Forrás: ÉS

MINK ANDRÁS

Civil kadaricus

Egy héttel ezelőtt, április 15-én pénteken az MSZP köztársaságielnök-jelölő kongresszust tartott. A visszalépéseknek köszönhetően a kongreszszuson két jelöltről tárgyaltak, Szili Katalin házelnökről és Glatz Ferenc akadémikusról. Az SZDSZ már korábban kifejezésre juttatta, hogy Szili Katalint nem támogatják, ugyanakkor érzékeltették, hogy Glatz támogatását esetleg hajlandóak fontolóra venni. Nehéz lett volna a „kompromisszumos” jelöltre is kapásból nemet mondani. Bár a kongresszuson végül Szili győzőtt, könnyen előfordulhatott volna, hogy a júniusi parlamenti szavazáson az SZDSZ kénytelen lett volna megszavazni Glatz személyében a közös koalíciós jelöltet. Ez így, meg nem valósult lehetőségként is ijesztő.

A Népszabadság április 14-i, csütörtöki számának címlapján, az akkor még szóba jöhető négy államfőjelölt fényképe alatt Glatz Ferenc történész-akadémikusnál valami olyasmi volt olvasható, hogy a liberális párt köreiben felemás a megítélése, de a személyével kapcsolatos kifogásokat nehéz „kommunikálni”. Nehéz, de nem lehetetlen.

A régi, sokat emlegetett dolgokat most nem hoznám föl: „utolsó kommunista kormány minisztere” (ilyenből volt már néhány szabadon választottunk azóta). Vagy: a kultusztárca szabad pénzeinek „kimentője” magánalapítványba, melynek minisztersége után történetesen ő lett a feje. Az egykori Németh-kormány megítélése vitatott, de nem kétséges, hogy a XX. század magyar kormányainak mezőnyében az élbolyban végezne. Az akkori bürokrácia kezéből kivenni a tudományra és kultúrára szánt öszszegek feletti rendelkezést pedig lehet(ett volna) rokonszenves és progresszív törekvés is, ha tisztességes és átlátható struktúra váltja föl az apparátusi inkompetenciát és önkényt. Nyilván bonyolult ügy ez, és ugyan ki az, aki belelát? A modell amúgy ragadós lett (Lakitelek Alapítvány, s. í. t). A kötelező orosztanítást mindenesetre megszüntette. Másról szólnék.

Például az életrajzokról. 1989-ben, a miniszteri kinevezésekor megjelent életrajzokban még szerepelt, hogy 1963 és 1965 között az ELTE függetlenített KISZ-titkára volt. Az is, hogy 1963 óta az MSZMP tagja (egészen a párt 1989. októberi feloszlásáig). Szerepel továbbá, hogy 1965 és 1968 között a Századok szerkesztőségi titkára, 1968-tól a Történettudományi Intézet munkatársa, igazgató-helyettese, igazgatója. Az már akkor, 1989-ben sem, hogy időközben, több mint másfél évtizeden át az említett intézmény párttitkára is volt. Egy 1995-ben angol nyelven megjelent tanulmánykötetben1 a rendszerváltásról szóló tanulmányában azt írja, hogy a Németh-kormányban először juthattak szerephez ún. „pragmatikus”, párton kívüli szakemberek. Két „korábbi párton kívüli minisztert” is említ („two former nonparty ministers”): önmagát és Kulcsár Kálmán akkori igazságügy-minisztert, az 1973-as „filozófusper” pártügyi előadóját.2 A Glatz Ferenc által igazgatott Europa Institut (Budapesti Európa Intézet) honlapján olvasható életrajzában már nyoma sincs egykori pártkötődéseknek, ezzel szemben megtudhatjuk, hogy 1965-től volt a Történettudományi Intézet munkatársa, satöbbi, majd 1993-tól akadémikus. (1993-ban levelező tag lett, 1996-ban a tudós testület másfél száz éves történetében először választott személyében olyan elnököt, aki még nem volt „rendes” tagja az akadémiának). Nem mintha pusztán ezek a régi funkciók diszkvalifikálnák őt. Erről ma Magyarországon már végképp nevetséges beszélni. De mégis: mi várható a történésztől, aki ennyire szabadon kezeli pályafutásának eme talán mégsem teljesen elhanyagolható tényeit?

