Weiss János: Kant után szabadon. Tanulmányok a konstellációkutatás köréből. Áron Kiadó, Budapest, 2007. 265 oldal, 2200 Ft
„Hogy képzeli kedves barátom, hogy egy ilyen hatalmas csomagot küld nekem, nemcsak elolvasásra, hanem átgondolásra; nekem, aki hatvanhatodik életévemben járok, és még nagy tervek álnak előttem” – írja Kant 1789-ben Marcus Herznek felháborodottan. A „hatalmas csomag” pedig nem más, mint Salomon Maimon kézirata, amelyet aztán Kant, amikor felismerte annak jelentőségét, mégiscsak elolvasott.
De ki ez a Salomon Maimon? A kérdéssel nem is arra gondolunk, hogy ki ez a zsidó származású filozófus, hisz valamit életéről tudhatunk: tizenegy évesen már rabbi, akit gyermekként házasságba kényszerítenek, akit az anyósa rendszeresen vert, és akinek a nevével valószínűleg nagyon kevesen találkoztak, hanem arra, hogy ez a személy a Kant körül lévő és a német idealizmust alapvetően befolyásoló kommentátorkörnek az egyik tagja. De ahogy a nap más fényt elhomályosít, úgy tűnik el ekkor a Kantot körülvevő filozófia, ami talán nem is véletlen, hiszen ez is kétségkívül hozzájárul a nagy königsbergi filozófus évszázadok óta tartó eredetiségéhez. Ki tudja a hozzáértőkön kívül, hogy ki az a Stamitz, amikor van egy Mozart, ehhez hasonlóan ki kíváncsi arra, hogy ki az a Herbert, Erhard vagy Niethammer? Egy válasz erre biztosan létezik: Weiss János.
A Kant után szabadon című nagyszerű és abszolút hiánypótló munka éppen erről szól. A Dieter Henrich-féle konstellációkutatás nálunk talán kevésbé ismert. Ha egyszerűen akarjuk összefoglalni a lényegét, igazából nem más, mint kontextusba állítás, egy diskurzus feltárása, vagy inkább: az eddig talán kevésbé fontosnak tartott szellemi környezet minél szélesebb feltérképezése. Jelen esetben annak a problémának a tisztázása, hogy miként vezet el az út Kanttól az idealista filozófiáig. Weiss könyve után biztosan állíthatjuk, hogy ennek a konstellációnak az ismerete nélkül sem a kanti, sem a klasszikus német idealizmus teljes mértékben nem érthető. De továbbmegyek: az egész korszak (benne az irodalom) pontosabb megértéséhez is szükség van ennek a háttérnek az ismeretére.
Ugyanakkor a könyv nem csupán ezért fontos. Hanem azért is, mert bepillantást enged olyan szerzők műveibe és gondolkodásába, akik önmagukban is nagyon érdekesek, az akkor folyó szellemi vitákba, amelyek nélkül egyes művek nem is igazán érthetőek. Elolvasása után kissé arra is rá lehet érezni, hogy mi az, ami valakit kiemel kora környezetéből, és klasszikussá tesz. Hisz előfordul, hogy saját kora egy szerzőt sokkal nagyobbra tart, mint egy másikat; majd az idő éppen ezt a „másikat” emeli klasszikussá, az előbbiről pedig manapság vagy semmit vagy csak nagyon keveset tudunk. Tegyük hozzá: ez legalább annyira méltatlan, mint az, ahogyan néhány, ma már klasszikussá vált íróval akkoriban a kor elbánt. Elsősorban nem Abelre gondolok, aki mellesleg azért Schiller vagy Schelling tanára volt, és aki görcsösen megpróbálta a kanti filozófiát cáfolni (sikertelenül), vagy Rehbergre, illetve Erhardra, mely utóbbi bár igen hamar felismerte Kant és Moses Mendelssohn nagyságát, eredeti filozófiai gondolkodással nem „verte meg” a sors. Hanem inkább Reinholdra, Jacobira vagy éppen Maimonra.
