Forrás: ÉS

Lesújtó napon születtem. Nem is keresek más jelzőt rá. Pedig jólesne. Mondjuk egy valamivel kellemesebb szó. Például az, hogy ígéretes. Mert hát mégiscsak a születésem napjáról beszélek. Igaz, azt a fájdalmas bélyeget csak később kaptuk, nem abban az évben, ő meg én. Mert eredetileg semmi kivetnivaló sem volt ebben a napban. Bár november nem a legszebb hónap, sőt egyesek szerint kimondottan ocsmány, mégis vannak, akik az újjászületés havaként tartják nagy becsben, mondván, hogy méhében új élet magvait táplálja. Vagyis a föld, hogy pontosak legyünk. És ebben az értelemben valóban ígéretes. Mármint november, s benne a születésnapom.

Azt mondják, éppen az évszaknak megfelelő zimankó uralta akkor a szétlőtt várost. Minden bizonnyal előrehaladt már a romeltakarítás, és talán elkezdődött az újjáépítés is, hiszen az ostrom április legelején az egész országban véget ért, a klinikának azonban még mindig hiányzott csaknem minden ablaka, és anyám szerint orvos se sok lézengett odabenn. Be sem akarták engedni a vajúdó fiatalasszonyt, akit egy ifjú orosz tiszt vett fel az autójába a Körúton, hiszen taxi alig járt még akkoriban.

Az a tiszt tényleg úgy viselkedett, mintha otthon volna: először is le akarta puffantani leendő keresztapámat. Sofőrje tolmácsolásában közölte vele, hogy az ilyen pipogya atyec pontosan ezt érdemli, jobbat semmiképp. Anyám kézzel-lábbal magyarázta, hogy ez itt csak a sógora, így szegény Lajos e címen végül mégiscsak megmenekült.

A felbőszült katona aztán a klinika bejáratához vágtatott, megdöngette a kaput, és megeresztett néhány tekervényes káromkodást azon az ő ékes anyanyelvén. Anyám mindig így mondta, az ékest annyi gúnnyal, amennyi csak belefért. Pedig egy-két szónál, na meg persze a málenkij robotnál nemigen tudott többet oroszul.

És ha fohászkodott? – igyekeztem menteni magamban a megmentőmet ezzel a szép igével, amelyet mint használhatót csak nemrég véstem az emlékezetembe, de aztán hamar beláttam, hogy ennél nagyobb ostobaság nem is juthatott volna az eszembe. Ezt is csak az ellentmondás ördöge sugallhatta, mint mostanában annyi mindent. Még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan. Hiszen egy orosz, mit orosz, egy szovjet katonatiszt számára a vallás üres edény, vagy még inkább csak népek ópiuma, ezt az én megmentőmet nyilván már meg sem tanították imádkozni, ha jót akartak neki a szülei. Mert tanultuk, hogy ott már 28 éve győzött a nagy októberi szocialista forradalom, csak mi novemberben ünnepeljük, 7-én. (Akár ezen a napon is születhettem volna, három nap ide vagy oda, nem számít, bár ezzel nyilván túlmegyek a jó ízlés határán. Úgyhogy inkább nem. Elég volt a családnak, hogy szegény tótnagyanyám megkapta a születésnapjára a felszabadulást. Amikor a menye minden évben ártatlanul azt mondta neki: „na most az egész ország anyukát ünnepli”, tüzet okádott volna, ha nem röstelli a sárkánytudományát. Mert az is megvolt tótnagyanyámnak.)

Visszatérve a fohászkodásra, nos, ott van még az a szempont is, hogy vajon ki tévesztené össze az imás arckifejezést a káromkodóssal, habár tapasztalatból akkor már biztosan tudtam, hogy a Jóisten neve itt is, ott is jócskán előfordul, méghozzá körülbelül egyenlő arányban.

Hallván az ádáz dörömbölést, és főként meglesve a szovjet egyenruhát, ujja végében a revolverrel, a kórház személyzete jobbnak látta, ha elsáncolja magát. Ott lapítottak a nagy ellenállók a bezárt kapu mögött, eltökélten, hogy ők bizony be nem fogadnak holmi orosz bárisnyát. Job tvoju maty! Hát most meg nem ezt a tisztet nézték az apádnak?!

