1. A média mára elvesztette a társadalomról való tudását. Értelemszerű, hogy ez a megállapítás nem egyformán érvényes a különféle médiatermékekre. Számos újságot, illetve műsort ismerünk, amelynek munkatársai ezt a – mint mondani szokták – sommás megállapítást magukra nézvést érvénytelennek tarthatják, csakhogy most nem arról van szó, hogy miért van csupán néhány, a mai magyar társadalom szerkezetének kritikai interpretációjában érdekelt újság, tévéprogram, honlap. Persze, én is tudom, hogy van ilyen. Nyilván az Élet és Irodalomnál sem gondolják/gondoljuk úgy, hogy egy ilyen megállapítás rájuk/ránk vonatkozna, és úgy vélem, nem érvényes e megállapítás a Magyar Narancsra, a Reakció, a Polgári Underground című lapra, a Heti Válaszra, de a HVG-re sem. És ugyanígy mindez nem érvényes a Magyar Rádióra, a Hír TV-re vagy épp az Echo TV-re, amelynek nagyon is van elképzelése a mai magyar társadalomról – más kérdés, hogy olyan, amire én radikális kritikával tekintek.
Csakhogy amikor a „mai magyar média” kifejezést használom, akkor arról a megkerülhetetlen mediális környezetről beszélek, amelyre nem érvényes semmiféle morális, ízlésbeli megfontolás, s amelynek munkatársai zokszó nélkül folytatják tevékenységüket anélkül, hogy tudomást vennének a körülöttük lévő társadalomról. Az áhított piac nem a végtelen világűrben működik, hanem egy bonyolult intézményrendszer részeként, amelyet amúgy ki-ki hívhat társadalomnak, mások nemzetről beszélnek, megint mások például – ilyen emberek is vannak – hazájukként, otthonukként gondolnak ugyanarra a területre, amelyben a kereskedelmi televíziók és a bulvárkiadványok kizárólagosan piacot látnak.
2. A kereskedelmi média, illetve bulvársajtó legitimitása egyetlen, gondolatnak nehezen nevezhető érvre épül: a „közszolgálatiság” normarendszere a piacon nem érvényes, következésképp a médiapiac szabadsága azonos a szólásszabadsággal. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a free speech korlátozhatatlanságának érvét – amelyet egyetlen kivételtől, az Auschwitz-hazugságtól eltekintve – csorbíthatatlannak tekintek, összekeverni a média radikális kritikájához való jog megtagadásával, súlyos félreértés. Az egyre bonyolultabb összefüggésekben jelen lévő médiatér, a hálózatok egyes pontjain ugyanis soha nem volt s nincs szó szó szerinti szólásszabadságról: a rádió és a televízió mindig is túl hatékony volt ahhoz, hogy a normát betartsa. Más a beszéd, más a nyomtatott betű, s megint más kulturális logikája van a mediatizált szónak, képnek, szövegnek.
Talán a Magyar Gárda eddigi története a legjobb példa arra, hogyan élhet vissza egy radikális csoport a szólásszabadság médiamentes értelmezésének abszurd, de fennálló konszenzusával: minden egyes akciójuk azt mutatja, hogy a „médiahack” az aktív politikai küzdelem legkorszerűbb eszközévé lett. A Magyar Gárda azért juthatott oda, ahova elérkezett, mert a médiareprezentáció piaci érve fölött nincs semmiféle argumentum: következésképp a „szabályozással” foglalkozó hatóságok máig nem értik, hogy e militáns akciócsoport tevékenysége – elméletileg – az általuk is kontrollált területen (is) zajlik. Ha a magyar médiaszabályozásért felelős hivatalnokok nem tudatlan és szellemtelen megélhetési „politikusok” lennének, akkor már rég értesültek volna arról, hogy mit jelent a marginalizáció, a mediális interakció, a prime-time politics, a kizárás technológiája, amelyet olyan, a szabadságukra kényes társadalmak is naponta használnak, mint Németország, Anglia vagy az Egyesült Államok.
