Álságos megemlékezés címmel megjelent írásomra (ÉS, 2007/49.) értékes és empatikus kiegészítést írt Sziklay Levente (Az emlékezésről, ÉS, 2007/50.). Írásának fő célja az volt, hogy különválassza az egyháza(ka)t a Kún „páter”-féle tömeggyilkos(ok)tól.

Valamennyien őszintén sajnálatosnak tartjuk a magyar közélet gyűlölködő viszonyait, kiélezett hangnemét, a társadalom szélsőséges politikai, világnézeti, érzelmi kettéosztottságát. Aztán mindent megteszünk, hogy ez a megosztottság fennmaradjon.

A következőket írtam e-mailben az ÉS-nek Bartucz Lajos antropológus szakmai pályájáról: „dékán volt Szegeden, majd 1959-től az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára Budapesten. Számtalan egyesület elnöke, elnökségi tagja, folyóiratok vezető szerkesztője és az MTA is meghívott tagjaként tartotta számon, haláláig.”

Lángh Júlia írja Az irodalomról és az életről című írásában (2008/7.

2007 novemberében indította el az Ulpius-ház Salman Rushdie életműsorozatát, amelynek örömére november végén a szerző is Budapestre utazott, és legutóbbi látogatásával ellentétben most olvasóival is találkozott. Aki elég kitartó volt, két óra sorban állás után dedikáltathatta könyveit; érződött, hogy világsztár látogatott meg minket. Kilenc regény, egy novelláskötet, egy útikönyv, rengeteg esszé: mindeddig ez Rushdie életműve, de már tudjuk, hogy készül az újabb regény, amely júniusra várható.

Szőcs Géza: Limpopo avagy egy strucckisasszony naplója. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 248 oldal, 2690 Ft

Hosszú perre van kilátás Zuschlag János és társainak büntetőügyében. A tizennégy gyanúsított – zömében szocialista politikus – ugyanis nem tudott megegyezni abban, hogy vállalják büntetőjogi felelősségüket a csalási ügyben, amellyel nemcsak gyorsan lezárhatnák a pert, hanem enyhébb elbírálás alá is kerülnének. A lassanként befejeződő nyomozás mindeközben nem mentes a feltehetően politikai indíttatású provokációktól sem.

Február 22-én adták át az idei Palládium-díjakat. Szépirodalmi kategóriában Háy János és Szijj Ferenc, társadalomtudományi kategóriában Takáts József, képzőművészeti kategóriában El Kazovszkij kapta idén a Palládium Alapítvány elismerését, a különdíjat Bojtár Endrének ítélték.

A Figyelő idei 5. számában a Szalon vendége volt Schmidt Mária. Mindabból, amit önmagáról, az 1980-as, 1990-es évekről elmondott, egyetlen következtetést tudtam csak levonni: Orbán Viktor hajdani hivatalos történész főtanácsadójának nagyon súlyos memóriaproblémái vannak.1 Erre először 1999 késő őszén gondoltam, amikor Schmidt Mária egyik „tudományos” előadásában azt találta mondani, hogy a II. világháború idején egyetlen harcoló félnek sem volt célja sem a zsidók elpusztítása, sem megmentésük.

Annak kapcsán, hogy többedmagammal tiltakoztam Wass Albert debreceni szoborállítása ellen, név nélküli „kommentárjában” megírta a nagyváradi Reggeli Újság, hogy „Egy balliberális hatalomhoz és kurzushoz sorolt, az internacionalista-globalista finánc támogatását élvező magyarországi értelmiségi csoporthoz tartozom”, mert aláírtam a debreceni szoborállítás elleni tiltakozást. „Zsidók és magyarok [kiemelés tőlem – K. P. J.] is aláírták”, írja az újság, s még azt, hogy „…

4.

100 éves a Nyugat

Korszakokban gondolkodni mindig veszélyes és megbízhatatlan eszköze a megismerésnek. Különösen igaz ez a megállapítás a jelenkor történéseire, amikor az események kimenetele nem jósolható meg teljes bizonyossággal. Ennek ellenére Közép-Kelet-Európa kommunizmus utáni története már bizonyos távolságból megítélhető.

Németh Ilona és Németh Szilvia a GPS – Ismeretlen szcéna kiállításon bemutatott, tavaly ősszel elhíresült Budapesti public art című műve a kihelyezett táblákon olvasható Bogardus-teszt kérdései által nemcsak az etnikumok közötti távolságot méri, hanem a társadalom művészethez való viszonyát is. Ennélfogva minden, a műről szóló szöveg legalább kétféle módon viszonyul tárgyához: egyszerre szól róla, és ugyanakkor írja tovább azt, az eredményesen működő public art követelményei szerint.

Weiss János: Kant után szabadon. Tanulmányok a konstellációkutatás köréből. Áron Kiadó, Budapest, 2007. 265 oldal, 2200 Ft

Lehetséges-e manapság használatos fogalmainkon keresztül megközelíteni az 1956-os eseménysort? Más szavakkal, hogyan ért(et)hető meg ma az, ami elválaszthatatlan volt a kétosztatú világtól, a pártállami diktatúrától és a korabeli társadalmi viszonyoktól, a hidegháborús pszichózistól, illetve a baloldali eszmék akkor még kevéssé vitatott progresszivitásától? E kérdés megbújik minden elemzés mögött, folyamatos újraértékelésre kényszerítve a történészt és a múltra visszapillantó túl- és átélőt.

Lesújtó napon születtem. Nem is keresek más jelzőt rá. Pedig jólesne. Mondjuk egy valamivel kellemesebb szó. Például az, hogy ígéretes. Mert hát mégiscsak a születésem napjáról beszélek. Igaz, azt a fájdalmas bélyeget csak később kaptuk, nem abban az évben, ő meg én. Mert eredetileg semmi kivetnivaló sem volt ebben a napban.

Amikor hiteles hírforrásból tudomásomra jutott, hogy a svéd távolsági buszokon törpék segítségével dézsmálják meg tolvajbandák a turisták csomagjait, azonnal felhívtam a Svédországban élő lányomékat.

Ha Puskin vagy Dumas afrikai származásáról vagy Montaigne zsidó eredetéről olvasok, mosolyognom kell. Mert ha van is valós alapja az eredettörténeteknek, nem tudom komolyan venni a feltételezést, hogy a távoli ősök is hatást gyakorolhattak az említett orosz és francia irodalmi óriások életére, munkásságára. Kicsit így vagyok a nemrég elhunyt Bobby Fischer állítólagos magyar származásával.

1. A média mára elvesztette a társadalomról való tudását. Értelemszerű, hogy ez a megállapítás nem egyformán érvényes a különféle médiatermékekre. Számos újságot, illetve műsort ismerünk, amelynek munkatársai ezt a – mint mondani szokták – sommás megállapítást magukra nézvést érvénytelennek tarthatják, csakhogy most nem arról van szó, hogy miért van csupán néhány, a mai magyar társadalom szerkezetének kritikai interpretációjában érdekelt újság, tévéprogram, honlap.