A tudósról és tudománypolitikusról. Az Országos Széchényi Könyvtár online katalógusában 212 bejegyzés olvasható a neve mellett, ami bámulatos teljesítmény. Bámulatunk csak fokozódhat, ha elolvassuk az Európa Intézet honlapján olvasható életrajzot, melyből kiderül, mi mindenre terjed ki tudományos érdeklődése. A több oldalas fölsorolásból csak néhány szemelvény: „Fiatalon nagy feltűnést keltett disszertációja, amelyik a 20. század első felének magyar történetírásában a történetírás és a politika kapcsolatát tárgyalta… Ő tárta fel először a századelő európai államaiban a tudománypolitika mint államigazgatási tevékenység kialakulását, kimutatva ennek európai (német) gyökereit. Az európai és a magyar történetírást tárgyaló tanulmányai feltárták a professzionista történetírás klasszikus értékeit, a szakszerű forrásfeltárás, forráskiadás, a modern történetírói műfajok kialakulását és ezek hasznosíthatóságát a mai történetírásban… [F]orrásszerűen mutatta ki a közép-kelet-európai társadalmak multikulturális alapjait… A 19-20. századi asszimilációról, a kisebbségi konfliktusokról készült tanulmányai először vetették fel a történettudományban a kollektív felelősség elvének tarthatatlanságát… Az etnikai-nemzeti kérdést társadalmi (szociális) szempontból tárgyalta… Kimutatta ezen bevándorló erők szerepét a közép-kelet-európai polgárosodásban, és kimutatta: a németek, magyarok, szlovákok kitelepítése és a zsidók elpusztítása mennyire járult hozzá Közép-Kelet-Európa szociális hanyatlásához 1945 után.” És folytathatnánk: kisebbségek, asszimiláció, a polgári történetírás értékeinek rehabilitálása, természettörténet, „biotörténet”, környezetgazdálkodás. „Az embert a természet részeként mutatja be … Ebből a szempontból vizsgálják Európa-történeti, tömegkultúra-történeti, tudománytörténeti tanulmányai az ipar, a mezőgazdálkodás, a vízgazdálkodás történelmét. Különös érdeklődést mutat a vízgazdálkodás és az agrárium iránt. Nemcsak a magyar vízgazdálkodás nagy személyiségeinek és az agrártörténelem egyes szakaszainak újraértékelése kötődik nevéhez (Darányi Ignác, valamint a 20. századi agrártörténelem), hanem az agrárium – és ezen belül is a természetgazdálkodás – helyének keresése.”

Az ismertető alapján azt is meg kell állapítani, hogy Glatz szemlélete ezen témák megközelítésében semmi kivetnivalót nem hagy maga után. Első ránézésre is látszik, hogy e témák (és az itt nem is említett többi) egyenként is olyan léptékűek, hogy kimerítő taglalásukhoz a kutatónak legalább fél életét könyvtárban és levéltárban kell töltenie. Így elképedésünk e teljesítmény iránt, ha lehet, még tovább fokozódik, ha számba vesszük, ezenközben a történész mennyi közéleti, tudományszervezői posztot is betölt: kétszeres intézetigazgató, főszerkesztő, az Akadémia elnöke („az ő vezetésével indult meg a tudomány finanszírozási reformja, az egyetemektől független kutatóhálózat konszolidálása, és az ő elképzelései alapján helyezték az MTA-t kultúrnemzeti alapokra”), a Történész Világszövetség módszertani bizottságának főtitkára, a Historiográfiai Bizottság főtitkára, EU-bizottság tagja, a Nemzeti Stratégiai Kutatási Központ vezetője, az általa alapított Társadalomkutató Központ elnöke, a Vásárhelyi-terv alapgondolatának kidolgozója, nevéhez fűződik az Akadémia „nemzeti tanácsadó” szerepének kiépítése (bármit is jelentsen ez), a Tisza-völgy stratégiájának kidolgozása, a kormány jelképbizottságának elnöke, és még sorolhatnánk. Valljuk meg, ez már-már mitikus, a legendás Liszenko akadémikust is túlszárnyaló teljesítmény. Persze, aki darab időt eltöltött már az előző (akadémiai) rendszer korában is, annak azért mindez távolról sem látszik lehetetlennek. Ismerős lehet a (kutatói) apparátusok és személyzet fölött rendelkező, egy-egy területet, osztályt, tanszéket latifundiumként uraló, a pozíciók és források felett diszponáló tudományos vezető figurája. Az imponáló publikációs listát közelebbről megnézve elég szembetűnő, hogy többségük olyan kiadvány, melynek Glatz a szerkesztője (rendszerint et. alia), illetve publikációinak jelentős része 3-15 oldalas szöveg valamely szerkesztésében megjelent műben.

Közvetlenebb bírálat illetheti akadémiai elnöki teljesítményét: azt ugyan nem tudom, hogy az Akadémia „kultúrnemzeti alapokra” helyezése pontosan mit jelent, de az akadémiai szféra szovjet korszakból megörökölt feudális-hierarchikus tömbjének megrepesztésére kísérletet sem tett, miközben a fiatal tudósok nem tudnak sehová hazajönni külföldi ösztöndíjaikról. Történész-elnökként fektethetett volna legalább annyi energiát például Eötvös József vagy Krúdy Gyula kritikai szövegkiadásának gründolásába, mint amennyit saját, öt kötetbe gyűjtött beszédeinek, cikkeinek, jegyzeteinek megjelentetésére szánt. Az Akadémia történész-elnökeként szava sem volt a millenniumi néphülyítő bohózatsorozatra, a koronaúsztatásra, és a korona Parlamentbe vitelére. Magától értetődő természetességgel kapcsolódott be a Szent Korona Testület munkájába, ahová a koronatörvény őt hivatalból delegálni rendelte, majd lett két évre rá a kormány jelképbizottságának elnöke. „A szimbolikus politizálás ellen vagyok” – nyilatkozta, kissé furcsán, a legfőbb szimbólumfelelős a HVG-nek (2003. jún. 14). „A történész állítja: alaptalanul aggódnak azok, akik szerint, úgymond, koronásítani akarnák a köztársaságot” – tette hozzá a lap.