Ha tehát a társadalmi öntudat normarendszere kiveszett a média által gyártott termékek jelentős részéből, akkor – mint a fenti példa mutatja – a rendszer egésze képtelen társadalmi érdekek, konfliktusok árnyalt, alternatívákban gazdag megjelenítésére. Ami nem azt jelenti, hogy a Magyar Gárda ügyében a magyar politikai elitnek ne lenne oka súlyos önvizsgálatra, de tény, hogy a médiarendszer felelőssége szembetűnő. Amennyire tudom, egyedül a Bohócisten nevében fellépő két bátor baloldali értelmiségi városi művészcsoport értette meg, hogyan lehet bánni a Magyar Gárdával: médiahackre médiahackkel válaszoltak. S ha a magyar média felelős munkásai értették volna ennek a kulturális logikának a működését, akkor jobb közérzettel éltük volna át azt a gyalázatos augusztusi napot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Gárda médiapolitikája fényévekkel a politikai rendszer által ismert előtt jár. Mindez azért tragikus, mert a Magyar Gárda nézetrendszere egész egyszerűen tűrhetetlen, de tény, hogy a nyilaskeresztes mozgalommal való rafinált összejátszásukkal, aktív szimbólumhasználati trükkjeikkel szemben a politikai és médiarendszer egyaránt tehetetlen. A „baloldali” politika magyarázhatatlanul gyávának, a média pedig menthetetlenül tehetségtelennek bizonyul.
3. Belátható, hogy a megélhetési médiapolitikusok által megszült szörnyeteg nem más, mint a megélhetési médiasztár, akiknek ízlése rémes, műsora nevetséges. Ha privát életemben igyekszem is elkerülni a bulvársajtó minden egyes pillanatát, mégsem a középosztály ízlésének nevében nézem le azt, amit művelnek. (Talán nem narcisztikus, ha az olvasó figyelmébe ajánlom például a Zámbó Imréről [Jimmyről] vagy Vámosi Jánosról e lap hasábjain közölt cikkeimet.)
Attól tartok, a társadalomról való megfelejtkezést azért lehetett és lehet minden nap ekkora sikerrel megvalósítani, mert a politikai pártok jelentős részéből ugyancsak hiányzik a társadalmi öntudat, a társadalom egészéről való tudás. Elsősorban az MSZP-ről van szó, pusztán azért is, mert épp ők vannak hatalmon, s elég hosszú ideje ahhoz, hogy kiérdemeljék a jogot a radikális kritikára. Az MSZP társadalmon kívüli, önreflektálatlan léte tagadhatatlanul abból a tényből ered, hogy, mint azt három választás megmutatta, ez a párt jelentős részben azonos volt a társadalommal, azaz – mint mondani szokás – elég mélyen volt „beágyazva abba”. Ezt a – szerintem – belátható tényt és a belőle fakadó előnyöket az MSZP előbb ki-, majd elhasználta. A miniszterelnök nyilvánvalóan tisztában van mindezzel: hiszen, amennyire megértettem, ama bizonyos őszödi beszéd egyfajta traumatikus nyelvjátékból állt, amelyben a hatalom birtokosa egy épp megnyert választás után igyekezett megmondani párttársainak, mi hiányzik belőlük. Épp a társadalmi tudat. Attól tartok, nem tört át.
Megemlítek néhány példát, milyen kínos és nevetséges egyszerre, amikor a kritikai elemzés hiányában az MSZP új nemzedéke részt vesz a posztpolitikai (média)politika alakításában. Ilyen „pacifikáló”, kínos-nevetséges gesztus volt például a „Magyar Vágta”, amely a „nemzeti összetartozás” politikájának lett volna egyik alkalma. Miközben rég nincs nemzetállam, nyoma sincs annak a kulturális térnek, amelyben ennek az infantilis gyagyaságnak jelentése lehetett volna. Ajánlom, ki-ki gondolkodjon el Hagyó Miklós spanyolországi zarándokútja után adott interjúin, amelyben ez a garantáltan eszme nélküli fiatalember mintegy a hittel való kacérkodás giccsét játszhatta el. Vagy Újhelyi István, aki azon serénykedett, hogy a Dakar-Budapest-rali megvalósítását összekeverje a társadalmi érdekekkel. Gondolom modernnek akart látszani, talán már hallott is az angol nyelv egyik korszerű bűvszaváról: a visitibilityről, a látogathatóság érdekében tehető lépések média-, illetve várospolitikájáról. Csakhogy aki egy kulturális fesztivált összekever egy ilyen ralival, az tényleg rémesen tájékozatlan.
