Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Isten hozta, Mr. Bush

Nyomatékosan kérünk, ne higgyétek,

Hogy természetes az, mi mindennapos!

Mert e korban, a rendszeresített rendetlenség,

Tervszerű erőszak, embertelen emberség

E véres zűrzavarában semmit se mondjunk

Természetesnek, ha nem akarjuk,

Hogy örökérvényűnek tekintessék.

Bertolt Brecht: A kivétel és a szabály

(Hajnal Gábor fordítása)

Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság szocialista miniszterelnöke nemrégiben meglátogatta az Irak elleni törvénytelen agresszióban részt vevő magyar honvédkülönítményt. Az agresszor egyik ottani katonai támaszpontján lefényképeztette magát hadügyminiszterének és katonáinak társaságában, fején rohamsisakkal, kezében géppisztollyal, golyóálló mellényben.

Ez a kép felejthetetlen.

És megbocsáthatatlan.

A magyarországi miniszterelnök evvel a fölvétellel nyersen és keményen kifejezte, hogy mi, megszállók, mit csinálunk a Tigris és az Eufrátesz közén. Ölünk. A magyar honvédek még mindig ott vannak Irakban. Ott vannak, annak ellenére, hogy a magyarországi parlament nem adta a megkívánt minősített többségű hozzájárulást a katonai „misszió” meghosszabbításához. A kormány jogi trükkel, NATO-ügyre hivatkozva (formailag törvényesen) megkerülte az Országgyűlést, szembehelyezkedve – ismét – 1848 és 1956 akaratával. A trianoni és a párizsi béke tanulságával. No meg a magyarországi és európai közvéleménnyel. Már megint bemocskolódik hazánk neve, már megint részt veszünk idegen ország lerohanásában (és Afganisztán indokolatlan megszállásában) múló politikai előnyök délibábjáért. Már megint – mint annyiszor – szomszédainkkal vetélkedünk a patrónus nagyhatalmak kegyéért. Ha a NATO-tagság ezt a katasztrofális versengést lehetővé teszi, sőt: kikényszeríti, akkor a NATO-tagság káros a nemzeti érdekre nézve, és föl kell hagyni vele.

Magát baloldalinak nevező kormánytól ez különösen súlyos hiba. Szemben a közkeletű frázisokkal, a „baloldal” szónak van értelme: a „baloldal” addig az, ami, ameddig a nép oldalán áll a különféle uralkodó osztályokkal szemben, a gyöngék oldalán az erősekkel szemben. Innen az is tudható, mikor élnek vissza evvel a szóval. A legerősebb világhatalom győzhetetlen armadája mellé állni nem nagy kunszt.

S ezek után a miniszterelnök még ártatlan szaúdi labdarúgókat nevez tréfásan terroristának, erősítve az arabokkal szembeni etnikai sztereotípiákat, s megfeledkezve arról, hogy az egyik arab nemzettel hadban álló állam vezetője. Milyen etnikai sztereotípiát használna valamely izraeli futballcsapattal szemben, s ennek mi volna a következménye? Nyilván le kellene mondania. De immár az arabokkal szemben se vagyunk ártatlanok.

A legnépszerűbb és leghatásosabb médiák az iraki ügyet letudták a választások megrendezésével, mintha a választások kimerítenék a demokrácia fogalmát – ami természetesen nevetséges. Arról sem esik sok szó, hogy az iraki választások annak a pártszövetségnek a győzelmét hozták, amely követeli a megszállók záros határidőn belüli távozását. Az iraki közvélemény 92 százaléka megszállóknak tartja a „fölszabadítókat”. Szaddám ellenfelei és a bevezetés előtt álló teokráciától tartó világiak is ellenzik a külföldi csapatok jelenlétét. S mindenki ellenzi a neokonzervatív szabadpiaci paradicsomot, amelyet Bremer nagykövet (a korábbi amerikai helytartó) törvényei és rendeletei (a mai Irak de facto alkotmánya) teremtettek meg. A szétlőtt Irak mellett még csak a Pesten is csodált Szlovákia számít ilyen szabadpiaci édennek, szemben a protekcionista-védővámos Egyesült Államokkal, amely a szabad cserét csak másokra tartja irányadó elvnek. (Az amerikaiakkal szövetséges kurd vezetők szerepe – arab állam élén! – újabb etnikai tragédiák árnyékát vetíti előre.)

A közvéleménnyel és a parlamenttel szemben tehát az MSZP/SZDSZ-kormány kitart az igazolhatatlan iraki (és afganisztáni) katonai akció mellett – megható, hogy Bozóki miniszter tüntetett New Yorkban a háború ellen; most a kormányülésen tüntethet -, és evvel még messze nem a legszolgalelkűbb a térségben: Románia, Lengyelország, Szlovákia kormánya valósággal kéjeleg a csatlósság kétes élvezeteiben.

De a demokratikus döntéshozatal elvárható normáitól nem csak ebben az esetben tekint el a kormánykoalíció. Bauer Tamás, a liberális politikus és közgazdászprofesszor kitűnő cikkek sorozatában mutatott rá arra, hogy miként követi el a balközép koalíció mindazokat a parlamenti stikliket, amelyeket fölrótt jobboldali elődének („salátatörvények” és így tovább). A parlamenti írott és szokásjog megkerülése mellett az is föltűnő, ami a demokratikus szellem sérelmére történik: a közvélemény lenézése, megtévesztése, ignorálása. Ebben más hatalmi ágak is részt vesznek: az alkotmánybíróság cannabis-határozata, „a jogtudó elit” és a parlamenti többség vonakodása a családon belüli erőszak megelőzésétől és szankcionálásától, a nők védelmétől (pl. a távoltartás sok helyütt bevált intézményének bevezetésétől), az antidiszkriminációs törvényhozás szegényessége és hatástalansága, az Európai Szociális Charta intézkedései bevezetésének halogatása, a melegek egyenjogúsításának elodázása, a Magyar Tudományos Akadémia részvétele a tudománytalan „drogellenes” propagandában és az agrokémiai üzletág génmódosítás-reklámjában (karöltve a „Mindentudás Egyeteme” nevű tudományos tévéműsorral), az összpárti sajtó antifeminizmusa és antiökologizmusa (beleértve a zöldek rendszeres rágalmazását), az állandó kísérletek a szólásszabadság korlátozására – megannyi baljós jel. A ci-devant Medgyessy Péter ún. „közjogi javaslatai” a többpártrendszer és a politikai pluralizmus de facto megszüntetésére, továbbá a (nem választott, hanem kijelölt) „hivatásrendi” fölsőház megteremtésére vagy Petrétei igazságügy-miniszter javaslatai a („kétharmados”) sarkalatos törvények eltörlésére az ún. „demokratikus baloldalról”, nem a tekintélyelvű szélsőjobboldalról érkeztek és érkeznek: a sötét reakció általános.

A sajátosan kelet-európai szabadelvűség egyik megmagyarázhatatlan különcsége: magasabbrendűnek tartani „a népszerűtlen intézkedéseket”, mint a népszerűeket. Mintha a nép véleményének tekintetbe vétele önmagában helytelen volna. Természetesen jogunkban áll helyteleníteni a többség nézetét (én gyakran szoktam), de a nép helyeslése nem érv valami ellen csakúgy, mint valami mellett se. Ám a demokráciában a racionális vita mellett a többség érzülete is számít, mert demokráciában a nép nem számít rossznak. Theognisz, Platón és Nietzsche szerint igen, de ők a demokrácia ellenségei – kínosan tehetséges ellenségei – voltak.

A nép szuverén megvetése világlott ki abból is, ahogyan a parlamenti pártok az európai alkotmányszerződés ügyét intézték, amelyet egyelőre csak három exszovjet buzgómócsing ratifikált, többek között a magyarhoni Országgyűlés. Ezt a társadalom háta mögött intézték el, miközben a legtöbb honpolgárnak sejtelme sincs arról, hogy itt valóságos újabb rendszerváltás történt (föltéve, hogy más országok meg nem mentenek bennünket tőle). Az európai „alkotmány” egyszerűen örök időkre becikkelyezi a neokonzervatív/neoliberális politikát mint az új kontinentális-föderális nagyhatalom közös lényegét. Az ilyesmi ellen – lényegtelen ügyekben – oly sokat szavaló jobboldal meg se mukkant. (Az európai csatlakozást szentesítő népszavazás előtt se kaptak a helyeslőkével összemérhető esélyt a belépés ellenzői érveik nagy nyilvánosság előtti kifejtésére.)