Anyám ezt a történetet mindig igen rátermetten mesélte, hatásszünetekkel, ráérősen. Most is csak úgy hömpölyögtek a szavai, amelyeket bizony szép sorjában egymásba is öltött. És én valóban úgy hallgattam, ahogy ő akarta; mintha mesét mondana. Szinte azt vártam, hogy a sok félreértés után kiderül, igazából maga Árgirus királyfi a hitvese ennek a szoborarcú, törékeny fiatalasszonynak, aki egy megkukult rokon és egy eszelősen hadonászó orosz tiszt között, egyre lejjebb csúszó pocakját megtartva, hangtalanul küzd a fájásaival. Pedig az apám nem hasonlított semmiféle királyfira, ebben biztos voltam, hiszen tizenegy évemből közel tízet egy fedél alatt éltem le vele. Éreztem azonban, hogy a történet erről mit sem tudhat, s csak reménykedtem benne, hogy hegyipatak-kanyargói valamelyikével azért mégiscsak előmossa majd az igazságot. Csak hogy kerek legyen a világ.

A dörömbölés és a szitokáradat egyre nagyobb hangerővel zúdult a kapura és Hippokratész felesküdt papjaira, de azok oda se neki, sőt. Még jobban megkeményítették a hazafit a szívükben. A tiszt azonban megjárta a frontot, nem vízipisztoly volt a kezében, s egy kis keménységért ő sem ment a szomszédba. Igaz, hogy békefenntartónak küldték ide, persze csak ideiglenesen, de most bizony háborús helyzet állt elő, amikor is neki használnia kell a fegyverét, ha nincs más megoldás. És nincs. Azzal kapta a stukkert, és magasan, nehogy embert találjon, három golyót habozás nélkül beleengedett a hatalmas tölgykapuba, mely, csodák csodája, szinte nyomban kitárult előtte. Szeppent fehér köpenyesek álltak mögötte, vacogva. Meg a portás. Vagy legalábbis valaki, akin nem volt egészségügyi uniformis. Láttukra a fiatal tiszt egészen lehiggadt. Már nem volt szükség ordítozásra, sem fenyegetésre, el is tette szépen a fegyverét. Óriás két tenyerével vállon ragadta csöpp anyámat, maga elé pördítette, és szépen tagolva a szavakat, ezt mondta a dermedt hallgatóságnak:

– Málenkaja magyarszkaja aszon szül baba! Bisztro! Bisztro! Én várok ez! – és toppantott hozzá. Mégpedig meglehetős nyomatékkal abban a csikorgó csizmájában. Aztán elindult, fel a lépcsőn, maga mögé utasítva professzort, főorvost, az egész szent hierarchiát. (Mellesleg ezen a szón kicsit el kellett tűnődnöm. Mert már rég tanultunk a társadalmi hierarchiákról, de azt nem is sejtettem, hogy az orvosok között is vannak jobbágyok. Bár meglehet, hogy azok inkább a nővérek. Igen, így kell lennie. Még a vörheny idejéből jól emlékeztem a kórházra.)

– Legalább kiderült, hogy nem vagyunk oroszok, ugye? – Büszke voltam, hogy így utólag beleláttam a fiatal tiszt fejébe, aki persze nálam sokkal jobban tudta, hogy a magyart oroszul és nőnemben úgy mondják, vengerszkaja, hiszen én akkor még csak alig két hónapja tanultam ezt a nyelvet az iskolában, de azzal is tisztában volt, hogy ezek itt biztosan nem értenék meg, ha helyesen mondaná. Márpedig ő azt akarta, hogy dacára a díszkíséretnek, jól bánjanak velünk a honfitársaink.

– És jól bántak velünk? – kérdeztem anyámat, és szerettem volna összekacsintani vele. De amikor ránéztem, megint azzal a messzire révedő tekintettel bámult ki az ablakon, amellyel engem annyira meg tudott rémíteni. Ilyenkor mintha elhagyta volna a testét a lelke, legalábbis az az anyalélek, amely számomra ismerős és biztonságos volt. Nem akartam beletörődni, hogy újra magamra maradtam.

