Forrás: ÉS

Bartha Eszter

Európai iskola?

Karsai László és Ungváry Krisztián két ízben is szóvá tette, hogyan jelenhetett meg Krausz Tamás Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus című munkája a Nemzeti Tankönyvkiadó Európai iskola címet viselő esszésorozatában, és miért nem – tegyük fel – a Kádár János Baráti Társaság kiadásában (Egy sajátos mű a holokausztról, ÉS, 2005/3.; A holokauszt és a történészek, ÉS, 2005/12.). A szerzők figyelmen kívül hagyták – vagy félreértették – a sorozat alapítójának, Szvák Gyulának rövid, de igen európai hangú hozzászólását, aki pedig egészen érthetően rámutatott a javaslat antiliberális jellegére és antidemokratikus következményeire (Európai iskola, ÉS, 2005/4.). Karsai Lászlót és Ungváry Krisztiánt azonban mindez nem hatotta meg, mert a recenziójukat ért szakmai bírálatra adott válaszukban még egyszer kifejtették, hogy nagy hiba volt Krausz Tamás történeti munkáját Európai iskola cím alatt megjelentetni. A szerzők láthatóan igen kompetensnek érzik magukat annak eldöntésében, hogy mi fér bele az Európai iskolába és mi nem. A már idézett két írásuk kapcsán azonban én is szeretném felhívni néhány olyan dologra a figyelmet, amelyek tudományos és morális szempontból egyaránt kívül rekednek az “európai iskolán.”

Nem célom itt megismételni Sipos Péter szakmai érveit (Hozzászólás egy sajátos recenzióhoz, ÉS, 2005/10.), hiszen a recenzensek válaszából világos, hogy nem kívánnak foglalkozni vele. Két dolgot azonban mindenképpen érdemes megemlíteni, amely jobban megvilágítja, miről is szól ez a látszólag “tudományos” vita. Az egyik a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg szerepe a második világháborúban, a másik a Wehrmacht szerepe a holokausztban.

A recenzensek Krausz Tamás szemére vetik, hogy “szovjetesíti” a lengyelországi zsidókat, ezért állapítja meg, hogy a Szovjetunióban 2,8 millió zsidó áldozata volt a holokausztnak, míg a “helyes” szám egymillió. Sipos Péter két egész paragrafust szentel annak tisztázására, hogy történeti szakmunkákban alapvető módszertani elv, hogy egy adott folyamatot azon az államterületen kell bemutatni, amelyen végbement. Ezt az elvet Karsai László Magyarország esetében be is tartja, a Szovjetunió esetében azonban már úgy látszik, ugyanez szovjetesítésnek minősülne.

Ez a kettős mérce még a zsidóknak a szovjethatalomhoz és a Vörös Hadsereghez fűződő viszonyára is vonatkozik; kétségtelen, hogy sok zsidó nem volt kommunista és nem szerette Sztálint, az is kétségtelen azonban, hogy azon kevesek számára, akik életben maradtak a gettókban, a Vörös Hadsereg előrenyomulása jelentette az egyetlen esélyt az életben maradásra. Talán nem véletlen, hogy a recenzensek nem is reagálnak a Krausz Tamás által idézett adatokra, miszerint a Vörös hadseregben ötszázezer zsidó katona harcolt, s mintegy 20-30 ezer zsidó partizán támogatta az antifasiszta harcot és a szovjethatalmat.

Sztálin rémtetteit nem akarja mentegetni senki, a legkevésbé Krausz Tamás, aki az első “leleplező” magyar nyelvű Sztálin-életrajz társszerzője méghozzá abban az időszakban, amikor egy ilyen mű megírása még a szerző tudományos karrierjébe kerülhetett. A sztálinizmus gyűlölete azonban Karsai László és Ungváry Krisztián két tárgyalt írásában átcsúszik egy olyan elvakult kommunista- és szovjetgyűlöletbe, amellyel pontosan a nácik ideologizálták meg a Szovjetunió elleni háborút. A hidegháborús korszakban a totalitárius paradigma hangsúlyozta a fasizmus és kommunizmus lényegi azonosságát. Ezt a paradigmát azonban már a 70-es években meghaladta az angolszász “revizionista” iskola. A paradigma rövid reneszánszát élte az államszocialista rendszerek összeomlásának időszakában; a siker azonban csak Kelet-Európában bizonyult tartósnak, az “európai iskola” – ha ez alatt a mérvadó nyugat-európai akadémiát értjük – diszkreditált elméletnek tekinti a totalitarianizmust.

Míg a szerzők a Szovjetuniót feketébbre szeretnék festeni, mint amilyen, a Wehrmacht megítélését illetően ellenkező irányú ez a buzgalom. Krausz Tamás adatai a szovjet holokauszt kezdetéről összhangban vannak a recenzensek által idézett legújabb szakirodalommal, hiszen a szerző leírja, hogy az első pogromokra sor kerül még a német katonák érkezése előtt. Csakhogy ezek a pogromok elválaszthatatlanok a Szovjetunió megtámadásától és a német propagandától: a nacionalista, antiszemita és fasiszta csoportok éppen azért mernek fellépni, mert bíznak a büntetlenségben. A megszállók megérkezése után azonban mindenütt sor kerül a zsidók megjelölésére, központilag szervezett kirablására (amelyből a német állam is jócskán részesedett), gettókba kényszerítésére és végül módszeres legyilkolására, amelynek során tömegesen lőttek agyon és temettek el élve embereket. Nehéz elképzelni egy olyan “európai iskolát”, amelyik erkölcsileg felmentené a Wehrmachtot, mert a népirtásnak “csak” a “logisztikájához” nyújtott segédkezet.

Hogy a nyugati fronton többnyire valóban “kultúrnépként” fellépő németek miért viselkedtek egészen másképpen a keleti fronton – ez a kérdés túllép mind a fent tárgyalt cikkek, mind pedig a jelen hozzászólás tematikáján. A holokauszt története azonban – ezt a recenzensek is elismerik – csak a Szovjetunió megtámadásával, illetve a németek keleti politikájával összefüggésben értelmezhető. Nagy kár, hogy a recenzensek – ahelyett hogy valóban szakmai szempontból bírálták volna Krausz Tamás könyvét – pusztán ideológiai alapon akarták a szerzőt diszkreditálni, mindezt az “objektív tudományosság” ürügyén.

Kérdés, hogy Európában ezt értik-e az “európai iskola” alatt.

Illetve, remélem, hogy “Európában” nem.

Bartha Eszter

(A szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.