Bernard Cassen elmondja, hogy az alkotmányszerződés szövegében a „bank” szó 176-szor, a „piac” szó 88-szor, „liberalizáció”, „liberális” 9-szer, a „verseny” és származékai 29-szer, „tőkék” 23-szor, „kereskedelem” és származékai 38-szor, „áruk” 11-szer, „terrorizmus” 10-szer, „vallás”, „vallásos” 13-szor fordul elő.1 Ebből a hatályos francia alkotmányban csak a „kereskedelem” fordul elő (kétszer) és a „vallás” (egyszer)! Gondoljuk meg, mekkora politikai változást jelent ez a szemantikai földindulás. Az alkotmányszerződés harmadik részéről, ami az igazi újdonság, nálunk semmiféle vita nem folyt. Még az európai alkotmány hívei (ha vannak ilyenek) sem érveltek meggyőződésük mellett. Az alkotmányszerződés külföldi (elsősorban francia szocialista) bírálóiról a magyarországi sajtó csak gunyoros szösszeneteket közöl, megfontolásaikat nem ismerteti. A magyar népet senki nem tartotta érdemesnek rá, hogy véleményét megérdeklődje. (Pedig a gazdatüntetés elég világosan jelezte, milyen bajaink lehetnek az Európai Unióval.)

Ez a viselkedés – bár persze vannak külföldi párhuzamai – rettenetes helyi hagyományba ágyazódik.

A nép meggyanúsítása

A magyarországi uralkodó osztályoknak az a része, amelyet jobb híján „modernizációs eliteknek” lehetne nevezni, mindig azt a jozefinista sémát követte, hogy radikális terveihez nem a magyar nép, hanem valamilyen külső védhatalom jóváhagyását szerezte meg. (Ezt már több mint egy évtizede részletesen kifejtettem.2) A magyarországi fölvilágosodás, majd a kiegyezéses szabadelvűség, majd a darabontradikalizmus a Habsburg-dinasztia, a domus Austriaca szövetségét, a Horthy-rezsim határrevíziós terveihez Olaszországét és Németországét, a magyarországi bolsevizmus a Szovjetunióét, a rendszerváltás „a Nyugatét”, hogy a Kossuth- és a Károlyi-emigráció délibábjairól ne is szóljunk. A „visszatérés Európához” a jozefinista hagyományhoz való visszatérést jelentette, szemben a fő történeti-legitimációs hivatkozás, 1956, függetlenségi, szocialista és demokratikus hagyatékával. 1988-ban és 1989-ben 1956 színjátékát játszottuk újra, ahogyan azt – amint a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája szépen leírja – forradalmak szokták. Ám 1956 nagyon is karakteres politikai hagyatékát – nemzeti függetlenség, demokratikus szocializmus, munkástanácsok (azaz közvetlen, nem kizárólag képviseleti demokrácia), fölfegyverzett nép (levée en masse), semlegesség (vagy el nem kötelezettség), békepolitika, kelet-európai szolidaritás (és nem „nyugati orientáció”) – azonnal elárultuk. Volt, aki ezt őszintén kimondta (mint akkori liberális énem: szakítás Bibóval és ötvenhattal), volt, aki kerülgette a forró kását.

Akárkinek is volt igaza – szerintem nekem akkor nem volt -, a forradalmi pillanat kavargó népe nem azt a vegytiszta kapitalizmust akarta, amely osztályrészéül jutott. A nép szándékait semmibe vettük. A modernizáló elitek „a civilizáció vékonyjég-elméletének” hívei voltak és maradtak. Magyarországon és másutt Kelet-Európában (Románia és Lengyelország jó példa erre) a modernizáló reformerek azt hiszik, hogy magára hagyva a nép valami rettenetes Dózsa-forradalom mögé szegődik – volt, aki a kommunista, volt, aki a fasiszta néptől rettegett, ami (mondani sem kell) kiméra – , a modernizációval való szembenállás formája csak a nacionalizmus lehet és a barbárság, amelytől meg kell menteni az uralkodó osztályt, a reformer értelmiséget és magát a népet is.3

Ez egészen addig nem teljes őrültség, ameddig fönnáll valamiféle fölvilágosodott abszolutizmus, reformdiktatúra, efféle. Addig a komprádor-reformizmusnak lehetnek esélyei. Ám ha a demokrácia eszméje az alkotmányos rendszernek része lesz, még ha pusztán jelképesen is, mint ma nálunk, akkor a dolog nem mehet simán. A mai alkotmányos jogállam szólamszerű, verbális engedményei a néphatalom gondolatának persze tisztán ideológiai jellegűek. (Az ideológia – kíméletlen őszinteséggel fogalmazva – arra való, hogy az elnyomottak, kizsákmányoltak, alárendeltek vagy azt higgyék [tévesen], hogy ők uralkodnak, vagy úgy véljék [tévesen], hogy az uralom az érdekükben, nem csak a nevükben gyakoroltatik.) De az ideológia ellenállást is inspirálhat, ha az alattvalók szó szerint értik és komolyan veszik.

Milyen körülmények között van értelme demokráciáról beszélni?

Akkor érdemes leginkább, ha van nép.

Mi az, hogy nép?

Nép akkor lesz a valamely országban föllelhető lakosságból, ha ennek a populációnak közös érdekei és közös szándékai vannak – no meg közös populáris kultúrája. A közjó és a közérdek akkor elképzelhető, ha a lakosság különféle csoportjainak érdekei és civilizációs-művelődési jellemzői nem térnek el túlságosan egymástól. Más szóval a néptestvériség föltétele az egyenlőség. A túlságos egyenlőtlenség avval jár, hogy az érdekkülönbségeket a fölsőbbségi államnak kell összebékítenie – kényszerrel. A nép nem uralkodhatik, ha nincs – és nem is törhet uralomra, ha beletörődik, hogy az érdekkülönbségek megakadályozzák néppé válását és uralkodását. Az egyenlőség a nép létének föltétele, és uralmának föltétele. Értelemszerűen a közjó uralma a nép uralmát jelenti, amit a szókimondó görögök úgy jellemeztek, hogy a demokrácia a szegények uralma a gazdagok fölött. (Ezt nevezték az akkori konzervatívok – már akkor is – demagógiának…4)

A modern történelemben ezt a fölfogást a szociáldemokrácia védelmezte (és nem a szocializmust: ez a szociáldemokráciában többnyire nemes öncsalás volt). Magyarországon is. 1918-ig a szociáldemokrácia, bár maga is jozefinista volt, de nem a néptől való félelemből (sőt!), hanem a hazai uralkodó osztályok természetét illető józan megfontolásból, a szocialista végcél gondolatának ideológiai fönntartása mellett az általános, egyenlő és titkos szavazati jogért, tehát a polgári-parlamenti demokráciáért folytatott intenzív küzdelmet tette a munkásosztály politikai munkájává. Akkoriban a liberálisok (Tisza, Vázsonyi) nem voltak demokraták, és a demokraták (a radikálisok és a szociáldemokraták) nem voltak liberálisok. (Ez egyszerűsítés, de nagyjából igaz.)

Az idők változására mi sem jellemzőbb, mint hogy ma azt tekintik Magyarországon „baloldali”-nak, aki filoszemita és antiklerikális. Tisza István gróf antiklerikális volt és filoszemita: ma az egész hivatalos politika jobbra áll tőle – jobbra áll Tisza Istvántól! Tőle balra alig észlelhető valami…5

A korábbi századforduló, a belle époque liberális volt (egyéni jogok, szekularizmus-antiklerikalizmus, szabadverseny, szabadkereskedelem, szólásszabadság), de antidemokratikus (a lakosság hat és fél százalékának volt választójoga, a nemzetiségeket, a munkásosztályt, a parasztságot – különösen az agrárproletariátust – kegyetlenül elnyomták, nem volt parlamenti váltógazdálkodás, az alsóbb rétegekkel csendőrpofon és csendőrsortűz bánt el).

Nyugaton 1945 után, nálunk 1989 után a demokrácia egyesült a liberalizmussal. Megvalósult az általános választójog. De miért akarták a szociáldemokraták és a radikálisok az általános szavazati jogot? Azért, hogy a nép – „az alsóbb néposztályok” tömege – jusson képviselethez. Ez elvileg lehetséges, ám a magyarországi parlamentben „az alsóbb néposztályoknak” nincs képviseletük, ami a jogalkotáson meglátszik, hogy igen finoman fogalmazzunk.

Ez a magyarországi szociáldemokráciára (vegyük úgy, hogy ez ma az MSZP) kétféle következménnyel jár. Ez a párt ma nem munkáspárt, nem is néppárt, hanem polgári párt, ami a párt politikai identitása szempontjából megoldhatatlan nehézségeket támaszt. Hiszen az 1918 előtti szociáldemokrácia konkrét céljai is a polgári demokrácia keretein belül maradtak („a nép” rousseau-i és nem marxi fogalom), de az MSZDP ezen belül – az akkori körülmények között – a munkásosztály, a kispolgárság és a nemzetiségi elitek koalíciójának állandó hegemóniáját akarta. Nem volt doktrinér, csak egy ponton (a földosztás elutasításában), s ha nem lett volna, nyerhetett is volna talán, bár az ebben okosabb Jászi-féle radikalizmust ez se tette tömegmozgalommá. A szociáldemokrácia meg akarta várni, hogy a demokratikusan radikalizált, humanizált, megjuhászított kapitalizmusban a munkásosztály számszerűen is többségre jut, s akkor a szocializmusnak is eljövendett vala az ideje. (Ezt az igeidőt nem véletlenül használom: ez volt a magyar futur antérieur, ha még emlékeznek.) A mai magyarországi szociáldemokrácia már nem akarja a nép hegemóniáját – amelynek kulcsa az egyenlőség -, ezért különbözősége a többi polgári párttól csak kulturális és történeti.

