Forrás: ÉSKétezer szót szentelsz annak, hogy elmagyarázd Komoróczy tanár úrnak – no meg a kedves olvasóknak (Kőszeg Ferenc: Egy szó helyett kétezer, ÉS, 2005/6.) -, hogy „miért vállalta el a Magyar Helsinki Bizottság a Szálasi eszméit hirdető Bácsfi Diána jogi védelmét…” Hogy okfejtésedet miért nem fogadom el, azt magam három szóba fogom sűríteni.
Mielőtt ezt megtenném, nyilvánosan kifejezem elismerésemet azért, hogy állásfoglalásodban túl tudtad tenni magadat – a jogvédelmet ténylegesen ellátó Kárpáti Józseffel együtt – a személyes fenyegetettségen és megaláztatáson, hiszen olyan ügy védelmére szegődtetek, melynek képviselői egyikőtöket Auschwitzba, másikótokat Birkenauba küldene, ahogy ezt Kárpáti József veled közölte. Kevésbé értem viszont, hogy a „bázisdemokratikusan” működő tizennégy tagú bizottság döntésének – az ügy felvállalásának – teljes ódiumát magadra vállalod. A bizottság döntött, vagy az elnök?
A döntést megindokolandó, történelemi példára hivatkozol: „a mai középnemzedékek nagyszüleinek nem csekély hányada 1938-ban a nyilasokra szavazott, majd tevőlegesen vagy megértő paszszivitással asszisztált a holokauszthoz.” Azt a verébugrást már nem teszed meg visszafelé – pedig mindössze csak öt év! -, hogy felidéznéd, hogy a jogállamiság minden szabályát betartva jutott hatalomba az az erő, amely a jogállamiság szabadságát felhasználva-kihasználva taposta el a jogállamot, s állította ennek helyére a totális államot, s ennek részeként azokat a koncentrációs lágereket, ahova most ismét milliókat – köztük téged – küldenének azok, akiket védtek. Ehhez még csak annyit, hogy ezeket eredetileg nem a zsidóság, hanem a belső ellenállás megtörésére, a jogállam védelmezőinek likvidálására hozták létre, később váltak az Endlösung telepeivé.
Nem tudok mit kezdeni sem a Kádár-, sem a Boross-idézeteddel! Hozok egy másikat: „Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett a magyar területen minden fasiszta jellegű politikai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát fejt ki, a jövőben sem engedi meg, olyan e fajta szervezetek fennállását és működését, amelynek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól” (párizsi békeszerződés – 1947/XVIII. Tv). Azt nem tudom, hogy ez a hatályos törvény miért nem elég a magyar hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a fasiszta szervezkedés-propaganda ellen. Te is úgy jellemzed B. D.-t, hogy „Szálasi eszméit hirdető”. Ez nem „fasiszta jellegű”? Ám, ha az idézett törvény a törvényhozás szerint mégsem elégséges, akkor mért nem alkot egy olyan törvényt, amely így szólna: „Tilos a fasizmus.” Ez az a három szó, amelyre bevezetőben utaltam.
A vázolt helyzetből: a párizsi békeszerződés elégtelen, más törvény pedig nincs – valóban nagyon groteszk helyzetek adódnak, ha a hatóságok a neofasiszta megnyilvánulások ellen lépnek föl. (Hogy miért „neo”, nem tudom, fasizmus ez, rendesen.)
De folytassuk: a jogalkalmazók sokszor nyilvánvalóan és láthatóan vergődnek, kínlódnak, amikor a szélsőjobb ellen kell fellépniük, mondvacsinált hivatkozásokkal kell a demonstrációkat megakadályozniok. (Két órával lekésték a beadási határidőt, a közlekedés indokolatlan zavarása stb.) Olykor valóban úgy tűnik, túllépik formális hatáskörüket – idehaza is, külföldön is -, utóbbit hagyjuk, messzire vezetne. A törvényhozás, ha önmagát komolyan veszi, mért a jogalkalmazót küldi csatába, s mért nem maga alkotja meg a már említett törvényt: „Tilos a fasizmus”? Te magad nyolc évig voltál országgyűlési képviselő, s éppen a nemzetbiztonsági bizottságban tevékenykedtél – jó két évig alelnöke is voltál -, nem láttátok ennek szükségét, az ismételten jelentkező szellemidéző, hátborzongató szélsőjobbos megnyilvánulások ellenére sem?