Nincs kétségem afelől, hogy a Fidesz sem sokat tart a társadalomról. Nem sok kedvem van ahhoz, hogy hat-hét évvel ezelőtti politikai kultúrájukat, társadalomképüket meghosszabbítsam a máig, s azon verjem el a port. Másfelől az ő gemeinschaft érvelési rendszerük azóta számos olyan elemmel gazdagodott, amelyről sem a baloldali, sem a liberális párt nem kíván hallani. A globális kapitalizmus kritikáinak különféle formáiról van szó, arról a társadalmi állapotról, ha tetszik, diskurzusról, amelyben a nyugat-európaiak élnek. A radikális kritika, a rendszerkritika nem pár értelmiségi ügye, hanem az uralkodó társadalmi állapot: mondhatni, a meghatározó diskurzus. A pártok utáni politizálás korszaka nem ígéret vagy fenyegetés, hanem tény; amint az is tény, hogy a globalizációellenes, anti-esszencialista kritikai univerzalizmus érvelői – Alain Badiou, Jean-Luc Nancy, Jacques Ranciere – mindennek nevezhetők, csak marginalizáltnak nem. Nem véletlenül hozok franciaországi példákat: ha valaki áttanulmányozná, hogy Nicolas Sarkozy – számtalan rasszista elemet mutató – szappanopera-politikája hol aratta a legnagyobb sikert, Magyarország dobogós helye garantált lenne.
Azaz a magyar média társadalomról alkotott elképzelései nem kis részben egybeesnek a politikai elit normáival. A média intézményrendszere, a társadalmi képzelet-gyártás műhelye szimbiotikus kapcsolatban áll azzal az elittel, amelyiknek radikális és kérlelhetetlen kritikusa kellene, hogy legyen. Ha valaki azt kérdi, mi árt többet: a Nap-kelte kérdezési technikája a demokratikus tapasztalatoknak, vagy ugyane műsor kultúraképe a társadalmi fantáziának, nem tudom a választ. Ugyanis a kulturális és társadalmi alrendszerek között – a mediatizált terek világában – már nem húzódik semmiféle világos határ. Folyamatos az átjárás a fantázia és a valóság szigetei között. Az elmúlt évek televíziós sikersorozatainak jelentős része például a társadalmi rend hagyományos fogalma utáni korszakról ad híreket: a 24 óra, az Alias vagy a Titkosszolgálat nézői számára mindez napi élmény.
A magyar médiarendszer állapotáért felelősség terheli mindazokat – köztük engem is -, akiknek az a sors adatott, hogy könyvekből tanulták meg a piac és a médiarendszerek közötti összefüggéseket, s mire átláthatták volna, mi történik, késő lett.
4. Nyilván számos, hierarchiába rendezhető következménye van ennek. Amennyiben egy médiarendszer – mint a mienk – nem ismeri fel, hogy az emberi méltósághoz való jognak nemhogy a tulajdonhoz, a beérkezettséghez, a sikerességhez, de még az állampolgársághoz sincs semmi köze – akkor az ilyen esztétikai-politikai rezsim automatikusan kiszorít, félresodor, marginalizál minden olyan tudást, mozzanatot, művet, attitűdöt, amely ezt teljes evidenciaként kezeli. Ilyenkor kettős folyamat indul: egyrészt a „másság” tolerálásának fetisizálása, másrészt, ami még sokkal messzebbható következményekkel jár: a homályos, rossz közérzet a rossz ízlés affirmálásához vezet. A dolog első része könnyen belátható és érthető. A magyar médiarendszer „normál állapota” a heteroszexuális, minimális vagyonnal, stabilitással rendelkező, biztonságban élő tömegek álságos képét megteremtve minden más eltérést tolerál, ha arra támad kedve. Ebben az esztétikai-politikai rezsimben minden percben összekeveredik a születés és a tettek okán járó dicsőség, holott Stendhal Vörös és fekete című regénye óta köztudott, mire vezet a kiváltság és kiválóság közötti összeütközés. A modern társadalmak onnan ismerszenek meg, hogy míg az előbbit eltörlik, addig az utóbbit jutalmazzák. Kivéve, ha a szerencsések oldalára való születést, több mint kétszáz évvel a francia forradalom után, egy egész mediális intézményrendszer érdemként láttat.