A másik nehézség: ez a szociáldemokrácia a néppárti jelleg maradványait kívánja sikertelenül egyesíteni a jozefinizmus – a védhatalmi függőségben működtetett modernizáló, elitliberális reformizmus – sajátosságaival. Ma a szociáldemokrácia nálunk a legtisztább ultrakapitalizmus szóvivője, s ebben nem a hagyományos bázisa támogatja, hanem a világpolitikai konstelláció. Nem az SZDSZ hatása az, hogy az MSZP egyre liberálisabb. Miben különbözhet a többi polgári párttól úgy, hogy a saját szavazói számára még fölismerhető legyen? Antifasizmus, antirasszizmus, antinacionalizmus – erről később, most csak annyit, hogy itt is nagyon nagy baj van.

Ha nincs nép, nincs demokrácia – nem demokrácia az, ha megválasztjuk négyévente a lakosság mintegy húsz százalékának érdekeit képviselő valamilyen polgári pártkombinációt. Ez is jobb, mint a versenyeztetés nélküli diktatúra. Ennyi. A nép létrehozásában nem jutott messzebb, mint parancsuralmi előde. Ugyanis nép nincs magától, csak lakosság – magánemberek tagolatlan káosza. (Megjegyzem, a nyugati parlamentekben előfordulnak mutatóba néppárti csökevények. Kelet-Európában sehol, ha néhány populista szélhámosságot, mint a lengyel Samoobrona, leszámítunk.) „A nép” létrejöttében az „érdekegyesítés” játszik döntő szerepet. Ez, amint Szabó Ervin bebizonyította, 1848/49-ben se sikerült, az 1945 utáni bő évtized, amely a leghatározottabb egyenlősítő lépéseket tette meg történelmünkben, azért nem teremtett „népet”, mert zsarnokság nem teremthet népet, ahogyan az egyenlőtlenséggel szimbiózisban élő egyéni szabadság (még ha valódi is lenne) se képes rá.

Ám ha már így állunk, lássuk, mit csinál a védhatalom, amely elsősorban az Egyesült Államok, közvetlen szövetségeseivel.

Az új amerikai imperializmus

Az új amerikai imperializmusról szóló vitát, amely elsősorban, de nem kizárólag marxisták között folyik, és amely váratlan érdeklődést támasztott Luxemburg, Hilferding, Kautsky, Buharin és mások régóta porosodó könyvei iránt (sok új kiadásuk látott mostanában napvilágot, idézettségük is sok ezerszeresére szökött föl), Antonio Negri és Michael Hardt híres könyve6 indította meg (a vita talán legérdekesebb dokumentumait ld. a könyvről már eddig megjelent több kritikai gyűjtemény egyikében7). A Negri/Hardt-tézis (amely szerint „a Birodalom” középpont nélküli, lokalizálhatatlan erőtér, amelyben a globális tőke közvetlenül, egyre inkább az egyes államok, kormányzatok közbejötte nélkül uralkodik és irányít) paradox módon éppen annak az ellenkező irányú elméletnek a föléledéséhez vezetett, amely erőteljesen hangsúlyozza az állam, esetünkben az amerikai állam – és a köré tömörülő nemzetközi gazdasági-politikai-katonai szervezetek – szerepét az 1989 utáni meglepő fejleményekben. (Az imperializmuskutatásnak pillanatok alatt új szakirodalma támadt, konferenciákkal, kutatási projektekkel, egyetemi tantárgyakkal, könyvsorozatokkal, szakfolyóiratokkal, amelyek kiegészítik a marxista tudományosság legutóbbi reneszánszát, amely új szakterületeken – gazdaságtörténet, gazdaságföldrajz, urbanisztika, kultúrakutatás stb. – és új kulturális környezetben – az angol nyelvű világban – éri el legnagyobb sikereit.) Negri és Hardt könyve (két évtizede az első baloldali ideológiai bestseller) új elképzeléseiben is a marxista hagyományból indul ki.8

Rosa Luxemburg annak idején azt mutatta ki, hogy a kapitalista fölhalmozás csak úgy mehet végbe, hogy a tőke a kapitalizmuson kívülről von be forrásokat, és a prekapitalista „perifériára” terjeszti ki piacait, s ebben a tőkés hatalmak versengése háborúkhoz, militarizmushoz vezet. Negri és Hardt szerint ez a „kívül” gyakorlatilag nem létezik már, az egész földgömb kapitalista, minden csak „belül” van, ennek következtében pedig az imperializmusok közötti vetélkedést szolgáló „kemény” nemzetállamnak befellegzett. Luxemburggal, Hilferdinggel, Buharinnal és Leninnel szemben Karl Kautsky viszont lehetségesnek tartotta az ún. „ultraimperializmus” létrejöttét, amelyben a tőkék hatékonyabb értékesítése érdekében az imperialista burzsoáziák összefognak, és a versengés helyett globális hatalmat hoznak létre. A huszadik században ez valószínűtlennek látszott, hiszen történetét imperialista háborúk határozták meg, de Negri és Hardt szerint a huszonegyedik századi „globalizációnak” épp ez lehet a formája.9

Az Empire-nak ezt a tételét bírálták a legélesebben, ami azért is fontos, mert éppen ez az – a számomra rokonszenves – „antiglobalizációs” mozgalmak alaptétele, amelyet magam is többször emlegettem, ti. az, hogy bekövetkezik az új évezredben a tőke közvetlen – azaz nemzetállamok közbejötte nélküli – uralma, amely illuzórikussá teszi a korlátozására vagy megdöntésére irányuló hagyományos mozgalmakat. Nem kizárt, hogy ez csak a hagyományos szocialisztikus mozgalmak kudarcának mentegetése volt, és az osztályharc ideologikus „elhalasztása”, ami furcsa lenne Negritől, az operaismo és az „Autonomia operaia” alapítójától, aki a könyv megjelenésének pillanatában (2000-ben) a római Rebibbia börtönben ült forradalmi tevékenységéért, ahogy mondani szokták: koholt vádak alapján.10 Negri éppen az osztályharc felől értelmezte volt újra a radikális hagyományt.11

A legfontosabb bírálat szerintem Ellen Meiksins Woodtól, korunk egyik vezető politikaieszme- és gazdaságtörténészétől származik. Bírálatának magva: szemügyre kell vennünk, hogy az új globális rendet milyen intézmények tartják fönn; igaz-e, hogy a lenini-sztálini rendszer végső bukása fölöslegessé tette a kényszer szokásos intézményeit; igaz-e, hogy a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szabályozó szervezetek és a transznacionális óriásvállalatok együttműködése helyettesíti az állam intézményes, intellektuális és fizikai hatalmát. Igaz-e tehát, hogy az állami kényszertől mintegy függetlenül megszülethet a létezőhöz még az eddigieknél is kevésbé kötődő globális proletariátus, ahogy Negri és Hardt jósolja?

Ellen Meiksins Wood először is kimutatja, hogy a diffúz, lokalizálhatatlan szuverenitással szemben lehetetlen az ellenállás, márpedig Negri/Hardt ezt tételezi föl. Márpedig azt kell látnunk, hogy a nemzetállamok – ahelyett, hogy eltűnnének – éppen hogy megszervezik a világot a globális tőke számára, hiszen ma is csak államok gyakorolhatnak (legitim) kényszert. A tőkés társadalom természete – és ebben minden más társadalomtól különbözik – elválasztja egymástól a politikai és a gazdasági szférát, a többlet el- és kisajátítása itt nem gazdaságon kívüli kényszerrel megy végbe, és a tulajdonhoz való hozzájutás a piacon történhet meg elsősorban. A külső kényszer hiányában magyarázatra szorul, hogy a munkás miért mond le – látszólag önként – a többletmunka hozadékáról. Ez nem értetődik magától, és nem véletlen, hogy olyan bonyolult magyarázat szükséges hozzá, mint Marx értéktöbblet-elmélete. A politikai kényszer elválik a piaci spontaneitás közvetett imperatívuszaitól. Negri és Hardt pedig összekeveri a piaci rendszer (fölhalmozás, kisajátítás, értékesítés, növekvő munkatermelékenység) és a politikai uralom logikáját, amikor föltételezi, hogy az utóbbit ma helyettesítheti az előbbi.12 Wood szerint Negri és Hardt végzetesen félreérti az amerikai demokrácia természetét, amelynek a lényege a nép formális hatalma (we the people) és a tőke szubsztantív hatalma a reprezentáció (képviselet) eszközével, ahol a jogi egyenlőség – a politika és a gazdaság elválásának következményeképpen – megfér a társadalmi egyenlőtlenséggel. A nép, a démosz szociális (görög) meghatározása (s a vele járó közvetlen többségi hatalom) nem alkalmazható a tőkés modernség körülményei között – mondom én -, a Benjamin Constant-féle „modern szabadság” formálisan jogegyenlőséget (és az állami kényszerrel szemben reális szabadságjogokat) állapít meg azon az áron, hogy a honpolgárok többsége csak passzív tagja lehet a politikai közösségnek; a tőke informális kényszere normális körülmények között nem igényel többet; az állam csak a kereteket szabja meg.