Furcsállod a jelenlegi nemzetbiztonsági kabinet állásfoglalását. A láncolatban idézett szeptember 8-i MTI-közlemény szerint „a Nemzetbiztonsági Kabinet ülésén egységes volt az álláspont, hogy minden törvényes eszközzel meg kell akadályozni a szélsőséges erők – így a magát hungaristának valló Magyar Jövő Csoport – minden olyan akcióját, ami sérti a lakosság jogérzékét és kárt okoz Magyarország nemzetközi megítélésének. A testület megvizsgálta, milyen jogi és politikai eszközök vannak a helyzet kezelésére.” A te kérdésed: „Vajon mért kellett ennek a testületnek éppen Bácsfi Diánáról tanácskoznia?” Az én értékelésem a közlés másik elemét tartja fontosnak: a testület a szélsőséges erők tevékenységének megakadályozásáról tárgyalt, mivel észlelték, hogy ezek sértik a lakosság jogérzékét. A szélsőséges erők évek óta jelen vannak, zavart, riadalmat, szorongást keltenek Most telt be a pohár! Végre! A megakadályozáshoz szükséges „jogi eszközök nincsenek, a politikai eszközöket pedig majd megtalálják azok a pártok és azok a szervezetek, amelyeknek a jogérzékét sérti a hungarista szervezkedés”, írod – merem remélni – meggondolatlanul. A te jogérzékedet nem sérti? Emlékeztetőül: vitéz nagybányai Horthy Miklós – jóllehet nem ő az etalonja sem a demokráciának, sem a jogállamiságnak – jogérzékét – hosszú évekkel az ország kirablása, szétlövetése és a halálmenetek előtt – sértette. Hosszú évekkel utána, a mai Magyarországon „csak” a lakosság jogérzékét sérti? A pártokét, a törvényhozókét, az írástudókét nem?
Arra is szeretnélek emlékeztetni kedves egykori iskolatársam és barátom, jóllehet évtizedek óta – talán éppen 1956 óta – nem találkoztunk, az élet más-más irányba vitt minket, hogy éppen 1956 örömittas napjaiban egymás kezéből ragadtuk ki, és egymás szeme elé dugtuk és fülébe harsogtuk Illyés Gyula frissen kiszabadult remekét (Egy mondat a zsarnokságról) az Irodalmi Újságban – s akkor ezt is olvastuk: „s már körbe lángol / erdőtűz gyufaszálból, / mert amikor ledobtad, / el nem tiportad; – ne vesd hát oda oly könnyedén, hogy „akinek a jogérzékét nem sérti, azoknak lelkük rajta!” Ne gondold, hogy az emberi gonoszság kimúlt! Ne gondold, hogy abban az egy mondatban körüljárt zsarnokság örökké a múlté! Gondold végig életed történelmét – mind a mai napig: letette-e a fegyvert a hatalomvágy az acsarkodás. Arra is kérlek – mint rutinos újságszerkesztőt is -, hogy másokat is segíts a gondolkodásban!