Holott a médiának – ha közszolgálati, ha kereskedelmi – elemi kötelessége és joga, hogy leváljon a születési érdemek előtti lihegő tisztelgésről, s fenntartás nélkül adjon elemi méltóságot mindenkinek. S mindez nem azonos a „politikai korrektség” amúgy félreértett filozófiájával, amelyen a magyar média folyamatosan nevet vagy nem érti.
Kezdve az álavantgárd olyan paródiaújságírást gyakorló portáljaitól, mint az index.hu, amely a csúnya szavak gyakori használatával fedi el a kapitalizmus iránti lelkesültségét, a 168 Óra és a Klubrádió kínos küzdelméig a „másság” reménytelen vitáiban. A mindenkit megillető méltóság ugyanis nem a kritika hiányát, ellenkezőleg, annak radikális formáit jelentheti, amelyből „mindössze” a globális kapitalizmus által teremtett kulturális rendszer evidenciája hiányzik. Gondoljunk csak a mediális médiaönkritika archetípusára, a Monty Python”s repülő cirkuszára, vagy a felette népszerű Született feleségek morálfilozófiai tévésorozat kíméletlen öngúnyára, a középosztály megsemmisítő paródiájának bonyolult esztétikai összefüggésrendszerére, vagy a kiváló komikus, Sasha Baron Cohen alteregóira: Ali G.-re, Boratra. A méltóságra valamit is adó média a demokratikus kultúra globális laboratóriuma, a felforgatás és felvilágosítás nagyszerű intézménye. A populáris kultúra – szerte a világban – a legnagyszerűbb alkalom a szabadság élményének megélésére, a kritika és gúny csodálatos pillanatai révén előálló felvilágosodásra, a reflexióból fakadó türelem megértésére. Csakhogy ehhez bízni kell például a televízió lehetőségeiben, ami nemcsak szakértelmet, hanem kultúrpolitikai meggyőződések melletti elkötelezettséget is jelentene.
Igazán sajnálom az ilyen Nyugat-Kelet-összehasonlításokat, de nem tehetek semmit. Ki-ki gondoljon arra a nyomorult magyar példára, amelyikre akar: például a megvetés rafinált emancipációt imitáló sorozata, a Győzike vagy a Bochkor-Boros-duó reggeli rádiózásnak tekintett butaságáradata. Miféle álkarneváli öröm az, hogy lehet a rádióban böfögni, hörögni, lapos diáktréfákat elsütni. Vagy nézzük a Heti hetes önelégült, magukat értelmiséginek gondoló, pöffeszkedő alakjainak tájékozatlanságát. A magyar média, amely kifelejtette magát a társadalomból: egyszerre nevetséges és antidemokratikus. A rossz ízléssel való lenéző kacérkodás, a középosztálybeli konzervatív, „polgári” értékek hirdetése talk show-kban, a reggeli hírműsorok semmihez sem hasonlítható bárgyúsága, a pszeudomédia boldog önfeledtsége – lássuk be, végtelenül hasznos annak a politikai osztálynak, amely mindezt okosan ki is használja.
Úgy vélem, eljött az idő, hogy mindezt ne tekintsük többé magától értetődőnek. A méltóság, amely mindenkinek jár – elképzelhetetlen szabadság és kritika nélkül.
Az avantgárd elit-ellenkultúra ideje lejárt. A média által gyakorolható kulturális ellenállások ideje viszont most jött el.
(A cím idézet Solt Ottíliától.)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