Az új imperializmus tehát a nemzetállami végrehajtó rendszer révén tör utat a még akadálytalanabb fölhalmozásnak és versenynek; politikailag csak a nemzetállam „fogható meg”. A dolog lényegéhez tartozik, hogy „a gazdaság” ilyen módon nem: éppen „a gazdaság” (az értéktöbblet piaci versenyre kényszerített termelője és elsajátítója) szabadsága a burzsoá állam kényszerfunkciója.13

A birodalmi hegemón – különösen a szovjet tömb fölbomlása óta – arra törekszik, hogy a klasszikus gyarmati uralom költséges és veszedelmes módszereit túlhaladva a piacokat terjeszsze ki, és a közvetlen politikai-katonai kényszerrel a közvetett „gazdasági” kényszer útját egyengesse.14 Mivel ez a cél általános, ezért az Egyesült Államok által indított, „terror elleni”15 háborúja végtelen háború.16 Az új geopolitika legnagyobb hatású művelője szerint a kapitalizmus a tér átszervezésével („spatial fix”) tolja ki, potenciálisan a végtelenségig, a lényegét jelentő permanens válságot.17 Az új imperializmus nem hoz létre gyarmatokat, a globális tőkeuralom a nemzetállamok jogi-katonai kényszere révén érvényesül: a föladat az, hogy a nemzetállamok ezt végre is hajtsák. Ezt szolgálta a Szerbia elleni hadjárat18, az afganisztáni, majd iraki hadjárat19. Mindháromban szégyenletes szerepet játszottak a kelet-európai, köztük a magyarországi kormányok. A „terrorizmus” valódi problémájára20 ezek a háborúk nem is keresték a választ, az iszlám világ rettenetes válsága csak kiindulópont volt a tőke számára megfelelőnek és racionálisnak számító új államok („demokráciák”) létrehozására. (A „demokrácia” szó itt a többé-kevésbé hiteles parlamenti választások megrendezését jelenti, semmi többet. Ezek az államok épp oly autoritáriusak egyébként, mint elődeik, csak nagyobb bennük a káosz. Bár a megbuktatott zsarnokokért nem kár. Ámde nem róluk van itt szó.) Az „új demokráciák” megteremtése fegyveres agressziók révén csak akkor van napirenden Washingtonban, ha a leküzdendő zsarnokság szembekerül az Egyesült Államok uralkodó osztályának érdekeivel. Az Egyesült Államok legalább annyi zsarnokságot véd, mint amennyit megdönt, s még emlékszünk Nixonra és Kissingerre, akik a totalitárius Szovjetunióval szemben a Kínai Kommunista Pártra támaszkodtak (beleértve védencét, a tömeggyilkos kambodzsai Pol Pot-rezsimet).

Szemrehányást kaptam azért, mert korábban az iraki akciót „imperialista rablóháborúnak” neveztem. A kifejezés talán félreérthető, hiszen csakugyan nem egyszerűen a kőolajról van szó, hanem – mint a nyersanyagok nélküli Afganisztán esetében is – geopolitikai programról: annak a megelőzéséről, hogy (mint a hetvenes években Iránban) gazdag és erős ellenhatalmak alakulhassanak ki az Egyesült Államok által garantált új renddel szemben, amelyet George W. Bush nyilvános nemzetbiztonsági-stratégiai doktrínája szerint nemcsak az ellenségtől, hanem minden potenciális vetélytárstól is meg kell védeni. Az amerikai fegyveres erők nem gyarmatokat, nem is szimpla kliensrendszereket hoznak létre (bár ahol lehet vagy muszáj, ilyeneket is), hanem a szabadpiaci szabályozás előtt passzívan megnyíló gazdasági rezsimeket, amelyek mellett vagy fölött a szövetséges nemzetállamok föladata a közrend biztosítása saját forrásból és személyzettel, továbbá minden stratégiai előny keresésének föladása. Evvel a föltétellel a közvetlen katonai megszállást és gyarmati státust is meg lehet úszni.21

Az utóbbi időben az Egyesült Államok és társhegemón (alapvetően angolszász) partnerei nemcsak a rivális szuperhatalmak kísértetét óhajtják elűzni, hanem az eurázsiai térségben a regionális-középhatalmi konkurenciát is föl akarják számolni. Ennek az új (pontosabban: fölújult) támadássorozatnak a helyszíne az egykori szovjet tömb (beleértve magát a volt Szovjetuniót is). Ez közvetlenül érint bennünket is, ezért erre részletesebben is kitérek.

Az amerikai imperializmus Kelet-Európában

Peter Gowan nevezetes cikkében22 így írja le világpolitikai szemszögből a kelet-európai fordulatot: ez a kilencszáznyolcvanas években a Paul Volcker nevéhez köthető stratégiai átalakuláshoz köthető, amely pénzügyi politikával tett kísérletet a periféria újbóli alárendelésére a centrumnak. Ennek a – persze nem teljesen tudatos – politikának a következő fő vonásai voltak.

1) Adósság. Ez a nemzetközi pénzügyi rendszernek (folyószámla helyett) a hitelképességre támaszkodó átalakításával kezdődött, amikor az Egyesült Államok a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat a magánbankokra és a pénzpiacokra bízta. A perifériaországok politikai stabilitását szolgálta, hogy angol-amerikai magánbankoktól vehettek föl hiteleket. A Nemzetközi Valutaalap bátorította a magántőkét a hitelnyújtásra, ami az ismert csapdahelyzetbe juttatta Lengyelországot és a Szovjetuniót.

2) Függőség. A centrum hitelezőinek kielégítése végett az adós perifériaállamoknak kereskedelmi többletekre kellett szert tenniük a centrum piacaihoz való hozzáférés révén; szorgalmazniuk kellett a tőkebeáramlást a centrumból, hogy pótolják a kereskedelmi deficitet, és képesek legyenek az adósságok kamatainak fizetésére; a pénzügyi nyomás enyhítésére pedig privatizációs bevételekre, az állami kiadások csökkentésére lett szükségük.

3) „Nyitott ajtók”. Kelet- és Kelet-Közép-Európában olyan jogrendszereket hoznak létre, amelyek a centrum tőkéi számára áthatolhatóvá teszik a perifériaországokat („sweeping rights to entry and exit”) a pénzpiacok, a munkaerő, az árupiacok és a profitáramlás (a profitok hazautalása, „repatriálása”) tekintetében.

4) A tulajdoni szerkezet változása. A multi- és transznacionális vállalatok masszív behatolása a periféria gazdaságaiba, tőkekoncentráció és -centralizáció, a termelőegységek számának csökkenése.

5) „Financializálás”. A finánctőke (különösen a mobil-likvid tőke) társadalmi hatalmának erősödése. A részvény- és kötvénytulajdon elterjedése érdekeltté teszi a helyi tulajdonosi osztályokat az új berendezkedésben.

6) Liberális-demokratikus állami intézmények. A hidegháború idején a Nyugat nem törődött szövetségeseinek politikai rendszerével, most azonban gondot fordít a független igazságszolgáltatás megteremtésére, amely biztonságba helyezi a „nyitott ajtó” politikáját a helyi végrehajtó hatalom beavatkozása elől; arra, hogy a helyi lakosság figyelmét fölhívja kormányzatának felelősségére a gazdasági helyzetért, s evvel megbuktatásának lehetőségére; a politikai folyamatok nagyobb átláthatóságára (áttetszőségére), amelyek ezáltal befolyásolhatóbbá is válnak.

7) Sebezhetőség. A nyitott kelet-európai gazdaságok rendkívül érzékenyek a nyugati centrum piaci jelzéseire.