Hosszú kolumnákat szentelsz az ügy jogi részleteinek – ebbe én most nem megyek bele -, lehet, hogy formailag igazatok (is) van, nem tudom. Lehet, hogy az eljáró szervek fentebb már említett vergődése szerencsétlen megoldásokat is hozott, „márpedig az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke értelmében a tisztességes eljárásához való jog mindenkit megillet. A rablógyilkost is, meg a nyilast is”, írod, s ebben tökéletesen egyetértek veled. Bár nem ismerem az egyezményt, nagyon remélem, hogy az is benne van, hogy fasiszta eszmék hirdetése, propagálása tilos. Ha pedig netán nincs benne, legalább annyi energiával küzdenék azért, hogy benne legyen, mint amennyivel most te B. D. ügye mellett kiállsz. (Ha megtetted, ezúton nyilvánosan megkövetlek.)
Az ügynek egy érdekes mozzanatáról nem számolsz be: hogyan kerültetek kapcsolatba egymással. A fasiszta B. D. kopogtatott ajtótokon, hogy abbéli jogaiban kérjen védelmet, melyeket ők mindenkitől el akarnak venni, avagy a bizottság kereste meg nevezettet, mivel tudomásukra jutott, hogy… Mindkét változatban van valami hátborzongatóan bizarr. Vajha a bizottság jelen fellépésével megtalálta volna a mai Magyarország egyetlen – vagy akárcsak legkirívóbban – sántikáló jogi eljárását! De jó lenne!
„A gyülekezési jogot a magyar törvény a szólás szabadságánál is szélesebb körben védi… hogy így legyen, azt elsősorban azok akarták, akik 1988-89-ben az utcára vonulva követeltek demokráciát…” Rövidebben: a jogszabályt a demokratikus ellenzék fogalmazta ilyenné, akikben – többek között benned is – fájó emlékkent élt a rendőrséggel folytatott csatározások emléke, s akik mögött egy ország állt. De akkor még nem voltak fasiszta mozgolódások! Megtűrtétek volna magatok között a nyilaskeresztes zászlót? Akkor nem állt volna mögöttetek az ország! S az említett gyülekezési törvény beiktatása után nem sokkal a frissen repatriált fasiszta Szabó Albert a ti kínlódásaitok eredményein élősködött, s a Vér és Becsület is ezen a csapáson „kulturálódik”! De már nem 1988-89-et írunk, hanem a XXI. század éveit! S aki Szálasit élteti és az SS-t dicsőíti, az nem demokráciát akar és szabadságjogokat – mint ti -, hanem hatalmat, uralmat és terrort – mindenáron.
Péterfalvi Attila álláspontja: – igaz, más ügy apropóján, de nem hiszem, hogy érvelésemmel ellentétben (MH, interjú, 2005. márc. 12.) – „elsősorban és alapvetően mindig az áldozatok jogait kell figyelembe venni”. A magyar fasizmussal kapcsolatban pedig nem hinném, hogy bárki is vitatná, hogy az áldozatok „Magyarország polgárai, ez ország lakosai” – a te szóhasználatoddal. A Magyar Helsinki Bizottság pedig egy mondvacsinált joghézag vélt repedéseibe kapaszkodva nem az áldozatokat védi. Tevékenységtek üzenete ország-világnak: Magyarországon szabad a fasizmus! Mi megvédjük a fasiszták jogait! (Az üzenet megérkezett – azóta már újra az utcára vonultak – Szálasi nemzetvezető testvér halálos ítéletének 59. évfordulójára emlékezve.)
Komoróczy Géza azt kérdezi: „mit védjenek a liberálisok?” Kérdésére én nem tudok válaszolni, hacsak azt nem: ezt döntsék el ők maguk. A te válaszodat pedig: „a jogállamot azok számára is, akik a jogállam ellenségeinek vallják magukat” csak akkor tudom elfogadni, ha a jogállam olyan egyértelműen deklarálja, hogy a jogállamiság ellen fellépni nem szabad. Aki mégis megpróbálja, azt a jog eszközeivel fogjuk megakadályozni ebben, és büntetést fog kapni.
Az én kérdésem: mit védjünk mi mindannyian – ez ország lakosai? Válaszom: a demokráciát – Bibó szavaival: a félelem nélküli életet.
Füzéki Bálint
