Korszakokban gondolkodni mindig veszélyes és megbízhatatlan eszköze a megismerésnek. Különösen igaz ez a megállapítás a jelenkor történéseire, amikor az események kimenetele nem jósolható meg teljes bizonyossággal. Ennek ellenére Közép-Kelet-Európa kommunizmus utáni története már bizonyos távolságból megítélhető. Még akkor is, ha a végső következtetéseket nem lehet levonni és a jövőbeli történésektől függően a következtetések változhatnak, három korszakot különböztethetnek meg a politika és a tudomány képviselői.
Az első korszak a messianisztikus és megváltás közeli reményé volt, a második a fejlődésbeli különbségek és árnyalatok megrajzolásáé, a harmadik a befelé fordulással vegyes csalódottságé.
Az első szakasz nagyjából 1989-től 1995-ig tartott, és a Szovjetunióban, valamint a Varsói Szerződés országaiban a kommunizmus meglepően gyors és visszafordíthatatlan összeomlása jellemezte. Mivel az átmenet, kivéve a későbbi jugoszláv fejleményeket, szinte erőszak nélküli volt, és a kommunista hegemónokat – többnyire elegánsan – eltávolították a hatalomból, fennmaradt az a hit, hogy olyan világtörténeti esemény zajlik, amely a demokrácia és a szabad piac győzelmét jelzi az anakronisztikus és kudarcra ítélt totalitariánus rendszer felett.
Voltak azonban ennek a látványos fejlődésnek olyan epizódjai, amelyek nem kaptak elég figyelmet sem a politikusoktól, sem a tudomány képviselőinek többségétől, pedig habozásra késztethették volna a féktelen optimizmust. Elsősorban nem kapott elég figyelmet, hogy milyen alapvető fejlődésbeli eltérések vannak a Szovjetunió és olyan országok között, mint Lengyelország, Magyarország vagy Csehszlovákia. Bár a közép-kelet-európai országokban a demokráciába vezető átmenet nyilvánvalóan a Szovjetunióban zajló történésektől függött, a rendszerváltást olyan önszerveződő, alulról jövő ellenzéki mozgalmak is elősegítették, amelyek először ellenkultúrát alakítottak ki, felrázták a közvéleményt, majd hatalomra jutottak: a Szolidaritás Lengyelországban, az MDF Magyarországon, a Charta „77 és a Közvélemény az Erőszak Ellen Csehszlovákiában.
A Szovjetunióban, mivel a gorbacsovi politikát részben az ellenzéki Andrej Szaharov inspirálta, a reformokat felülről, a kommunista pártból kezdeményezték. Még akkor is, ha a radikálisabb reformerek, mint Borisz Jelcin, legyőzte az óvatosabb Gorbacsovot, végül a nómenklatúra került hatalomra. Wa³êsák vagy Havelek nem voltak a Szovjetunióban. Moszkvában alapvetően egy belső hivatali mozgás eredményeként a reformerek győztek a keményvonalasok felett. Kivételt jelentenek a balti államok és – eddig – Grúzia, ahol korábbi ellenzékiek lettek a vezetők.
Másodsorban a kommunizmus legyőzése feletti győzelmi mámor, amely néha arra a Walpurgis-éjre emlékeztetett, amelyben minden macska szürke, elfeledtette, hogy az egységesnek látszó antikommunista koalíció mennyire eltérő elemekből áll. Nem mindenki vette észre: attól, hogy valaki antikommunista, még nem feltétlenül demokrata. Az antikommunista tábor, amely az anno mirabilet jelentő 1989-ben győztes volt, demokratákból, liberálisokból, szociáldemokratákból, konzervatívokból, nacionalistákból, vallási fundamentalistákból, oroszellenes sovinisztákból és őszintén szólva olyan félfasisztákból és antiszemitákból állt, akik hitvány múltjukért szabadságszerető antikommunistaként vezekeltek.
Harmadsorban nem kapott kellő figyelmet az a tény, hogy az antikommunizmus sok esetben erős nacionalista, oroszellenes érzelmekkel párosult, sőt egyes esetekben ez utóbbi volt a meghatározó.
