Szőcs Géza: Limpopo avagy egy strucckisasszony naplója. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 248 oldal, 2690 Ft
Nick Park és Peter Lord, az angol animáció gyurmaközpontú nagyágyúi, lásd Wallace és Gromit nagyszerű kalandjait, 2001-ben készítették el első, egész estés filmjüket, a Csibefutamot. A latens fasiszta körülmények között, barakkokban fogva tartott tyúkok a krematóriumnak is beillő sütő, no meg a konzervfeldolgozás elől próbálnak elmenekülni, némileg egy kívülről odavetődő, cirkuszi mutatványos kakas repülési trükkje segítségével. Szőcs Géza talán éppen erre a filmre utal Limpopo című regényének fordítói-szerkesztői-szerzői előszavában, ahol az azonos nevű strucckisasszony szerzői tulajdonaként feltüntetett „találtszöveg” lehetséges világirodalmi hatásait és továbbéléseit ecseteli: „…legutóbb pedig már arról értesülhettünk, hogy a szabadságvágy és repülés ikaroszi ikergondolatát is utolérte az emberiség legendáinak végzete, a rajzfilmes feldolgozás”. Persze a Csibefutam messze kiemelkedik általános és parabolisztikus világábrázolásával, merész, posztholokauszt értelmezést is megengedő jelképrendszerével, különösen szarkasztikus humorával a „rajzfilmes feldolgozások” közül. Ez akkor is így van, ha említett szövegíró az óvatlan párhuzam ellenére némi beleértett műfaji fanyalgást és előítéletet egyaránt megengedhet magának. De nem csupán Park és Lord gyurmaanimációja rokonítja Szőcs Limpopóját, mert ha struccokról van szó, akkor nem tudunk a regény olvasása közben nem Parti Nagy Lajosra gondolni. Igaz, Parti Nagy a galambokat választotta a Hősöm tere ideológiai gyakorlataira, Kenyaiak címmel ugyanakkor ő is írt strucctörténetet. A struccok, úgy tűnik, elég abszurd módon és valami félreértett nemzetgazdasági és gasztrokulturális forradalomtól vezettetve immáron szabályos szimbólumokká nőtték ki magukat a magyar irodalomban. Bár Parti Nagynál a struccok repülése fantasztáknak való, mindennek ellenére szó van ott egy nem hivatalos legendáról, egy meséről, és ez a mitikus emlékezet kel regényes életre – a Limpopóban. Félreérthetetlen Parti Nagy és Szőcs – olykor direkt módon rontott – lírai-képi nyelvbe oltott történetalakzatának hasonlósága, és nota bene, rejtett aktuálpolitikai híradása rendszerváltás utáni hétköznapjainkról.
Ahogy a Csibefutam és Parti Nagy állati meséje, úgy a Limpopo is igazából az első könnyedén vett futam után vet fel súlyos kérdéseket. A szó nemes értelmében szórakoztat a humorával, és okfejtéseivel, okoskodásaival szabályos hitvitára késztet. Közben pedig annyiféle rendű és rangú szövegköziségre lelünk, annyi direkt vagy áttételesen működő utalásrendszer jön létre a regényben, hogy mindenkinek szíve-joga lesz eldönteni, érteni vél-e többet vagy kevesebbet a sorok, az idézetek között. Szőcs Géza regénye rendszerváltás utáni összkelet-európai parabola és paródia egyaránt, melyben az elnyúlt magyar alföld Kolozsvár és Székelykocsárd helyi viszonylatában a Dél-afrikai Köztársaság északi tartományáig ér. Zárt, saját törvényekkel rendelkező világot képez meg; egy strucclány ébred itt önnön eredendő identitásszükségletére és szabadságvágyára, s az én grammatikai és ideológiai kategóriáját igyekszik a mi közösségi többesébe átváltoztatni. A repülés művészete, tudása egykor létezett, mára elfeledett létállapotként jelenik meg, ami pedig része a kulturális emlékezetnek, és amire bizonyos kiválasztottak előkerülésével emlékezni lehet. Limpopo, a struccfarm messiáslánya egységes politikai artikulációra kívánja ébreszteni elvakult, segítőkész, tudatlan vagy éppen retrográd társait. A szökési kísérletek és megtorlások, a fogvatartók és fogvatartottak állandó küzdelme és identifikációs zavara, a repülési gyakorlatok, az én és a mi fogalomköreinek (vissza)fejlődési diskurzusai, a kívülről érkező segítők vagy éppen eltántorítók oppozíciós viszonyrendszere egy jól strukturált, fokozatosságra építő cselekményrendszert, sajátos nyelvezetet hoz létre. Mindez pedig – a mindenkori állatfarmon, a játéktéren belül – végtelen kreatív energiákat szabadít fel. A Limpopo olvasható elölről és hátulról, összeszálazható belőle egy elvarratlan narratíva, melyet számos mellékszál hivatott kísérni, s talán éppen ezek azok, amelyek egy visszajátszásban, ha nem is kerekké, de mindenképpen kerekdedebbé teszik Limpopo szabadságvágyas történetét. Egy filozófus jeleket fest az erdei fák törzsére; egy paraszt ekhós szekérrel járja a környéket, a szekér ponyváján fokozatosan mintha a magyarok bejövetele feslene föl; a háromkirályok negyedike rendszerint jó időben érkezik az időközben megváltozott határsávhoz; a reneszánsz király lovas szobrai egyre nagyobb számban tűnnek fel az erdőben. Mulattatóan mesteri tanpárbeszédek Svarc, a bagoly s Limpopo között, szótörlő órák és ideológiai stílusgyakorlatok, repülési és énekgyakorlatok, underground erdélyi fejedelmek Batman István gróffal körítve, materialista istenveled és metafizikai istenhozzád. Az idézett klasszikusok, ravasz módon, kiadói jegyzetben föl vannak sorolva; a frissek szövegközi utalásai az olvasó szabad prédája. De azért ahogyan Szőcs mondjuk Bodort, Esterházyt vagy Faludyt megidézi, az az intertextuális művészet új kalandját jelenti.
A Limpopo azért rafinált mű, mert benne minden aktualitással, referenciával és intertextualitással gyanúsítható alkotóelem immanens módon, belülről építi vagy éppen bomlasztja szét a találtszöveg strucci világát. Ráadásul többszörösen keretezett narratívával van dolgunk, amelyben a világ vagy a világ teremtése is erősen reflexív szerephez jut. A regényszöveg rendkívül gazdag műfajokban, posztmodern utáni össznyelvi irányművészetet mutat, ráadásul a könyv egésze is intermediális jellegű; Egyed Tibor litográfiái és kalligráfiái egyenesen kész remake-ké avatják a strucckisasszony hiperrealisztikus naplóművét.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 10. szám
