Forrás: ÉS

Stőhr Lóránt

Mediawave 2005

Tartóshullám

A rendszerváltást követő évek lázas, tevékeny, teremtőkedvű korszakában megalakult egy fesztivál Győrött, amely az elmúlt másfél évtizedben az alkotói szabadság szimbolikus helyszínévé, periférikus és kisebbségi kultúrák színpadává és mozijává, a legkülönfélébb nemzetiségek művészeinek, művészetrajongóinak találkozóhelyévé vált. A film és a zene fősodortól távol eső képviselőinek teret adó Mediawave konzervatív alapító atyái, főszervezői biztos ízléssel és manapság szokatlan szigorral őrködnek a színvonal fölött, nem befolyásolják őket az aktuális divatok, nem engednek a változó időknek. Az idők pedig, bizony, változnak. Kizárólag személyes élményeimre hagyatkozva azt kell mondanom, hogy az elmúlt években lecsökkent és elöregedett a fesztivál győri közönsége. A régió egyre több helyszínére kiterjeszkedő, ugyanakkor Győrben egyre kisebb mozitermekbe szoruló Mediawave-ről feltűnően hiányzik a középiskolások, az egyetemisták újdonságokra fogékony, alakítható ízlésű korosztálya. Az alternatív kultúra ugyanis ma már nem ugyanaz, mint 1990-ben volt: a világháló kiépülésével, elterjedésével a személyes jelenlét értéke visszaesett. A digitális technika nyomában a mozgóképalkotás, -fogyasztás demokratizálódásával párhuzamosan a kulturális centrumok szerepe is csökken: az internet által biztosított egyidejűségnek és mindenütt jelenvalóságnak köszönhetően ma már nem kell elutaznunk egy fesztiválra ahhoz, hogy alternatív kulturális élményekben részesüljünk, elég rácsatlakoznunk a hálóra, és máris letölthetjük a film- és videoművészet klasszikusait és legújabb alkotásait. Ebben a kulturális helyzetben a Mediawave akkor tarthatja meg közönségét, ha a színvonalas filmprogramok és a világklasszis jazzmuzsikosok mellett szélesebb réteget vonzó, táncra pezsdítő zenekarok felléptetésével képes ismét a személyes jelenlét varázsával, az együttlét örömével megajándékozni a fiatalokat. Az első hétvége – meglehet, egyoldalú – benyomásai alapján úgy tűnik nekem, hogy a Mediawave – a szervezők szándékától eltávolodva – egyre inkább a szűk elitnek szánt kulturális rendezvény alakját kezdi magára ölteni.

