Forrás: ÉS

Kontha Sándor

A hálók kuszasága

“Mármost van valami kísérteties abban, ha az ember egész élete során efféle üdvös rendben tartott állam polgára; mert nem léphet ki az utcára, nem ihat meg egy pohár vizet, nem szállhat fel a villamosra úgy, hogy e törvényekből és vonatkozásokból álló óriásapparátus kiegyensúlyozott emeltyűit ne érintené, mozgásba ne hozná, önmagát általuk létezése nyugalmában meg ne tartaná; e karok legkevesebbikét ismerjük csupán, hiszen mélyre, bensőnkbe hatolnak, míg a másik oldalon olyan hálókuszaságban vesznek el, amelynek pontos összetételét még senkinek sem sikerült kibogoznia; éppen ezért tagadni szokás létezésüket…” – olvashatjuk Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című, Tandori Dezső remek fordításában több mint negyedszázada magyarul is megjelent regényében.

Az idézett, összefüggéseiből kiragadott gondolat természetesen és legfőképpen a regényben ábrázolt, az első világháborút közvetlenül megelőző korszakra, az Osztrák-Magyar Monarchia-beli viszonyokra vonatkozik, ám legalább annyira a mű megírásának idejére, azaz a két világháború közötti időszakra, sőt, és éppen ezért érdemes a kiemelésre: érzésem szerint sok tekintetben találó ez a leírás Közép-Európa utódállamainak valamennyi későbbi rendszerét illetően, tehát minden különösség ellenére, mutatis mutandis – a “hálók” változatlan kuszasága és bizonyos, az alábbiakban elmondandók alapján feltételezett folytonossága miatt – érvényes a mára, a tegnapra és a tegnapelőttre is.

Mi mással lenne magyarázható egyébként, itt és most, a Horthy-korszak teljes levéltári anyagának gyakorlati hozzáférhetetlensége? Megint csak Musilt idézve: “…a történelmi folyamat többé-kevésbé mindenütt a jogi procedúrához hasonlít, annak száz záradékához, függelékéhez, egyezéséhez és fenntartásához, és figyelmünknek ezen túl nem is kell terjednie itt. A hétköznapi ember mit sem sejtve él-hal közöttük, és milyen jól jár! Mert ha számot kellene adnia magának folyvást, hogy micsoda procedúrába bonyolódott, micsoda ügyvédekkel, költségekkel és motívumokkal megvert procedúrába, valószínűleg minden létező államban üldözési mánia kerítené hatalmába. A valóság megértése kizárólag a történeti-politikus gondolkodók ügye.”

Nincs kizárva, hogy levéltári kutatásaim, kutatási kísérleteim során musili értelemben engem is bizonyos üldözési mánia kerített hatalmába, s ma is ennek rabja vagyok.

Először a hatvanas évek elején jártam az Országos Levéltárban. A Mészáros Lászlóról készülő kandidátusi disszertációmmal kapcsolatos, bátran használható ez a kifejezés: nyomozások vezettek oda. Úgy gondoltam, hogy a korabeli munkásmozgalommal érintkező, üstökösként feltűnő, majd 1935-ben családostul a Szovjetunióba emigráló zseniális szobrászról bizonyára találok majd valamilyen dokumentumot, jól tudván ugyanakkor, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) iratanyaga az 1956-os események során (teljesen?, részlegesen?) leégett, megsemmisült. Számítottam viszont a belügyi és a külügyi aktákra. A hozzáférés ekkor, bizonyára éppen 56-nak köszönhetően, viszonylag akadálytalan volt, és kutatásaimat siker koronázta.

