Álságos megemlékezés címmel megjelent írásomra (ÉS, 2007/49.) értékes és empatikus kiegészítést írt Sziklay Levente (Az emlékezésről, ÉS, 2007/50.). Írásának fő célja az volt, hogy különválassza az egyháza(ka)t a Kún „páter”-féle tömeggyilkos(ok)tól.
Nem volt szándékomban egyenlőségjelet tenni a vérengző gazemberek és a XX. század keresztény történelmi egyházai között.
Az 1700 év alatt folytatott agymosás és hazug uszítás azonban (hogy megölték a zsidók Jézust, az emberiség krisztusát) meghozta gyümölcsét; mélyen beágyazta az antiszemitizmust a nyugati világ keresztény hívőinek agyába. A XX. században már nem volt szükség inkvizíciós perekre. A beültetett méreg közvetlen vallási beavatkozás nélkül is hozta a várt eredményt.
Annak bizonyítására, hogy nem az én elfogult agyszüleményem az állítás, mely szerint a történelmi keresztény egyházak évszázados antiszemita propagandája alapozta meg a XX. századi holokausztot, egy – minden keresztény számára – autentikus személy imáját és beismerését szeretném idézni.
XXIII. János pápa közvetlenül halála előtt, 1963-ban ezt az imát írta azzal a kéréssel, hogy olvassák fel az összes templomban. (Elnézést kérek az esetleges hibás fordításért, bár igyekeztem a svéd szöveget szó szerint visszaadni. A pápa imájának lírai szépségét nem tudom visszaadni.) „Mi belátjuk most, hogy sok-sok évszázad alatt szemünket vakság takarta és nem láttuk meg a Te népednek szépségét. És a mi ábrázatunkban nem ismertük fel elsőszülött testvéreink arcvonásait. Belátjuk, hogy Káin jegye van a mi homlokunkon. Évezreden át Ábel vérben és könnyben a földön hevert, mert mi elfelejtettük a Te szeretetedet. Bocsásd meg nekünk az elátkozást, amit mi igazságtalanul kimondtunk a zsidóság felett. Bocsásd meg nekünk, hogy az ő elátkozásukkal másodszor is keresztre feszítettünk Téged. Mert nem tudtuk, hogy mit cselekedtünk.”
XXIII. János és II. János Pál pápa számos nyilatkozata után nem kellene végre szembenézni a történelemmel? Nemcsak a keresztény egyházaknak, hanem Mária kegyeibe felajánlott Magyarországnak is?
Sem a magyar egyházak, sem a magyar állam és nemzet nem vonta le a szükséges következtetéseket a múltból.
Magyarország volt kormányzóját, Horthy Miklóst dísztemetésen hantolták el újra, egyházi közreműködéssel és áldással, vezető politikai személyiségek részvételével. Annak az embernek adták meg ezt a végső megbecsülést, aki azzal dicsekedett Hitlernek, hogy Magyarország megelőzte a németeket és Európát, mert elsőnek hozott zsidótörvényt. A II. világháború előtt és alatt pedig, „megértve az idők szavát”, négy újabb törvénnyel korlátozták a zsidók életét. (Aztán 1944-ben – még mindig Horthy kormányzósága alatt – szinte naponta hoztak újabb zsidóellenes rendeleteket.) 1941-ben deportáltatta Ukrajnába az ún. „hontalan” zsidókat, ahol átadták őket a német SS-eknek, akik Kamenyec-Podolszkijban halomra gyilkolták őket. Ilyen hontalan zsidó volt pl. anyai nagynéném, férjével és két apró gyermekével. Igaz, hogy őseik (őseim) nem Árpáddal jöttek be az országba, hanem csak az 1700-as években Morvaországból. De ezek szerint 200-250 év nem volt elegendő idő arra, hogy magyarnak és olyannak tekintsék őket, akiknek joguk van az élethez.
Hasonló sorsra jutott – csak kicsit később – (még mindig Horthy kormányzósága alatt) összesen hatszázezer zsidó, akik nemzedékek óta ebben a hazában laktak.
A hozzájuk fordulók esdeklése ellenére, sem XII. Pius pápa, sem Serédi Jusztinián hercegprímás nem volt hajlandó tiltakozni a zsidóüldözések ellen. Hát akkor mit lehetett elvárni az alsópapságtól? (De azért voltak – bár kevesen -, akik maguktól segítettek az üldözötteken.)