A színvonal szigorú őrzésének viszont megvan az a felbecsülhetetlen előnye, hogy rossz programok, unalmas filmek nincsenek a Mediawave-en. A legerősebb, mint már jó ideje, az animációs filmek mezőnye volt. Az animáció népszerűsége rugalmasságában, sokféleségében és fekete humorában rejlik: a fantasztikum, az abszurd és a szürrealitás legszellemesebben az animált rémmesékben ölt testet a kortárs filmben. A gyerekek ráunnak a Télapóra, heccből bombát küldenek neki, mire a megbántott Mikulás bosszút esküszik, hentesnek áll és vérszomjas kutyájának lelkes közreműködésével fasírtot aprít a videojátékaikba temetkező porontyokból. A belga Laurent és Manu Talbot Karácsonyi Mikulás című animációjában a horrorisztikus hatás megteremtésében a fantasztikus történettel egyenrangú szerepet játszanak a groteszk emberi és állati formák, a mocskos díszletek és a fenyegető színkontrasztok. A tóparti nyaralás sem tartozik az élet legvidámabb dolgai közé az animátorok képzeletében. Hajnal Zoltán és Zsédely Teréz Indul a nyár című kisfilmje a (túl)érzékeny főhősnő tekintetén keresztül mutatja meg a strandolás minden gyönyörűségét az egymás nyakában lógó napozóktól az összeszart vécéig, ami elől csak a víz alá, halak, hínárok közé lehet menekülni. Wahorn András, feLugossy László nyolcvanas évek eleji popos, neodada festményeit idéző síkszerű, elnyújtott, groteszk emberi alakok, élénk színek és geometrikus minták szellemes képi lenyomatát nyújtják a nyomasztó balatoni nyárnak. Persze kimozdulni sem szükséges otthonról, hogy igazán nyomasztóan érezzük magunkat – az animációs filmrendezők a technika adta lehetőségeiknél fogva előszeretettel veszik célba a modern élet rutinszerűségét, mechanisztikusságát. A belga Jonas Geirnaert Flatlife (Lakásélet – Lapos élet) című kisfilmjében egy panelház négy szomszédos lakójának magányos, egyhangú életét illeszti fogaskerékszerűen egymáshoz, de a gépies tevékenységek, a tévénézés, kártyavárépítés, mosás, festés, kalapálás csiszolt együttműködés helyett egymás életének, lakásának szisztematikus tönkretételéhez vezetnek. A lapos tárgyak és emberek mechanisztikus mozgatásából szürreális ötletekkel megtűzdelt, dramaturgiailag ügyesen kidekázott minimalista burleszk született. Az animáció másik markáns irányvonalát a lírai töltésű kisfilmek adták, amelyek az abszurd művek szándékoltan primitív, durva képeivel szemben lágy, kidolgozott ecset- és ceruzavonásokkal keltették életre a gyerekkori emlékeket és az elvágyódás allegóriáit. A francia David Devaux Végső vonyítása a szürke különböző árnyalataiban és elmosódott formákban érzékelteti álom és realitás kontrasztját: egy kutya álmodozását a farkasok közti életről. Elegáns színhasználata, érzékeny festőisége emelte ki a versenyprogramból a játékfilmek dramaturgiáját legszorosabban követő Tango Nero című belga kisfilmet. Delphine Renard a Szent Márk székesegyház drágakövének elrablása apropóján a tolvaj és a túszul ejtett nő közti szerelem kialakulását követi nyomon krimijében, miközben Velence párás levegőjének, a csatornák kiáradásának puha álomszerűségét varázslatosan elegyíti a címadó tangó melankolikus, érzéki dallamával.

Az idei Mediawave-en a meglepően erős belga filmes jelenlét a kisfilmek mezőnyében is érzékelhető volt. Micha Wald Alice és én című műve három zsémbes, kíváncsi és fukar öregaszszony mulatságos portréjával ragadott meg; a rokon fiatalemberrel töltött autókázás humoros története során Wald, mintegy mellékesen, a különböző generációk zsidó identitásának mibenlétét és konfliktusát feszegeti. A film mint komoly művészet eszméjéhez manapság egyedül az oroszok ragaszkodnak. Ivan Bolotnikov műfordító főhőse töprengéseibe avat be. Mikor találkozom magammal című rövidfilmjében: töredékes elbeszélés, lírai képek a krími tájakról és ott élő emberekről, Rilke-idézetre felfűzött filozofikus belső monológ – ahogy annak rendje s módja szerint lennie kellett hajdanán a modern filmben. A filmnyelvi kutatás szintén a modern film velejárója volt, ennek megfelelően a kísérleti filmek mára jórészt kikoptak a mozitermekből, és képzőművészeti kiállításokra szorultak vissza. A Mediawave szerencsére még őrzi kísérleti szekcióját, melynek idén az egyik legérdekesebb, egyben legkimerítőbb darabja, Lichter Péter Éjszakai előadása a filmi hatáskeltés mechanizmusait vizsgálta negyven percen át. A vízcsöpögés, az óraketyegés, a cipőkopogás zöreje, valamint a kontrasztos megvilágítású, ferde beállítású képek és a horrorisztikus nagyközelik egymásra vágása ismétlődő szekvenciákban egyszerre bontotta le a klasszikus film noirok és thrillerek kliséit, és építette újjá álomszerű, töredezett elbeszéléssé. A győri központú fesztivál tradicionalitása felszabadító erejű: a periférikus filmes műfajokhoz ragaszkodó versenyprogram alkotásai állhatatosan rombolják a fősodor kliséit. A Mediawave szeszélyes hullámai között, mint tizenöt éve mindig, a szabadság élményét élhetjük át.

Stőhr Lóránt

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 17. szám

Comments are closed.