Mészáros 1932-34-es római ösztöndíjas éveire vonatkozólag, hála egy nagyköveti jelentésnek, kiteljesedett a kép. Innen volt tudomásom például arról, hogy a nagykövet megbízására és intenciói alapján Mészáros készítette el a Róma közelében lezuhant magyar óceánrepülők emlékreliefjét, amit aztán, az idők változásával, 1948-ban elföldeltek a követség kertjében, hogy aztán, ismét csak az idők változásával, kiássanak, és 1992 októberében ünnepélyes ceremóniával fölavassanak, anélkül természetesen, hogy az alkotóról akár egy szó is esett volna. (Én tettem szóvá az esetet, a Népszabadságnál – de talán az ÉS-nél is – tett sikertelen kísértelek után a Társadalmi Szemle 1993/5. számában.)

Egyetlen adatot sem találtam viszont a szobrász mozgalmi tevékenységét, emigrálását vagy az itthon maradt hozzátartozók megfigyelését illetően. Ilyesmi pedig, számos, a kezemben megfordult irat tanúsága szerint, nagyon is mindennapi esetnek számított a “gyanús”, de mondhatni névtelen emberek esetében is; aminthogy itt nem találtam utalást Ferenczy Bénire sem, aki – mint eléggé köztudott – 1919 utáni emigráns volt, Bécsben és Berlinben, majd Moszkvában élt, onnan tért vissza 1935-ben, ám magyar állampolgárságát, hosszas huzavona után csak 1944 őszén, a Lakatos-kormány idején kapta vissza. Korábban (Ferenczy Béniné emlékei és elmesélése szerint), az érdekében közbenjáró Bajor Gizinek azt válaszolta a belügyminiszter: “Aszszonyom, az Ön barátja bolseviki”.

Ferenczy Bénivel kapcsolatban persze csak húsz-egynéhány évvel később, a két háború közötti időszakot felölelő művészettörténeti kézikönyv munkálatainak befejezése után, az úgynevezett glasznoszty idején próbálkoztam alaposabb levéltári kutatásokkal, éppen az előbb említett visszahonosítási procedúrára hivatkozva. Meglepő módon sokkal nehezebb volt maga a hozzáférés, engedélyeztetés is, mint annak előtte; és időközben sokat dolgozhattak az anyagon; rendezték, címkézték, számozták, átcsoportosították, tény, hogy a korábban már látott aktákat (és főleg a Mészáros római munkájáról készített remek sajtófotókat) ezúttal nem sikerült fellelnem.

Úgy mellékesen viszont (s talán a levéltárakban pont ezt, a “mellékes kutakodást” nem szeretik) rengeteg izgalmas adatra, esetre bukkantam, olyasmikre, amik nagyon érdekessé teszik a levéltári búvárkodást, legfőképpen pedig amik révén némi fogalmat alkothatunk a “hálókuszaságban” végződő rendszerek természetéről.

Bénivel tehát nem, ikertestvérével, Noémival viszont találkoztam a “Kommunista mozgalommal és kémelhárítással kapcsolatos ügyek” megnevezésű, K 491, 1. csomó (1933-1940) jelzetű anyagban, nevezetesen a VKM-től vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek címzett átiratban, valamint a Magy. Kir. Miniszterelnökség sajtóosztályától a KEOKH-nak (ez – ha jól tudom – a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) írott levélben.

Részlet a kultuszminisztériumi dokumentumból: “Krizsánné Ferenczy Noémi festő- és iparművésznő lakhatási engedély iránti ügyében csak a művészet szempontjából mondhatok véleményt, más illetékes tényezőkre bízva politikai és egyéb szempontok érvényesítését. Művészi szempontból ugyan kérelmező visszatelepülése valamelyes nyereséget jelenthetne művészeti életünkre nézve, mégis jelen esetben kérelmező politikai megbízhatósága tekintetében közelebbi adatok beszerzése kívánatosnak és szükségesnek látszik.”

A KEOKH-hoz írott levél részlete: “…van szerencsém közölni, hogy miután Krizsán Sándorné született Ferenczy Noémi nem hírlapíró, nem tartom magamat illetékesnek arra, hogy munkavállalási, illetve lakhatási engedély iránt előterjesztett kérelme ügyében véleményt mondjak. – A beszerzett információk szerint a kérelmező férje Krizsán Sándor politikai magatartása ellen észrevétel nem tehető, a “Brassói Lapok” pedig, amelynek Krizsán Sándor munkatársa, az Erdélyi Magyar Párt orgánumának tekinthető.”