Amikor a legelvakultabb nácik sem bíztak már a végső győzelemben – több semleges ország vezetőjéhez (pl. a svéd király) hasonlóan -, végre megszólalt a pápa is.
És ezt a Horthyt temették újra egyházi díszszertartással. (Azt is elfelejtve neki, hogy kétszázezer katonát és munkaszolgálatost küldött a Don-kanyari vágóhídhoz.)
A történelemhamisítók munkálkodásának eredményeként Magyarországon az emberek nem kis része ma is meg van győződve arról, hogy a holokauszt minden szennye és mocska a német nácik gaztette, pedig tudvalevő, hogy mindebből a magyar hatóságok, a csendőrség és a civilek is kivették a részüket. Ilyenkor kérdés az, hogy mindezért ki a felelős. A tettes, vagy az, aki uszította őket. És ha mind a kettő, akkor hogyan oszlik meg a felelősség pl. Wass Albert és a nyilas csőcselék között. Wass Albert élenjáró propagandistája volt a rasszizmusnak, antiszemitizmusnak és a sovinizmusnak. Mégis lépten-nyomon hallani, hogy templomkertekben emléktáblát avatnak Wass emlékére. Mintha nem lenne az egyházaknak olyan megbecsülni és emlékezni való képviselője, aki méltó arra.
Egyedül Slachta Margit tiltakozott a parlamentben a „hontalan” zsidó deportálása ellen 1941-ben, és nemcsak tiltakozott, hanem embereket mentett a biztos haláltól. Nem neki kellene inkább szobrot állítani? A sors igazságtalansága, hogy egy ilyen „igaz embernek” el kellett menekülnie Magyarországról. (Ez is bizonyítja a Horthy-féle fasiszta és a Rákosi-féle kommunista rendszerek rokonságát.)
Hamvas Endre püspökre sem nagyon emlékeznek azért, hogy a Felsőházban tiltakozott a zsidók deportálása ellen. Tudomásom szerint Esterházy Jánosnak sincs szobra, aki szintén egyedül tiltakozott a (szlovák) parlamentben a zsidók deportálása ellen. Vagy az erdélyi Márton Áron püspök nem érdemelne méltó emlékezést? Hasonlóan a református Éliás József lelkészt (aki üldözötteket bújtatott) nem kellene példaképül állítani? Milyen nemzetet és nemzedéket szeretnének az egyházak, amikor megtagadják XXIII. János és II. János Pál pápa tanítását?
Pár évvel ezelőtt olvastam az Élet és Irodalomban egy szociológiai felmérésről írt tanulmányt. Akkor még Magyar Gárda nem volt, de megdöbbentem az olvasottakon, a magyarországi helyzettől, de leginkább a várható jövőtől. A felmérés célja az volt, hogy képet alkosson arról, hogy a jövő történelemtanárai – többek között – hogyan viszonyulnak a rasszizmushoz, az antiszemitizmushoz. Szomorú és váratlan kép rajzolódott ki. Emlékezetem szerint legkedvezőtlenebb helyzetet a katolikus egyetem mutatta. Milyen lesz a magyar jövő, ha rasszista, cigányokat diszkrimináló, antiszemita történelemtanároktól tanulnak majd a diákok? Elvárható lenne, hogy leginkább az egyházi iskolákban úgy készítsék fel a tanulókat, hogy azok mindenféle diszkriminációtól mentesek legyenek. Nem érdekük a magyar egyházaknak, hogy végre XXIII. János pápa szellemében szembenézzenek a múltjukkal?
A történelemmel való szembenézés nem zsidó vagy cigány kérdés, hanem keresztény és magyar probléma. Ezt az egyház csak XXIII. János és II. János Pál pápa útmutatása szerint, a magyar állam és nemzet pedig csak a demokrácia szellemében tudja megoldani.
P. S.: Csak pár napja tértem vissza Magyarországról. A helyi újságban egy figyelemfelkeltő hirdetést találtam: a svéd (evangélikus) egyház székesegyházában istentisztelet során ünnepi megemlékezés tart a holokausztról.
Dr. Perényi Endre
Svédország
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 10. szám