Negyedrészt a gyors, piacközpontú reformok iránt érzett lelkesedés elfedte, hogy a reformok sikere esetén is lesznek társadalmi csoportok, amelyek megszenvedik a kommunista berendezkedés által kialakított szociális háló megnyirbálását: különösen a nyugdíjasok, a túlméretezett, lerobbant, szovjet típusú iparban dolgozó munkások, a vidéki lakosság, szemben a fejlett nagyvárosban élőkkel.
Végül, az 1989-et közvetlenül követő, a kiliazmushoz hasonló időszak és a nyugati országokra jellemző, a hidegháborút dicsőítő magatartás nem engedte felismerni azt a tényt, hogy a demokráciához vezető út egyes részei nem vághatók le. A demokratikus átmenet nem egyik napról a másikra, varázsütésre történik, és nem elégséges feltétel, hogy az elit elkötelezett a demokrácia és a szabad piac iránt.
*
Ezeknek a szempontoknak és különbségeknek a súlya, a posztkommunista országok második, az 1990-es évek közepétől a XXI. század első éveiig tartó fejlődési szakaszában vált egyértelművé. A kezdeti mámoros hangulatot követően leszállt a por a szovjet rendszer romjaira. Ekkor világossá vált, hogy az egyes posztkommunista társadalmak egymástól jelentősen eltérő fejlődési irányba mennek. Alapvetően két tipológia mentén írható le e jelenség, közte számos variációval. Egyrészt olyan országok, mint Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság, erőteljes többpártrendszert hoztak létre, és gazdaságaikat sikeresen működő piaci alapra helyezték. Másrészt nyilvánvaló lett, hogy Oroszország az átmenet során súlyos politikai és gazdasági válságba került. Jelcin alatt a szovjet rendszer lebontása nagyon közel állt a kormány nélküli anarchia állapotához. Az államhatalom a feudális berendezkedéshez hasonló, regionális hűbérbirtokok között oszlott meg, amelyek felett egy széteső, hozzá nem értő kormányzat állt. A gazdasági szférában vad és korrupt magánosítást folyt, melynek eredményeként olyan rabló-báró oligarchák tűntek fel, akik a Kreml áldásával követelték maguk és alattvalóik számára az orosz gazdaság vezető pozícióit.
Ukrajna is ilyen korrupt posványba került, míg Románia és Bulgária valahol a két út között ténfergett. A balti országok lassan a visegrádi modell felé indultak, Észtország intenzíven, Litvánia és Lettország lassabban. Jugoszlávia nacionalista háborúk sorozatába sodródott, ami visszahozta a kommunizmus előtti időszak etnikai gyökerű ellenségeskedéseit.
Egyértelmű lett, hogy kizárólag a mennyiségi mérőszámok (az iparosítottság mértéke, az urbanizáció összehasonlítható szintjei vagy az egy főre jutó nemzeti össztermék) nem magyarázzák meg a különbségeket. Ezen a ponton a legerősebb magyarázó elmélet a történelmi hagyatékra való hivatkozás volt. A posztkommunista időszakot meghatározó tényező az, hogy a kommunizmus előtti időben (ami lehet akár 1917 vagy 1945) az adott ország rendelkezett-e a civil társadalom, a pluralizmus, a független intézmények, a piacgazdaság és a tolerancia egyes elemeivel.
Ezért Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság 1939 előtti történelme fontos tényező 1989 utáni fejlődésük megértéséhez. A cseh állam esetében az 1948 előtti történelem, az állam demokratikus, szekuláris, köztársasági formája, az élénk többpártrendszer, parlamentarizmus, a szabad sajtó, a vallási türelem, az évszázadok óta jelen levő önkormányzati autonómia és a tudomány szabadságának meglétét jelentette. Bár politikájuk közvetlenül 1939 előtt tekintélyelvű volt, de mind Pi³sudsky, mind Horthy uralma alatt megmaradt a parlamentarizmus egy része. Azzal együtt, hogy az iparosítottság mértéke nem volt olyan magas, mint Csehszlovákiában, Lengyelország és Csehország is jelentős gazdasági fejlődést ért el. Az egyértelmű függetlenséget élvező parasztságnak egységes politikai pártja volt; az európai mintán alapuló akadémiai tradíciójára méltán büszke országokban ezek a jellemzők még a tekintélyelvű uralmi rend alatt is megmaradtak. Ezekben az országokban, nyilvánvaló különbségeik ellenére, a kommunizmus bukásakor lehetőség volt egyes intézmények és hagyományok „újraélesztésére” és „újbóli létrehozására” mind szimbolikusan, mind intézményesen.