Milyen ismerős fogalmak és eljárások! Megjegyzendő, hogy a művésznő már 1932 óta Budapesten élt, és gyakori kiállítóként aktív résztvevője volt a művészeti életnek. (Hogy a kért engedélyeket mikor és hogyan kapta meg, annak én most nem jártam utána.) Krizsán Sándorról talán érdemes följegyezni, hogy (ha jól vagyok értesülve) idős korában a Szabad Európa rádió munkatársa volt; Gallikusz néven hallhattuk őt.

Találkoztam még néhány, a korszak és a további korszakok kulturális életében fontos személyiség nevével, akiknek valamilyen ügye, kérelme volt, vagy akiket valamiért különös figyelemben részesítettek a hatóságok, de a lehetőségek korlátozott voltára tekintettel a továbbiakban csak olyan eseteket említek, amelyre Ulrich, a “tulajdonságok nélküli ember” csak legyintene, esetleg menteni próbálná az érintetteket, mint ama regénybeli derék munkást, aki a kelleténél többet ivott, két polgárszemélyt súrolt az utcán, kedvezőtlenül nyilatkozott a nagy hazafias akcióról, ily módon a “felségsértés” gyanújába keveredett, ráadásul a segítségére siető Ulrichot is, meg Őfelségét is becsmérelte, kijelentvén, hogy “tehetnek neki egy szívességet”.

Íme néhány nemzetgyalázási kormányzó-sértési ügy. (A neveket a kezdőbetűkre redukálom, ki tudja, hátha valaki még ma is sérelmezné a név szerinti említést.)

1937. febr. 20-án: “Borozás közben K. M. a következő kijelentést tette: “Ti magyarok olyanok vagytok ni” és ekkor a körme alatti piszokra mutatott. Később pedig “Le vagytok szarva magyarok” kijelentést használta.”

K. L. napszámos “1937. márc. 15-én a köröstarcsai piactéren megtartott nemzeti ünnepen a Himnusz és a Hiszekegy nemzeti imák éneklése alatt a kalapját a fejéről nem vette le.”

S. J. nádasladányi lakos, napszámos (…) 1937. május 30-án Nádasladány községben a Pálfi-féle vendéglőben, a Kormányzó Úr Őfőméltóságára vonatkozólag nagyon trágár kijelentést tett s azt figyelmeztetés után is megismételte.”

“1937. június 11-én K. Nikoláj szakályi lakos, letelepedett orosz hadifogoly a Kelemen-féle vendéglőben borozgatás közben a kommunizmus itteni hatalomra jutását hangoztatta és többek előtt az oroszországi viszonyokat dicsőítette. (6 havi fogház.)”

“1937. június 24-én V. J. hentes és mészáros, a saját lakásán H. Á. borbély és bátyja V. Á. jelentésében a következő kijelentést tette: “Ilyen gazember kormány amilyen most van, Horthyval együtt csak a nagy fizetést veszik fel és nem törődnek semmivel, nem csinálnak semmit.” Erre bátyja V. Á. azt mondta neki, hogy “Jani ne beszélj így, mert ha ezt meghallja valaki nem tudom, hogy 1 éven alul megúsznád-e.” V. J. azt felelte: “Mit az Isten bassza meg azt a Horthyt, hát mi a lófaszt csinál, de csak egy órát engednének egy disznóölő késsel mind agyon szurkálnám őket”.” (Vizsgálat. A vádat elejtették.)

A tizenhárom éves T. Magdolna 1938. ápr. 24-én Sajószentpéter községben azt hangoztatta, hogy “majd jönnek az oroszok és kiverik úgy a németeket mint a magyarokat. Nevezettet a sajószentpéteri örs nemzetgyalázás miatt 1938. május 13-án a miskolci kir. törvényszék fiatalkorúak bíróságához feljelentette.”