A nyolcvanas évek végén két forgatókönyv is elképzelhető volt a kelet-európai átalakulás tekintetében. Az elsőt a Herrhausen- és az Attali-terv fejezte ki, eszerint a KGST-övezet a francia-német hegemónia alatt álló Európába olvadt volna, tőkés módon ugyan, de megőrizve különállását, saját munkamegosztási, technikai-gazdaságtörténeti sajátosságait. A másik az „amerikai” változat volt: sokkterápia, villámgyors áttérés a piaci kapitalizmusra, a regionális KGST-nexus szétzúzása és a kelet-közép-európai államok destabilizálása. Ennek föltétele volt a „financializáció” kiterjesztése keletre (Gorbacsov a KGST-elszámolásokat is nyugati „kemény” valutában követelte), az NSZK politikai alárendelése és az ideológiai áttörés (amelyben – hadd tegyem hozzá – akkoriban magam és barátaim elég nagy szerepet játszottunk, tudtommal jóhiszeműen). A KGST-zóna széttöredezése és a szovjet ipar ettől nem független (a Gajdar-tervből is következő) megsemmisülése precedens nélküli gazdasági pusztuláshoz vezetett. A kelet-közép-európai országoknak nem volt más lehetőségük, mint vagy belesodródni a szovjet összeomlás vihartölcsérébe és teljesen tönkremenni, vagy betagozódni az Európai Unió másodrendű államai közé. (Az, hogy az EU milyen stratégiát követ Kelet-Európában, részben rokon kérdés, de azért más.23)

Az afganisztáni és iraki háború során olybá tűnhetett föl, hogy Kelet-Európát (beleértve a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságait) lazább gyeplőre engedik, és Nyugat-Európa (ma már „EU” álnéven) és Oroszország megosztozhat azon, ami regionális hatalmából megmaradt, nagyjából a tizenkilencedik századból ismert módon. „A narancssárga forradalom”, „a narancssárga hullám” azonban megmutatta, hogy ez nincs így, és a – bármiféle okból – az amerikai hegemóniától valamiképpen félig-meddig független országoknak be kell illeszkedniük az új világrendbe, amelyben Tony Blair híres beszéde szerint („Doctrine of International Community”, Chicago, 1999. április 22.) nincs többé helye a nemzeti szuverenitásnak. A forgatókönyvet először Belgrádban próbálták ki: különféle marginális-periferikus államokban a (többnyire) tekintélyelvű hatalom kétes választási „sikerét” fiatalok emberi jogi „civil” mozgalma – amelyet amerikai szakemberek látnak el tanácsokkal – kétségbe vonja, tömegtüntetéseket szervez, amelyeket a globális médiák közvetítenek és evvel fölnagyítanak (ez a „nagyító” hatás először 1989-ben működött, ahol a változást óhajtó kelet-európai tömegek a tévéből tanulták – egymástól – a rendszerváltó technikákat, Tallinntól Ljubljanáig angol nyelvű táblákkal [is] vonultak föl). A belső és a külső nyomás kombinációja lemondásra kényszeríti a zsarnokot (Milošević, Sevardnadze, Kucsma/Janukovics, Akajev stb.), majd az új népi hatalom vezetője Washingtonba utazik, ahol fölállva tapsolja meg a Kongresszus. (A narancssárga szín először a Fülöp-szigeteken jelent meg, amikor Marcos diktatúrájától a főhatalmat előbb az Aquino-klán, majd a Macapagal-klán [Gloria Arroyo elnök Macapagal-lány] hódította vissza.) Aki magától beáll a sorba, mint Vlagyimir Voronyin besszarábiai (moldovai) elnök, a moldovai kommunista párt (PCRM) főtitkára, és szakít Oroszországgal, végrehajtja a szerkezetátalakítást, maradhat. A dolog persze el is szabadulhat. Romániában Băsescu elnökjelöltnek elég volt fölöltenie a narancsszínű sálat, Năstase elnök az urnák zárása előtt elismerte vereségét. Csak Belorussziában („Fehéroroszországban”) mondott csődöt az Otpor-stílusú kísérlet, de szerintem ott se végleg. (Nálunk Patrubány, az MVSZ elnöke vett föl narancsszínű sálat, amikor vesztésre állt a népszavazáson, és az is világos, hogy a Fidesz-MPSZ is csak a saját választási győzelmét fogja majd érvényesnek elismerni 2006-ban; pedig ez utóbbiak nem igazán Amerika-barátok; de ez mellékszál.)

Ukrajnában Juscsenko győzelme után – amúgy én is előnyben részesítem a megmérgezettet a mérgezővel szemben, és nem kedvelem az újságírókat lefejező rezsimeket – rendkívül érdekes fejleményekre került sor, amelyekről Magyarországon csak a Hetek tudósítója, Vagyim Arisztov számolt be. Őrző-védő cégek fegyveresei és paramilitáris egységek jelentek meg a Kucsma/Janukovics-klikkhez közel állók tulajdonában lévő vagy általuk vezetett vállalatoknál, elfoglalták az épületet, kidobták és új emberekkel helyettesítették a menedzsmentet (az itt-ott riasztott rendőröket lefegyverezték), majd a kormány rendeletileg viszszaállamosította a magánkézben lévő cégeket, ezeket majd ismét privatizálják, nyilván nem a vesztesek számára, az átmeneti veszteségeket külföldről finanszírozzák. Kelet-Ukrajnában mutatkozott némi ellenállás, evvel szemben a hadsereget (!) mozgósították, egyes városokban napokig páncélozott járművek cirkáltak az utcákon. Az új miniszterelnökkel szemben – aki Budapestet is szerencséltette látogatásával, meg is írta sajtónk, hogy milyen csinos – köztudomásúlag nemzetközi körözés van folyamatban csalás miatt, férje sokáig bujkált valahol. (Ez persze Benazir Bhutto férjére is áll, de őt elkapták.) Az új fiúk és lányok persze semmivel se rosszabbak, mint elődeik: a különbség politikájuk irányában van. Egyrészt végre kell hajtaniuk a „nyitott ajtó”-programot és a többit, másrészt meg kell valósítaniuk „a demokratikus normalitást”, azaz a belső békét és jogbiztonságot a magántulajdonnak, amelytől elválaszthatatlan az egyéni szabadságjogok és a politikai részvétel (legitimációhoz manapság szükséges) minimuma. Ámde a narancssárga sál üzenetét a mindig brutálisan őszinte és egyenes Băsescu elnök fejezte ki a „Washington-London-Bukarest tengely” kifejezéssel. Lehet, ez kissé bután hangzik, de ez a valóság. Románia a Fekete-tengert NATO-beltengerré változtatja, még NATO-tagsága előtt amerikai támaszpontok létesítéséért lobbizott (sikerrel) Washingtonban, és ma már elfogadta a megelőző csapás doktrínáját is (a térségben – Lengyelország mellett, de jelentősebb mértékben – csak Romániának van említésre méltó hadserege és hadiflottája).24 A regionális szövetségesek szerepe különben is fontos, ld. Lengyelország nyílt beavatkozását a belorussziai és ukrajnai belügyekbe (persze az USA oldalán és érdekében) a legutóbbi időkben; hasonló szerepet játszott Románia Besszarábia (a „Moldovai Köztársaság”) vonatkozásában.

Nem véletlen, hogy bizonyos németországi erők berzenkednek Románia EU-fölvétele ellen, amiben – persze – a magyarországi euroképviselők (talán maguk se tudják, miért) a német konzervatívok hű szövetségesei, a budapesti kormány szándéka ellenére. De ez is mellékszál.

Oroszország szuperhatalomból „szimpla” nagyhatalommá vált, majd a parlamentre lövető „demokrata” Jelcin és komprádor „oligarcha” szövetségesei kezén ez is veszendőbe ment; a kétségtelenül ellenszenves és autokrata Putyin már hazája középhatalmi státusát se nagyon tudja megmenteni. Kénytelen-kelletlen ő is szövetségese az Egyesült Államoknak az „iszlám terrorizmus” (más nézetből: a csecsen szabadságharc) elleni „küzdelemben” (más nézetből: a kaukázusi népirtásban), amelyből nem tud kikászálódni, és amelyben az orosz hadsereg iszonyatos bűntetteket követ el (bár nem nagyobbakat, mint az amerikai hadsereg Irakban), miközben vetélytársa is Amerikának. Oroszország elveszíti közép-ázsiai szövetségeseit – ma már a „Türkménbasi”, Szaparmurad Nyijazov is ész nélkül „demokratizál”, aminek menekülés vagy még rosszabb lesz a vége (úgy kell neki) -, és Kelet-Európában (beleértve a „közeli külföldet”) elveszíti minden befolyását. Volt szovjet tagállamok lépnek be egymás után a NATO-ba (szegény Gorbacsov anno kikötötte, hogy erről szó se lehet az NDK-t kivéve), a Baltikumban a legkomolyabban diszkriminálják az orosz kisebbségeket. (NATO- és EU-tagtársaink arrafelé éppen apartheid-rendszert vezetnek be, de oroszokért nem nyikkanunk. Mellesleg: a kiűzött horvátországi szerbekért se nyikkanunk. Mellesleg: a rasszista Beneš-dekrétumok is érvényben vannak még Csehországban és Szlovákiában.) A transznisztriai oroszok helyzete sem éppen megnyugtató.

Nyugat-Európa Kelet-Európában nem orosz protektorátusokkal néz szembe, mint oly sokszor korábban, hanem amerikai kliensállamokkal. Jugoszlávia megszűnt, a két jelentősebb kelet-európai állam (Lengyelország, Románia) szilárd amerikai szövetséges, ebben ideológiai egység is van; a lengyelországi Nyugat-ellenesség csak Európa-ellenesség, Amerikára nem terjed ki, éppen fordítva, mint Magyarországon. (Nota bene, az amerikai nexusnak mind a lengyel, mind a román esetben igen komplex, bár egymástól teljesen különböző 1989 előtti gyökerei vannak.)

