Forrás: ÉS

Nyerges András

Gömbös színe, Gömbös visszája

Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások. Szerkesztette és az utószót írta Vonyó József. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 792 oldal, 3980 Ft

“Egy Gömbös Gyuláról föl lehetett tenni, hogy mikor eszméinket a rádióba belekiáltja, a Berzsenyiekkel rokon dunántúli középnemes vér az, ami felharsan” – írta Németh László 1939-ben. Hogy az író itt a maga és barátai illúzióját magyarázza, azzal most ne törődjünk – a Gömbös-jelenség másokat is sikerrel tévesztett meg (az “októbrista” múltja miatt vegzatúráknak kitett, a húszas években a polgári radikális Független Szemléhez tartozó Révay József, a klasszika-filológus például 1934-ben Gömbös életrajzírójának szerepére vállalkozott), de a lényeg éppen az, hogy a mostanában sorozatosan megjelenő Gömbös-apológiák (meg az 1989 előtti Gömbös-exorcizmusok) helyett Vonyó József – mint válogató és mint egy alapos és méltányos Gömbös-tanulmány szerzője – felnőttként kezel bennünket, s magukat a dokumentumokat adja kezünkbe: a Gömbös-textust. Hogy abból ítéljük meg, mit lehetett és mit nem lehetett föltenni róla.

Ha nem is volt “politikai gondolkodó”, szöveget Gömbös is bőven termelt. A MOVE-alapító energikus, ifjú tiszt Buza Barnát és Hock Jánost 1919 márciusában mint “sátánt” interpretálja, mondván: “rosszabbak ezek, mint zsidótársaik”. Számára Károlyi Mihály “tökéletlen agyú, degenerált gróf”. Ezzel szemben páter Zadravetz a “szegedi Capistran”. Amikor a T. Házban azt hallja, hogy valaki Grünwald Bélára, a Régi Magyarország kiváló történész szerzőjére hivatkozik, így torkollja le: “Semmiféle Grünstein vagy Grünwald véleményére nem vagyok kiváncsi!” Mindez a pályakezdő politikus kvalitásérzékét, modorát fémjelzi. Ennél valamivel többet az mond, amit 1922-ben árul el magáról: “Fanatikus pártember vagyok. Az ország nehéz helyzetében csak fanatikus pártemberekre van szüksége a nemzetnek.” Hoppá, mondhatja, aki tud egyet s mást a hatalomra került Gömbösről, s az általa falanxszá szervezett NEP-ről is. Politikusok felfogását olykor a spontán szóhasználat jobban elárulja, mint a tartalom: “Igérem Önöknek, hogy a konkolyhintőket ki fogjuk irtani” – mondja Gömbös 1922 májusában. S hogy kormányra kerülve mivel fog kísérletezni, azt már 1922 júniusában, képviselőként deklarálja: “akarunk egy erős kormányt, amely nem a jogi normák szerint, hanem a nemzet érdeke szerint cselekszik” – márpedig, hogy mi a nemzet érdeke, annak eldöntésére mindig (ma is) a Gömbös-fazonú politikusok vindikálják maguknak a jogot.

Évtizedek óta meddő vita zajlik arról, hogy Hitler vagy Mussolini szisztémáját akarta-e átültetni a magyar valóságba, pedig ezt már eldöntötte ő maga, amikor 1923 októberében arra ürítette poharát, hogy “egy egységes magyar fasizmus alakuljon ki a mozgalomból, amelyet mi kezdeményeztünk”. Vonyó József tanulmánya ebben is példásan igazságos: precízen kimutatja, hogy Gömbös, Hitler és Mussolini koncepciói közül a magyar mindkét másikat megelőzte, és “hasonlóságok már akkor léteztek, amikor még szó sem lehetett átvételről”. S mert a népi írók illúziói felől indultam el, nézzük, mit igazol ezek közül például az, amit Gömbös 1923 decemberében, a parlamentben mondott: “Nekem fontosabb a nemzet szempontjából megvédeni egy 4-5000 holdas nagybirtokost, aki a magyar vérségnél fogva közelebb áll hozzám, mint a háború alatt birtokot szerzett olyan 500 holdas idegen birtokost, aki a nemzettel s velem lelki közösségben nincs.” Lám, Veres Péter mintha ezt fűzné tovább, amikor “az indogermán polgárság” ellen érvelve megjegyzi: “Akkor már bizonyos, hogy fajmagyar nemes uraink közelebb állanak hozzánk.” És megint egy árulkodó stílusfordulat Gömböstől: “Az olyan kapitalizmust, amely nem nemzeti, utálom. Ezt agyon kell bunkózni.” Ugyanezért érdekes Gömbösnek a Szózat 1924. IX. 30-i számában közölt jóslata is: “Eljön az idő, amidőn a ma meghunyászkodó magyar polgári társadalom fogvacogva fog könyörögni: hol van az a Héjjas Iván?” (Héjjas Iván: lásd kiirtás, lebunkózás.) Gömbös antiszemitizmusát illetően az idézést egyrészt a bőség zavara nehezíti, másrészt nem akartam a húszas évek elejének utcai atrocitásait ösztönző-megideologizáló szövegekből választani, annál fontosabbnak tartom viszont azt az 1926 februárjában (tehát már a konszolidáció kellős közepén) a Svenska Dagbladet magyarországi tudósítójának adott (s a kötetből hiányzó) nyilatkozatát, melyben ez áll: “Ön nyilván lát az utcán színes sapkájú diákokat, ezek a mi szervezetünkhöz tartoznak. Ezek közt 15.000 olyan van, aki esküt tett a kezembe, hogy életét a zsidók elleni harcnak szenteli. Minden évben néhány ezer kilép a nyilvános életbe. Hiszi-e Ön, hogy a zsidók csakhamar érezni fogják a szorítást a nyakukon?” Ugyanebben az évben jelenti ki az Ébredőknél: “Ez legyen a jelszó: faji elkülönítés!” Vagyis: Gömbös sem ebben, sem más ügyekben sosem árult zsákbamacskát.

1927-ben, a numerus clausus módosításáról szóló parlamenti vitában például deklarálta: “Őszintén megmondom, nem vagyok demokrata.” Kormányfőként, 1933-ban is megmaradt ennél: “Ez az általános, titkos és egyenlő demokrácia, a “nyugati” demokrácia, az úgynevezett gerstlidemokrácia, ez, testvérek, már egyszer elvezetett oda, hogy ez a nemzet majdnem elveszített mindent.” Afelől sem hagyta kétségben támogatóit, miszerint “én nemhogy nem radikális, de semmiféle földreformot nem akarok”. (1935. II. 15.) Kérdés persze, hogy mindaz, amit Gömbös (becsületére váló nyíltsággal) hirdetett, ráterhelhető-e “a Berzsenyiekkel rokon dunántúli középnemes vér” számlájára? Ez a kötet egyebek közt azt bizonyítja, hogy azoknak, akik Gömbös támogatására “új szellemi frontba” tömörültek, tudniuk kellett, ki és mi mellé állnak ki – s ha Gömbös színe nem támasztott bennük kétségeket, talán – kimondani is alig merem – épp a visszáját találták bizalomgerjesztőnek.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 15. szám

Comments are closed.