Carl Leonhard Reinhold (1757-1823), a jénai egyetem professzora (őt váltotta ugyanitt Fichte, majd Fichtét Schelling – jó sorozat volt, lássuk be!), nem csupán a kanti filozófia egyik első és egyik legkiválóbb kommentátora, hanem az, aki elsőként mutatott rá arra, hogy a kanti filozófiából az egységes alaptétel (Grundsatz) hiányzik, ezzel kijelölve az utat először Fichte, majd Schelling és Hegel számára. Túlzás nélkül állítható, hogy Reinhold Kant-interpretációi nélkül a kanti filozófia recepciója, és egyáltalán a német idealizmus egészen másképp alakult volna. Ugyanez elmondható a maga korában igen nagyra tartott Friedrich Heinrich Jacobi (1743-1819) filozófiájáról is. Jacobi Spinozáról szóló könyvével egyrészt felhívta a figyelmet az akkor részben elfelejtett filozófusra, másrészt ez a könyv kiváltott egy panteizmusról szóló diskurzust, amelybe a korszak szinte minden jelentős gondolkodója valahogyan beleszólt. Véleményem szerint ez és az úgynevezett ateizmusvita az egyik legmeghatározóbb szellemi megnyilvánulás a század végén, mely aztán több, manapság már meghatározó művön érezteti hatását.
A könyv ugyancsak szemléletesen mutatja be a fentebb említett Salomon Maimon, eredeti nevén: Schlomo ben Josua (1753-1800) filozófiai gondolkodását. Ez a különös sorsú férfi, aki éppen Moses Maimonides, a XII. században élt filozófus után vette fel a „Maimon” nevet, Reinhold mellett a kanti filozófia egyik legjelentősebb értelmezője és kritikusa. Egészen különös az az út, amelyet egy litván zsidó kisfalutól, annak szellemi környezetétől Berlinig, illetve A tiszta ész kritikájáig megtesz. Ez az életút – írja Weiss – a felvilágosult német körökben nagy elismerést váltott ki, és Maimont már életében a szellem hőseként ünnepelték. Olyannyira, hogy maga Fichte állítja róla: Maimon nem csupán értette a kantiánus filozófiát, úgy ahogy általában érteni szokás, hanem alapjaiban fel is forgatta. Aztán a sors szeszélye: Reinhold, Jacobi mellett szép lassan őt is elfelejtik. Kant után Fichte, Schelling és Hegel neve mindenki mást háttérbe szorít. Jogosan vagy nem, immár teljesen mindegy. Bár ne felejtsük megemlíteni: a könyv ezeknek a szerzőknek a korai munkásságával is behatóan foglalkozik, egészen új megvilágításba helyezve például a Fichte-Schelling- vagy éppen a Schelling-Hegel-kapcsolatot. Hegel esetében felhasználva mindehhez az esztétikai írásokból eredő legújabb kutatási eredményeket.
Valószínűleg Weiss János könyvét sem fogják sokan olvasni, mert ahogy maga a filozófia sem azoknak szól, akik nyálcsorgatva ülnek esténként a „győzikesók” előtt, vagy akik vadul vetik magukat az éppen aktuális „ki, kivel, honnan, hogyan és hányszor”-féle szennyirodalom után. De talán a magára valamit adó értelmiségi kézbe veszi. És ha ezt teszi, nem fog csalódni, mert a könyv – bár előfeltételez a német idealizmust illetően némi előtanulmányt – önmagában is izgalmas szellemi kihívás, és sok, magyarul máshol el nem érhető információt tartalmaz az adott korról. És még valami: a kiadó (Áron Kiadó) immár évek óta hihetetlen erőfeszítéseket tesz a nem populáris filozófiai művek megjelentetésére. Tudjuk, mint minden hasonló kiadó, leginkább támogatásokból tudja ezt elérni. Csak remélni lehet, hogy ezek a támogatások egyszer odavezetnek, hogy ezek az igen fontos könyvek nem esnek szét az első olvasás után. Mert a megőrzéshez nem csupán a szellemi, hanem a fizikai valóság is hozzátartozik.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 06. szám