Nyugat-Európa ugyan az Egyesült Államok riválisa, de nem folytat másfajta politikát. A legfontosabb európai hatalom, Franciaország afrikai neokolonialista politikája semmivel nem jobb, mint ifj. Bush elnöké. Legföljebb még ügyetlenebb és még erőszakosabb. Nyugat-Európával más bajok is vannak.

Az európai szociáldemokrácia válsága

A nyugat-európai tőkés középhatalom („az Európai Unió”) gazdaságilag méltó riválisa az Egyesült Államoknak és a „föllendülő” és „virágzó” (értsd: óriási profitokat termelő és műszaki fejlődésében figyelemre méltó, ám szociális válsággal – amely senkit sem érdekel – küzdő) Kelet-Ázsiának, bár politikai és katonai gyöngesége miatt alárendelt pozícióban van; evvel is jelzi a „globalizációs” tézis problematikusságát: az állami kényszerpotenciált nem pótolja a mégoly hatalmas profit.

A Blair/Schröder-féle „harmadik útról” kiderült, hogy semmiben se különbözik a neokonzervatív/neoliberális mainstream („fősodor”) politikájától. Ami sajátos benne, az nem a saját alkotása, hanem Európa, az európai tőkés társadalom néhány (tőle független) adottsága. Az egyik a népjóléti, „gondoskodó” állam (l”état-providence) szívós hagyománya. A második a demográfiai probléma. A harmadik a profitmaximalizálás érdekében végrehajtott masszív leépítések, a hatalmas munkanélküliség, amelyet előbb a még dolgozók kiváltságainak megőrzéséért is tűrtek, ma már azonban orvosolhatatlan belső vérzés. A negyedik a demográfiai vákuum szívóhatása, amely a (többnyire illegális) bevándorlók millióit szippantotta Nyugat-Európába. Az ötödik az ennek következtében föllépő, hatalmas erejű rasszizmus, idegengyűlölet, bevándorlóellenesség, amelyet az „iszlám fundamentalizmussal” szembeni kulturális ellenszenvvel ideologizálnak meg. Az új fajgyűlölet, amely ma kizárólag a nyugati polgári társadalom sötét bőrű páriái (ill. jogaik) ellen nyilvánul meg, nem a hagyományos szélsőjobboldal terméke, hanem liberális és szociáldemokrata pedigréje van. A nyugat-európai tőke olcsó munkaerőt szeretne használni, evvel lenyomja a „centrum” reálbéreit és befagyasztja a „periféria” reálbéreit. Az emancipációs-internacionalista munkásmozgalom gyöngülése következtében a munkásság és az alsó középosztály „népjóléti sovinizmusa” lép előtérbe; ezt ál-„fölvilágosító” jelszavakkal teszik elfogadhatóvá az olyan politikai figurák, mint Pim Fortuyn és Theo van Gogh, akiket a magyarországi szociálliberális sajtó mint a „multikulturalizmus” vértanúit gyászol, holott a valóság persze ennek a szöges ellentéte. A szabadságot nem a maghrebi vendégmunkások imái veszélyeztetik. A „mérsékelt jobboldalon” az olyan szereplők, mint Giscard d”Estaing, Törökországtól féltik a keresztyén „európai” identitást, mintha Európa keresztyén volna, nem pedig (mint a valóságban) hitetlen.

Az európai, különösen az északi szociáldemokrácia odáig züllött, hogy idegengyűlöletben versenyez a konzervatívokkal Angliában, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában. A déli, latin szocializmus megpróbál kitörni ebből a csapdából, és – legalább retorikailag – balra tolódik. Ezt az olasz, francia, spanyolországi, portugál szociális mozgalmak és a szélsőbaloldali pártok is kényszerítik rájuk. (A keletnémet PDS-nek is rokonszenves – a retorikája. A tartományi kormányzatokban azonban nem lehet megkülönböztetni az SPD-től.) Nagyon remélem, hogy az európai alkotmányszerződést illető, közelgő franciaországi népszavazáson a „nem” győz; ezt az elfogulatlan Népszabadság párizsi tudósítója – érvek nélkül – „rémes kilátásnak” nevezi cikke címében.25 A „nem” sikere kívánatos és helyénvaló ideológiai káoszt kelt majd azokban a szociáldemokrata pártokban, amelyeknek a szakszervezeti bázisa máris ellenáll a Bolkestein-direktíva minden dolgozó számára káros előírásainak, amelyek a kelet-európai migráns munkások számára a legkártékonyabbak, és tovább nyomnák a béreket lefelé nálunk és mindenütt. A „kisebbik rossz” ismeretes logikája egyelőre egyben tartja a német és a brit szociáldemokráciát, remélhetőleg már nem sokáig.

A társadalmi igazságtalanság, kirekesztés, „social dumping” ellen csak az új szociális mozgalmak és a szélső- és ultrabaloldali (a kettő nem ugyanaz!) pártok lépnek föl, de a szociáldemokraták is mintha ébrednének hosszú téli álmukból.

Ámde itt más bajok is vannak. A szociáldemokrata kormányok (elsősorban Németországban) brutálisan hozzányúltak azokhoz az emberi jogokhoz, amelyeket szilárdnak és garantáltnak látott mindenki Európában; a rendőrállami intézkedések és informális-paralegális durváskodások komolyan rontják az európai életminőséget. A „közbiztonsági” és „nemzetbiztonsági” demagógia, paranoid-hisztérikus ijesztgetés nem pusztán kelet-európai sajátosság, bár csak a Magyar Köztársaság főügyésze ragadtatja magát arra, hogy egy gyereklány szörnyű meggyilkolásának bűnügyében a vizsgálat lezárulta előtt nyilvánosan gyalázza a gyanúsítottat, és kilátásba helyezze az ítélet példás szigorát, amelyhez semmi köze. Az ártatlanság vélelmének jogelve elillanni látszik. (Utóbb Gyurcsány miniszterelnök és Petrétei igazságügy-miniszter is szigorú megtorlást sürgetett, a mindenütt Európában elterjedt büntető populizmus és közrendi demagógia jegyében.)

Az európai balközépnek nem sikerült megakadályoznia az illiberális világnézeti fordulatot, az ellenőrzés, korlátozás, büntetés patológiás kultuszát, és ezt álságos „antifasizmussal” kompenzálja (túl), akárcsak nálunk.26

A magyarországi „szociáldemokrácia” pedig Zapatero helyett megint Blairt választja, nem beszélve még szánalmasabb kelet-európai „testvérpártjairól”.

De persze azért „a latin szocializmus” sem ártatlan (a többiekről nem is szólva) azokban az európai fejleményekben, amelyek lehűtötték a legizzóbb föderalisták lelkesedését is. Ezek közül a legfontosabb a demokráciának egyszerre elitista és populista szellemű tönkretétele: az „elitizmus” a föderális és globális bürokrácia (ezen belül is a kodifikáló közigazgatási jogászok) uralmában és a tőle úgyszólván megkülönböztethetetlen finánctőke-menedzsment befolyásában nyilvánul meg a gazdaság- és szociálpolitikák (szubsztantív) tartalmát illetően, a „populizmus” pedig a katonai/titkosszolgálati/rendészeti tömegkezelés uralmának xenofób és paranoizáló megideologizálásában (ld. „terrorveszély” mint államalkotó doktrína).27 A szociáldemokrata David Blunkett és Otto Schily (belügyminiszter) semmiben nem maradt el a (Pétain óta legjobboldalibb) francia Raffarin-kormány rendőrállami rendpártisága mögött. Mindezt a tehetetlenség egyre fokozódó érzése veszi körül, az emberi jogi szervezetek imamalomszerű folytonos tiltakozásába majd” mindenki belefásult28, mert a semlegesített és politikailag kasztrált nép a rendszer folytonos kényszerű reprodukciójával egyre inkább szerzője saját mizériájának.29

A magyarországi balközép csődje

Pár hónappal ezelőtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a következőket nyilatkozta a Financial Times-nak: „”Mi a fontosabb? Az euró meghonosítása 2010-ben, vagy a társadalmi kohézió és az állam gazdasági-társadalmi szerepvállalásának fönntartása a jelenlegi szinten?” – tette föl a kérdést a magyar miniszterelnök. […] Gyurcsány Ferenc a brit lap szerint azt mondta: a kiadások szükségessége és a nagyon szegények védelmében játszott állami szerep elfogadása között őrlődik. „Tízmillió ember közül 700 ezernek annyi pénze sincs, hogy naponta egy rendes tányér ételt megehessen. Nekik nem lehet azt mondani, hogy gondoskodjanak saját jólétükről, hogy az államnak ebben nincs szerepe” – mondta a miniszterelnök. A kormányfő kijelentette: szeretné, ha a magyar gazdaság magasan fejlett technológiájú ipari központtá válnék, az ország azonban a költségek terén nem tud versenyezni… Szlovákiával vagy Romániával olyan beruházásokért, mint pl. egy autógyár fölépítése. Elutasította ugyanakkor azt a francia-német követelést, hogy a társasági adó minimális szintjének uniós meghatározásával [Schröder kancellár önzően, de talán nem helytelenül kelt ki az „adóverseny” ellen] vegyék elejét az alacsony költségű kelet- és közép-európai országok „dömpingjének”. A kormányfő szerint a versenyképességet nem csupán az adószint vagy a tiszta munkaerőköltség, hanem ennél sokkal több tényező határozza meg.”30

