyetlen hangba lettem szerelmes: halk, piano szöszmötölés közben egy hatalmas ütés a pergőre, és a zenefolyam továbbgördül.

A Sex Mob és a Killer Joey közötti kapcsolódást a bőgős Tony Scherr szimbolizálta, miközben szellemileg is egyívású társulatokról van szó. A downtown gondolkodó és véleményformálásra késztető zenéje lényegében a kortárs, underground és dzsessz vidékeket környékezte meg (a Trafó City Lights gyűjtőcímen futó tematikus rendezvényei kapcsolódnak ide). Scherr a Mobban viszszahúzódóbb, a Killerben pedig sokkal frenetikusabban mórikázó vezéralak volt. Mozgása egy lapaj gyereké, ebből csinál fesztivált maga körül, ami pontosan elegendő felvezetés az ironikus túljátszással bemutatott gyönyörű szólóihoz. Mindenben ott a dupla-tripla csavar, egy idő után nem tudjuk, hol vagyunk, countryt, vagy kőkemény freet hallgatunk-e. A Brad Shepik-Steve Cardenes gitárszekció valahol Bill Frisell és Marc Ribot környékén mozog, az az érzésem, ezek a zenészek bármikor képesek lefegyverezni a közönséget. Tombolás, állva füttyögés, tapsorkán, miegymás – a Killer Joey mindenkit szíven döfött.

(Killer Joey, Trafó, április 9.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 15. szám