A rendszerváltó politikusról. Régen idejétmúlt az a vita, az 1989-es MSZMP és az akkori Németh-kormány vajon a többpárti liberális demokrácia megteremtésén fáradozott-e, vagy ellenkezőleg, azon, hogy a modernizált egypárt, megőrizve hegemóniáját, szépen megússza a rendszerváltást. A kérdés bizonyos értelemben eldőlt: az MSZP berendezkedett az új demokráciában, és retrospektíve természetesen úgy szereti látni, hogy a Kádár-rendszer és az abban ügyködők valójában a rendszerváltáson munkálkodtak, a legnagyobb titokban persze. A „permanens” rendszerváltás posztszocialista elméletének Glatz, mint hivatkozott 1995-ös angol nyelvű írása tanúsítja, egyik jeles protagonistája. A Németh-kormány a rendszerváltás csúcspontja, egyben a kádárizmus csúcspontja, a kádári örökség beteljesítője is volt: a rendszert elvezette végpontjához, és beteljesítette az előző rezsim egyik alapmítoszát: a valódi politika a politikamentesség, a „problémák” szakszerű kezelése és megoldása. Ez persze így nem több, mint a kádári konszolidációban karriert csináló középkáder réteg, a kádári középosztály politikai credója. Glatz 1995-ben úgy látta, hogy 1989-ben nem történt más, mint hogy megtört az organikus fejlődési folyamat: a Németh-kormány már lebonyolította a rendszerváltást, „visszatért 1956 demokratikus hagyományaihoz, felülről bevezette a többpártrendszert”, amikor mindennek sajnálatos folyományaként beütött a pártoskodás. Nem rejtette véka alá sértődöttségét, amikor 1994-ben, a nagy visszatéréskor mellőzték, hite szerint a szabad demokrata radikálisok nyomására. Dolgozatában a magyar demokrácia egyik alapvető kérdésének tartotta, hogy „meg tudnak-e szabadulni a szabaddemokraták attól a mániájuktól, hogy mindenre nem-et mondanak.” „Ezek az emberek” – írta akkor a szabad demokratákról, illetve az egykori demokratikus ellenzékről – „többségükben már levetették zsidó identitásukat. Ma már nem is származásuk, hanem az általuk képviselt hagyományos értékek, a fejlett nemzetközi kapcsolatrendszer, a felülről bevezetett radikális társadalmi reform eszméje, a külföldi tőkébe vetett bizalom, hagyományosan erős pozíciók a magángazdaságban és a médiában stb., okán tartják őket zsidóknak… Ironikus módon sok magyar elhitte, hogy valóban létezik a nemzetközi zsidótőke, amivel a konzervatívok a magyar társadalmat riogatni próbálták, és abban reménykedett, hogy az SZDSZ képes lesz megnyerni a rokonszenvüket… Az SZDSZ meg tudta védeni pozícióit a bankszférában és a tömegtájékoztatásban” – írta a történész a magyar viszonyok iránt érdeklődő külföldi közönségnek 1995-ben.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy az MSZP alkalmas jelöltnek tarthatta. De vajon a Szabad Demokraták Szövetségének leendő utódpártja, a Magyar Liberális Párt is úgy véli, Glatz Ferenc alkalmas lehetett volna a köztársaság szellemének és egységének a megjelenítésére?

A Népszabadság április 15-i, pénteki számában Glatz Ferenc fotója alatt az alábbi rövid nyilatkozat állt: „Szerintem a köztársasági elnök civil a politikusok között, és az a feladata, hogy közelebb hozza az embereket a közélethez. Nem foglalkozom azokkal a támadásokkal, amelyek a politikai múltamra utalnak, civilnek tartom magam, ezért vállaltam el a jelöltséget.” Glatz most alulmaradt a versengésben, de nem vitás, hogy ma Magyarországon már valóban nehéz kommunikálni, miért is nem alkalmas a civil kadaricus köztársasági elnöknek.

1 F. Glatz: Multiparty System in Hungary, 1989-1994. In: Lawful Revolution in Hungary, 1989-94. Ed.: Béla K. Király, András Bozóki. Atlantic Research and Publication, Inc. Highland Lakes, New Jersey, 1995. pp. 15-30.

2 Kulcsár 1970-től szintén 1989 októberéig volt az MSZMP tagja. Glatz írásáról lásd Mink: Tényárnyaló, Beszélő, 1996 július. Kulcsárról: Litván György: Egy elfelejtett beszéd. Magyar Hírlap, 1989. december 2.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 16. szám