Gyurcsány gondolatai nyilván ellentmondásosak, hiszen a társasági adó (és általában a tőke terhei) növelése nélkül a milliónyi éhezőnek nincs miből segíteni. A nyugati beruházók, befektetők nem teremtenek annyi munkahelyet, hogy annyira félni kellene kiváltságaik csorbulásától. A tőkebeáramlás pozitívumait és negatívumait nem lehet pusztán a nemzeti össztermék alapján megítélni, amely szabadpiaci körülmények között legalább annyi mindent eltakar, mint amennyit föltár, hanem meg kell nézni a nép életszínvonalára és életminőségére való hatást is, amelynek csak az egyik dimenziója a reálbér. De maga a „segítség” is ellentmondásos. A szocialista/liberális kormány vezetői zárt körben bevallják, hogy nem merik elszakítani a népjóléti juttatásokat a munkajövedelmektől, ami az „underclass”-t, az ún. „mélyszegénység” (gyakran roma) áldozatait kizárja a népjóléti rendszerből.31

Gyurcsány hivatalba lépésekor óvatos bizakodásomat fejeztem ki: hátha az új miniszterelnök „érti az idők szavát”, és belátja, hogy a neokonzervatív/neoliberális konszenzusnak befellegzett.32 Bizakodásom oktalan volt. Ez a konszenzus (kormánykörökben legalábbis) helyreállt. Abban a játszmában, amelyet Gyurcsány fényesen megnyert (a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazáskor), a miniszterelnökkel nem lehetett egyetérteni, hiszen ő a „jóléti sovinizmus”, a bevándorlóellenesség kártyáját játszotta ki virtuóz módon. Ezen nem változtat semmit az, hogy ellenfelei tűrhetetlenül viselkedtek és elviselhetetlen ostobaságokat beszéltek. Az ország és a határokon túli magyar kisebbségek talán némileg jobban jártak így (hiszen amit valójában fölkínáltak nekik az „igen” hívei, az maga volt a nagy semmi), de az ár, amelyet a magyar nép (s ezen belül a magyarországi szociáldemokrácia) ezért megfizetett, aránytalanul magas. Többi játszmáját sorra elvesztette Gyurcsány, s éles kanyarral viszszatért a neoliberális ortodoxiához, amellyel visszatért a tartalmilag érdektelen politikusok hosszú sorába.33 Fő ellenfeléről, Orbán Viktor országgyűlési képviselőről nem teljesen indokolatlanul mondják, hogy ún. „szociális demagógiát” képvisel – noha az SZDSZ adócsökkentő populizmusa legalább ugyanannyira demagóg, és lényegét tekintve ugyannak a fiatal középosztálynak kedvezne, mint Orbán képviselő, csak olyan módon és olyan ideológiai körítéssel, amely a fiatal középosztály konzervatív és rendpárti többsége számára elfogadhatatlan. A Fidesz-MPSZ elnöke csak elkezdett a szegényekhez beszélni, a középosztályt preferáló, a fiatal menedzserek segélyezését célzó ismert politikája semmit se változott. De legalább beszél a szegényekhez, akik közül az időseket annyira lenézi, hogy az ún. „kádárizmus” óvatos rehabilitációjától se riad vissza, míg más rétegműsorokban továbbra is hajthatatlan antikommunista. Ámde ő legalább „érti az idők szavát”, amit a Gyurcsányt óvatosan és fönntartásokkal üdvözlő cikkemben is elismertem róla, Orbán képviselőről.

A Gyurcsány Ferenc vezette szociálliberális kormány tett néhány baloldali konnotációjú nyilatkozatot (antiklerikalizmus, antifasizmus, antirasszizmus), ami igen helyes, de ezek szavak.34 A szavak is tettek, de másfajta tettek is kellenének. Mit ér az antirasszizmus, ha bevándorlóellenes xenofóbiával párosul, ha a többségében roma underclass „mélyszegénységének” orvoslását nem tartják véghezvihetőnek, mert az MSZP „kisemberi” bázisa fölháborodnék miatta? Mit ér a kirekesztés elítélése, ha a munkanélküliek segélyezése a népjóléti kiadások 3 százalékát teszi ki? „Nekik nem lehet azt mondani, hogy gondoskodjanak saját jólétükről” – mondta idézett nyilatkozatában a miniszterelnök. De ezt nemcsak hétszázezer, hanem négy-ötmillió embernek se lehet mondani.

Természetesen hazánkban is érvényesül a nemzetközi (értelemszerűen a nyugati) tőke nyomása, belül pedig a 100%-os parlamenti reprezentációval rendelkező honi burzsoázia nyomása, a kormány nem rohanhat fejjel a falnak. Ugyanakkor semmi szükség nincs arra, hogy a kormány a NATO-USA-EU-IMF-WTO mainstream vonalat kövesse mindenben.

Az egyenlőtlenség nő. Az egyenlőtlenség persze csak következmény – a kizsákmányolás következménye -, ám eredetéről a legelképesztőbb babonák vannak forgalomban. Sokan úgy gondolják, hogy a politikusok gazdasági stiklijei miatt vannak nálunk bajok, több szó esik arról, hogy mit művelt Gyurcsány Őszödön és Orbán Sárazsadányban (bár éljen a szólásszabadság, derítsenek ki mindent, azt is, ami nem túl fontos), mint arról, hogy mit művelnek a legnagyobb tőkés konszernek, hogy mit művelnek a nagyhatalmak, mit művel az európai intézményrendszer, mit művel a kormány és az Országgyűlés.35 Rendkívül aggasztó, hogy az utóbbi évtizedben a magyarországi közvélemény teljesen elszakadt a nagyvilágtól, provinciálisabbak vagyunk, mint valaha, a külpolitikai újságírás – ennek szimptómájaképpen – mindenestül tönkrement, olyan nívójú lapot, mint amilyen a diktatúra korszakában a Magyarország c. hetilap volt, ma már sajnos nem tudnának előállítani. Ez engem, bevallom, meglepett.

A mai politikai bölcsesség maximumát három nagy hírű közgazdásznak e hasábokon megjelent paszkvillusa jelenti. A három közgazda épp olyan demagóg módon beszél az ún. kádárizmusról, mint Orbán Viktor. Kádárizmuson egyszerűen szociáldemokráciát értenek, hogy evvel is megrágalmazzák az utóbbit. Ilyen kijelentésekre ragadtatják magukat: „Amikor újkádárizmusról írunk, arra utalunk, hogy az adófizetőknél, a polgároknál jobban tudja az állam, hogy mire fordítsa polgárai pénzét. Az újkádárizmus éppen annyira paternalista, mint a régi volt… [K]izárólag költségvetési támogatásokból fedezett többletkeresletet támaszt. …[E]nnek a keresletgeneráló (támogató, megvesztegető [!]) politikának a fenntartásához növeli a költségvetési újraelosztás és az adóztatás terjedelmét.” Tehát – mondják – az újraelosztás növeléséhez növelik az újraelosztás terjedelmét. Egek!

A segélyezés, a csökkentett bérű szociális lakás, a rászorulóknak juttatott csökkentett árú gyógyszer: megvesztegetés? Prostituálják a dolgozókat!…

S alább:

„Az újkádárizmus nemcsak közgazdasági, pénzügyi, hanem erkölcsi és persze politikai kérdés is. Ezért legalább ennyire fontosak az erkölcsi következmények: nem a teljesítmény, az erőfeszítés, a versenyben elért jövedelem számít, hanem a politikusok jóindulata. A jobbítás, a gondok megoldásának szándékával [ez nem új-, hanem ókádárista szintagma volt, de sebaj] megfoszthatják-e a politikai döntéshozók az állampolgárokat döntési szabadságuktól? Létrehozható-e ismételten olyan helyzet, amelyben a polgárok mint adófizetők, jövedelemtulajdonosok egyre kevésbé dönthetnek szabadon, mert pénzük sorsáról egyre nagyobb mértékben politikusok döntenek?”36 Antal, Csillag és Mihályi állításai képtelenségek. (Akkor is, ha kajánul idéznek tőlem is régről hasonló szellemű cikket. Mea culpa.) Először is nem világos, miért tévesztik össze az anticiklikus keresletszabályozást a középkori alamizsnálkodással. Másrészt, miért köszönhetnők inkább „a politikusoknak” (ennyit sejtenek szerzők a modern államról…) a nagyobb mérvű újraelosztást, mint a kisebbet? Miért volna a nagyobb mérvű újraelosztás inkább szabadságkorlátozás, mint a kisebb mérvű? Hiszen mindkét esetben „a politikusok” (a törvény) szabják meg, hogy mennyit vonnak el tőlünk, és mennyit nem. 10% adót is akaratunktól függetlenül vetnek ki ránk, és 90% adót is. (A legközelebbi általános választásokig – törvényesen, békeidőben – ebbe nem szólhatunk bele egyik esetben se.) Ha kisebb az adónk, több pénz elköltéséről dönthetünk szabadon, mintha nagyobb lenne, de nem döntünk szabadabban.