Ezek az összetevők egyáltalán nem voltak meg Oroszországban. Az 1917 előtti Oroszország döntően olyan mezőgazdasági alapú társadalom volt, amelyben a parasztság nem szabadult fel teljes mértékben az évszázadokig tartó jobbágyi létből. Az 1905 utáni képviseleti Duma létrehozását célzó kísérletek kudarcot vallottak, képviseleti módon létrehozott intézmények nem léteztek sem országos, sem regionális, sem helyi szinten. Az ortodox egyház az államot kiszolgálva működött, egyesítve a bizánci cezaropapista hagyományokat a – Nagy Péter cár idejéből származó – államnak való alárendeltséggel. A vallási és etnikai kisebbségek állandó elnyomást és hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el. Az egyetemi szféra minden autonómiát nélkülözött, a tanterv meghatározása, az egyetemi vezetők személye, a kinevezések teljesen az állami akarattól függtek.
Ezért a Szovjetunió szétesését követően a civil társadalom közvetítő intézményei hiányában Oroszország – a Jelcin-korszak anarchikus viszonyaira jellemző – légüres térbe került. Bár a moszkvai és a szentpétervári elit az új Oroszországot modellezhette Locke-kal és a Madison, Hamilton és Jay nevéhez fűzhető föderalista levelekkel, vagy elővehették Herzen és Belinszkij írásait, de hiányoztak az intézmények, és nem voltak olyan előzményeik sem, amelyek mély nyomott hagytak volna a társadalmi tudatban vagy a gyakorlatban.
Ebben a helyzetben lépett színre Putyin, aki megmenti Oroszországot a jelcini évek káoszától, korrupciójától és tömeges elszegényedésétől. Könnyen magyarázható az a tény, hogy Putyin a korábbi KGB-ből érkezett. Amikor a Szovjetunió darabjaira hullott, a politikai hatalom legfontosabb hajtóereje, a kommunista párt egyik napról a másikra szétfoszlott, űrt hagyva az orosz társadalomban. A szovjet időkből származó egyetlen intézmény, amely – egységét is megőrizve – túlélte ezt az időszakot, a korábbi KGB volt. Tehát van belső logikája annak a gyakorlatnak, hogy a legfontosabb igazgatási pozíciókban Putyin korábbi KGB-seket alkalmaz.
A történelmi előképek szerepe ugyancsak szembetűnő az egyik kategóriába sem sorolható államoknál. Szlovákiában például megvannak egyrészt a csehszlovák tapasztalatok, de az a tény, hogy a Habsburg Birodalomban annak a Magyarországnak a része volt, ahol a képviseleti intézmények a csehországiaknál kevésbé erősek voltak, valamint hogy a változásra kevéssé nyitott katolikus egyház jelentős történelmi szerepet töltött be, megmutatkozik a jelen vegyes képet mutató történéseiben. A sötét tudjmani évek ellenére a korábbi Jugoszlávia részét képező Horvátországban pedig Szerbiához képest erősebb a gazdaság és a demokratikus intézmények, amiben szerepe van a török és Habsburg-uralom közötti különbségnek.
Végül, de nem utolsósorban a szovjet rendszer eltűnése egyetemes ideológiájával és elnyomó központosításával visszahozta a történelemből jól ismert nacionalista ügyeket. Hiba lenne, ha ezeknek az érzelmeknek a vadságát a nacionalista eszmék olyan demagóg vezetők általi populista manipulációnak tulajdonítanánk, mint Milosevics vagy Tudjman. Tito okosan manipulálta és néha elnyomta ezeket, de mindig jelen voltak, és eltűnésével ismét, mondhatni, eredeti formájukban jelentek meg a színen, nem csak a cinikus vezetők politikai eszközeként.
*
Ezzel elérkeztünk a jelenhez, a harmadik korszakhoz, amelyet a befelé fordulás és a csalódottság határoz meg. Lengyelországban és Magyarországon olyan populista-nacionalista pártok erősödtek meg, amelyek a választások megnyerését követően rövid ideig kormányoztak is, illetőleg ellenzékben jelentős politikai erőnek számítanak. Erejük vitathatatlanul a társadalomban mélyen gyökerező érzelmekből ered. Szlovákia hasonló utat járt be.