Ilyen és ezekhez hasonló horderejű ügyek, kocsmában, országúton, aratás közben, a halastó partján, piacon elhangzott – “olyan paprikát hoztam, amelytől a fene megeszi a magyarokat”, mondta 1938. szeptember 9-én, Ács községben, J. M. bolgárkertész – kijelentések jutottak el (az akkori technikai viszonyok között!) a hatóságokhoz, és indult be ezekre az igazságszolgáltatás gépezete. Hosszan lehetne szemelgetni közülük, befejezésül azonban csupán egy, Bartha Károly belügyminiszterhez írott, 1938. dec. 9-én feladott névtelen levelet közlök, teljes terjedelmében, az eredeti helyesírással:

“Olvasuk az újságból hadköteleséget hoztál 18 évtől 60-ig vigyáz bele ne törjön a bicskád bazd meg az anyád majd adunk mi katonát de kopog a fogatok tőlle 17 évtől 70-ig férfire nőre egy aránt háborus időre majd adunk mi katonát fene evet volna meg aba a sánkéros betyár kurva anyátokba zsidó kurva kormány rakjátok bele a faszotokat a főméltóságu hortinébe aba a betyár ki baszot sánkéros zsidó kurvába mit atatok az urainknak a mér háborut szenvete se földet se ház hejet tán azért adjunk katonát hogy még eni se atatok nekik a háboru alat meg öröltétek a tengeri csutkát azt eték a fák leveleit megvágtátok szecskának a legénységnek ez volt a menázsi a jó ételt italt el dorbézolták a tiszt urak adjatok csak fegyvert tudjuk mi mit köl vele csinálni baszátok meg a sánkéros kurva anyátokat azt gondoljátok el van felejtve mi volt a háboru alatt mi ekiknek az ura a háboruba volt kaptunk 9 forint hadi segéjt fejenkint Zita kirélyné kapot 200 száz az kető száz koronát mert kapta az az olasz ki baszot kurva olvasuk az ujságbul hogy mennyi szegény családot raktak ki december elsején a barak lakásokból ot vannak gyerekestől az ég alat tán ebből is sorozni akartok ezekből a hazátlan bitangokból ezek szivesen menek őrizni a ti drága hazátokat és visza veni az el foglalt területeket a mit Betlen pista és társai el adtak ezek igazi magyarok el aták erélyt és a felvidéket bánátot most szeretnék visza veni azt gondoljátok a nép nem tugya az hogy ugy atátok Betlen és társai aták el erdéjt a románoknak egész a tiszáig hogy a komünt nyomják el ot vot betlennek 25 ezer hold földje emit vet az árán 50 ezret fene a betyár kurva anyátokat egye meg mér attok ingyen ebédet adjatok munkát és illő munka bért nem köl a magyar embernek ingyen ebéd de ti ki veszitek a nép szájából a falatot el szabotáljátok a népek jogát el loptátok kincseit ti biboros haramiák ti koronázott tolvajok vigyázatok adunk katonát ti adjatok fegyvert tudjuk mi kire kel lőni tudjuk mi ki a mi ellenségünk a mi ellenségünk nem tul a határon van azok itvanak zsidó kurva kormány éljen hitler éljen sztalin éljen a komunizmus”.

A levél íróját a szegedi csendőrnyomozó alosztály parancsnokság felderítette. Egy hódmezővásárhelyi születésű orosházi lakos, házasságközvetítő volt az elkövető. A budapesti kir. büntetőtörvényszék a “magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló, továbbá felhatalmazásra üldözendő rágalmazás és a királyi ház tagjai ellen elkövetett becsületsértés vétsége miatt hathavi fogházra mint fő, továbbá 3 évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlásának ugyanilyen tartalmú felfüggesztésére, mint mellékbüntetésre ítélte”. A fellebbezés után: egy évi fogház.

Csupa őrültség ez. De, attól tartok, van benne RENDSZER.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.