Viszont ha a módosabbak adója nagyobb, nagyobb szabadságot nyújthat azoknak a szűkölködőknek, akiknek a nyomor nem enged még köznapi szabad választásokat sem, és nem csak a fogyasztásban.

Félrevezető az is, hogy itt kimondatlanul csak a személyi jövedelemadóról beszélnek a jeles szerzők, a közvetett (pl. forgalmi) adókról nem, és a tőkére, a tőkés vállalatokra kivetett adókról, járulékokról, vámokról stb. se: a vállalatok nem szubjektumok, akiknek-amelyeknek „a szabadságáért” aggódnunk kellene. (Persze aggódhatunk a „versenyképességükért” stb., tehát azért, hogy alkalmazottaiknak, fogyasztóiknak, partnereiknek, beszállítóiknak és í. t. mi lesz a sorsuk: de ez nem szabadságkérdés.) „A politikusok” (értsd: a jogalkotó, a törvényhozó) nem „egyre nagyobb mértékben” döntenek „pénzünk” sorsáról, hanem mindig ugyanabban a mértékben: az alkotmány keretei között – s ez fontos korlát! – abszolút hatalommal. A „paternalizmus” vádja is rendkívül árnyalatlan: nem biztos, hogy előnytelen számunkra, hogy az állam (a hivatal) bizonyos technikai jellegű döntéseket kivegyen a kezünkből: evvel időt nyerünk (a bürokrácia nem csökkent, hanem nőtt a rendszerváltás óta, ennyi űrlapot, formanyomtatványt még soha nem töltöttünk ki), szívünknek kedvesebb dolgokra fordíthatjuk a figyelmünket. Senki nem állítja, hogy az állami újraelosztásnak nincsenek óriási hátrányai; kétségkívül nem túl hatékony rendszer, drága és nehézkes, időnként pedig a meghirdetettel ellenkező célt érnek el vele, azaz olykor növeli az egyenlőtlenséget ahelyett, hogy csökkentené, pl. ha nem alkalmazza következetesen a rászorultsági elvet (means-testing), amelyet érthetetlen okokból nálunk a baloldalon is elleneznek, holott az „alanyi jogon” osztott kedvezmények épp oly igazságtalanok (és ugyanazért), mint az egykulcsos adó. A neoliberális propagandának ezek az „erkölcsi” érvei azonban egyszerűen hamisak, habár elterjedtek.

Az adók funkciója nem a forradalmi, hanem a „polgári” és „reformista” baloldal számára is adott: annak a lehetősége, hogy az államot – legalább abban a nagyon korlátozott értelemben, ahol zárójelbe kerül mindaz, ami az üzemek (munkahelyek) kapuin belül történik – annak az eszközévé tegyék, hogy a munkamegosztás és az osztályhovatartozás lutriján „kijött” jövedelmi, életminőségi stb. különbségek úgy csökkenjenek, hogy „a politikai közösségnek” a stabilitáshoz szükséges fikciója megmaradhasson; a nyers fizikai kényszer a kapitalizmusban hosszú távon destabilizáló gazdaságilag. Bármit mond szegény József Attila, a szabadság szülte rend: a tőkés rend. Ami ezen a renden túl van, az nem lehet „rend” (és nem lehet „munka”). A kapitalizmus előtt a rend szült rendet. A kapitalizmus játszani is engedi szép, okos fiait. Különben nő a tőke szerves összetétele, süllyed a profitráta.

A kapitalista gazdaság alkalmasint soha nem fog nyugvópontra jutni.37 Az nem tartozik ide, hogy lehet-e helyettesíteni olyasmivel, ami magasabb rendű. Eddig erre kísérlet se történt. Maga Lenin is tudta, hogy amit „épít” a bolsevik párt, az államkapitalizmus.38

Ilyesmit a „reformista” szociáldemokráciától senki nem vár. De legalább a polgári társadalom eszményének – a szabadság és az egyenlőség kiegyenlítésének – a valamelyes közelítését azért igen. Az viszont kibírhatatlan (és intellektuálisan tarthatatlan és tisztességtelen), hogy a méltányosabb viszonyokra és tűrhető életkörülményekre vágyó milliókat a kormánykörök és a velük egyetértő ideológusok szolgalelkekként bélyegeznek meg.

George W. Bush és kelet-európai szövetségesei egyetértenek abban, hogy a szabadság a tőkeáramlás szabadsága, amelyet a militarizált területi rendőrállam biztosít, amelynek legitimációját „a szabad választások” nyújtják. A szabad választások csakugyan nélkülözhetetlenek, de azért kimenetelük se teljesen közömbös; ha a parlamentekben mindig ugyanazoknak az oligarchiáknak, „eliteknek”, azaz az uralkodó osztály különféle csoportjainak van többségük vagy (mint nálunk) kizárólagos képviseletük, az nem azt jelenti (hiszen így az „Antikádárizmus”-pamflet színvonalára zuhannánk), hogy egyáltalán nincs szabadság, hanem csak azt, hogy a társadalom többi osztályának és csoportjának nincs elegendő ereje. Többek között gondolati ereje nincs. Emiatt van némi szabadságunk demokrácia nélkül. Ezért van képviseleti kormányzatunk köztársaság nélkül. Ezért van szociáldemokráciánk munkásmozgalom nélkül; még a tőkés rendszert stabilizáló, egyenlőbbé, igazságosabbá, ennélfogva szilárdabbá és rugalmasabbá tévő munkásmozgalmunk sincs.

Erőt a nincsteleneknek csak az újraelosztásért folytatott eredményes harc adhat. De ez csak erőgyűjtésre lesz elegendő. A föladat más.

1 „Débat truqué sur le traité constitutionnel”, Le Monde diplomatique, 2005. február. Vö. Bernard Cassen: „Ce „non” qui redistribuerait les cartes en Europe”, Le Monde diplomatique, 2005. április.

2 Vö. T. G. M.: „Búcsú a jobboldaltól?”, Világosság, 1994/5-6. Másvilág, Bp.: Új Mandátum, 1994, 569-607.

3 A népszuverenitás problémájának államok közötti aspektusáról: T. G. M.: „A nemzeti függetlenség ma”, Népszava, 2005. március 14. Vö. T. G. M.: „Van-e a népnek jövője?”, Mozgó Világ, 2005/4, 32-38.

4 Ld. minderről: T. G. M.: „A magyar nép java”, Népszabadság, 2000. szeptember 15.

5 Ld. erről Szabó Miklós nagyszerű könyvét: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918), Bp.: Új Mandátum, 2003 (vö. Horváth Zoltán: Magyar századforduló, Bp.: Gondolat, 1961, 1974.). Budapest VIII. kerületében újra szobra van gr. Zichy Nándornak és domborművű emléktáblája Bangha Béla SJ hecckáplánnak…

6 Empire, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2000.

7 Gopal Balakrishnan, szerk.: Debating Empire, London/New York: Verso, 2003. Vö. Rodney Edvinsson, Keith Harvey: „”Empire”: Jenseits der Imperialismus?”; Martin Suchanek: „Deutscher Imperialismus heute”, Revolutionärer Marxismus 33 (2003. március) 5-56, 57-88; „The New Imperial Challenge”, szerk. Leo Panitch, Colin Leys: Socialist Register 2004, London: Merlin, 2003, kitűnő tanulmányokkal.

8 Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás: Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához, Bp.: Kossuth, 1979; Rudolf Hilferding: A finánctőke, h. n. [Bp.]: KJK, 1959. Vö. Hardt/Negri: Empire, 221-239 és passim. Negri és Hardt itt Deleuze és Guattari speciális „külső”/”belső” különbségtételét alkalmazza. Vö. kül. Deleuze/Guattari: Mille plateaux: Capitalisme et schizophrénie 2, [1980] Párizs: Édition de Minuit, 1997, 253-283 („Micropolitique et segmentarité”).

9 Az imperializmusgondolat fejlődéséről ld. George Lichtheim: Imperialism, New York: Praeger, 1972.

10 Az operaismo történetéről ld. Steve Wright: Storming Heaven: Class Composition and Struggle in Italian Autonomist Marxism, London: Pluto, 2002. Negri személyiségéről és élettörténetéről ld. Anne Dufourmantelle terjedelmes interjúját: Negri on Negri, New York/London: Routledge, 2004.

11 Könyveit itt nem ismertethetem, csak ajánlhatom: Marx Beyond Marx: Lessons on the „Grundrisse” [1979], Brooklyn NY/London: Autonomedia/Pluto, 1991; Insurgencies: Constituent Power and the Modern State [1992], Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1999; The Savage Anomaly (Spinozáról, 1981), Minneapolis/Oxford: University of Minnesota Pres