Ez a populista-nacionalista hang az 1989-et követő időszak veszteseinek hangja: a nyugdíjasoké, a nyugdíj előtt álló ipari munkásoké, a parasztságé, akik a posztkommunista politikai és gazdasági folyamatok eredménye nyomán a társadalom peremére kerültek. Ugyanakkor hiba volna kizárólag a „vesztesek” elégedetlenségének kifejeződésével azonosítani e negatív reakciót, s különösen a PiS vezette lengyel kormány német- és oroszellenes szólamai nincsenek összefüggésben a gazdasági-szociális problémákkal. A populista-nacionalista negatív reakcióval összefüggő ideológiák tartalma és a bennük kifejezett érzelmek valami sokkal mélyebb összefüggést sugallnak.
A tüntetések megértéséhez ismét az 1939 előtti időkhöz kell visszatérnünk. Lengyelországban a PiS-kormány központi állításai nyilvánvaló következményei a Roman Dmowski vezette egykori Endecija (Nemzeti Demokratikus Párt) politikájának. Ez a lengyel nacionalizmust azonosította a katolicizmussal, az antikapitalista, orosz- és németellenes felfogással. Míg korábban úgy tűnt, hogy az 1989 utáni antikommunista koalíciók a nyílt és „normális” közbeszéddel legyőzték ezt a nehéz örökséget, ezek az erők most visszatértek, egyes esetekben olyan emberek személyében, akik az 1939 előtti pártok és ideológusok leszármazottai.
Magyarországon is egyenes következménye a jelenlegi szembenállás a korábbi népi-urbánus ellentétnek. És bár Trianon felülvizsgálata nyilvánvalóan kizárt, a Szlovákiában és Romániában élő magyar kisebbség ügye a politikai diskurzusban ugyanazt a szerepet tölti be. A relatíve nagy számú budapesti zsidóság és zsidó származású liberális politikusok miatt az esetenkénti szélsőjobboldali antiszemitizmus hangja nagyobb, mint Lengyelországban, ahol a nácik teljesen kiirtották a zsidóságot. E történeti szálak újbóli megjelenése Szlovákiában is tetten érhető, ahol ismét napirendre került az egyes keresztény-nemzeti orientációjú pártok között Hlnika rehabilitálása.
A bizakodásra és az ésszerű mértékű optimizmusra mégis a folyamatosságnak ezek az elemei adnak okot, amelyek először elrettentenek és lehangolnak („a történelem végzet”).
Az első ok egyértelmű: 2008 nem 1939. Az 1939 előtti Európát gazdasági és társadalmi krízisek és zavarok jellemezték, ez adott lehetőséget az idegenellenes, populista és tekintélyelvű rendszerek megszületésére. Ma a demokratikus eszmék meghatározó szerepet töltenek be, még akkor is, ha a jelentős demokratikus hagyományokkal rendelkező országoknak is a bevándorlás okozta komoly problémákkal kell szembenézniük. A tekintélyelvű út az 1930-as években salonfähig volt, ma viszont, ahogy a Kaczyñski fivérek példája mutatja, igen kellemetlen helyzetbe hozhatja, elszigetelheti az adott országot. Ez persze, összefügg az EU létezésével és a közép-kelet-európai országok EU-tagságával, és a keleti bővítés egyik legerősebb érvévé válhat.
Minden valószínűség szerint a közép-kelet-európai országok jövője a továbbiakban két párhuzamos úton halad: a visegrádi országokban és a hozzájuk közel álló államokban – az utóbbi idők visszaesése és az előforduló hangos belső viták ellenére – a demokratikus intézményrendszer megszilárdul, tovább erősödik, míg Oroszország és Ukrajna ettől eltérő utat fog bejárni, amely szinte megegyezik a történelmi örökségével.
A fentiek dacára ez nem azt jelenti, hogy a történelem mindent eleve elrendelő felfogását kell vallanunk. A történelem nem börtön, ahonnan nincs menekvés, de nagyon erős ellenerők hatása szükséges a kiszabaduláshoz. Ahol ilyenek léteznek, ott alapvető változások lehetségesek, és meg is történnek. Ahol hiányoznak, ott a jelen csak a múltnak egy rendkívül hasonló változata lehet.
(Fordította: D. Tóth Balázs)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 06. szám