– Szóval, aztán mi történt? – nógattam őt, pedig tudtam, hogy rosszul teszem. Már rég bezárult, nem érhettem el hozzá. Mindig azt képzeltem, hogy ilyenkor nagy fájdalmak gyötrik, és szörnyűséges titkok kavarognak a fejében. Titkok, amelyeket én sosem ismerhetek meg. Pedig engem is érintenek.

– Mi történt volna? Megszülettél.

– És ő tényleg megvárta ezt?

– Sejtelmem sincs róla. Elkábítottak. Sokáig aludtam. Másnap aztán hazamentünk az én felelősségemre, mert vacogtál, és lila volt a szád. Én is majd megfagytam. Mondtam, hogy ki voltak lőve az ablakok, és a papír nem szigetel olyan jól, mint az üveg – fejezte be megfakult, tárgyilagos hangon, végigsöpört rajtam üres tekintetével, felállt a karosszékből, és elindult, hogy kimegy a szobából.

– Nem akarom, hogy fájjon neked! – kiáltottam. Felugrottam, és erőszakkal magamhoz öleltem. Igazából már nem is volt magasabb nálam. Mégis könnyedén kibontakozott, majd kitérve a mondatom, s különösen annak jelen ideje elől, így szólt:

– Nem fájt olyan nagyon. Vagyis ki lehetett bírni.

– És meg sem mondtad nekik, hogy ki az apám? – tettem fel a kérdést, pedig jól tudtam, hogy ez az a pont… De talán akkor még, amikor születtem… Anyám azonban nem abban a múltban időzött, amelybe én szerettem volna terelni őt. Rettenve vártam, hogy felvillámlik a tekintete, ahogy ilyen pillanatokban szokott. Most azonban csupán ennyit felelt, közönyös hangon, mégis kissé diadalmasan, mintha valakinek túljárt volna az eszén:

– Nem kérdezték – s azzal tényleg kiment a szobából.

*

Tudtam, nincs értelme utána loholnom. És különben sem akartam újra átélni, amint egyszerre hallgatnak el tótnagyanyámmal a hatalmas ebédlőasztalnál, nem kívántam újra látni a hirtelen széttöredező arcot, a nagy, fénye vesztett, pirosra duzzadt, kékeszöld szempárt, sem a csontváz ujjakat, amint türelmetlen dobolásba kezdenek jöttömre a székkarfán.

Végtére is 1956. november negyedike volt. A születésem ünnepe. Akkor reggel még azt hittem, csak erről nevezetes ez a nap. Mi másról is lenne? Ezért aztán legalább ma tessék nekem örülni egy kicsikét. Még akkor is, ha nem lettem fiú. Még akkor is, ha a férfiak mind eltűntek. Még akkor is, ha az apám… Na, innen aztán nem tudtam folytatni. Kimondani is nehezemre esett, amikor az iskolában kérdésekkel bombáztak a családomról. És a dolgozatomban ott értetlenkedett a vastag vörös aláhúzás, mert kitűnő bizonyítványaim ellenére csak hibásan voltam képes leírni azt a bizonyos szót, hosszú ellel. Mintha nem ismertem volna fel. Pedig más összefüggésben eleget hallottam a másik nagyanyámtól: „na, gyerekek, most elválik a szar a májtól”. De hogy az apa is az anyától? Erre semmiféle családi bölcsesség nem készített fel egyikünket sem. Beleértve a szülőket is, mint ez később ékesen kiderült. Mert mit szépítsem, pocsékul csinálták, csak azért nem elégtelenre, mert válásból még nem vezették be a pótvizsgát.

Azért is nagyon jó, hogy forradalom van, mert most nem faggathatnak sajnálkozva a tanáraim: nemigen járunk ugyanis iskolába. Ám ha olykor mégis megyünk, oroszul már nem tanulunk. Az orosztanárnőnknek kitették a szűrét, miként azt a sok ideiglenes szovjetet is kizavarják az országból. Illetve már ki is zavarták, ha jól értettem. Ennek aztán minden felnőtt egyformán örül, még az idegenek is olyan lelkendezve, olyan meghitten beszélgetnek róla, mintha régi jó barátok lennének. És ebben mi, gyerekek is egyetértünk velük, mert minden igaz hazafi így gondolkodik, és nemkülönben minden honleány. (A 48-as szabadságharcról szóló leckékből ismertem már korábban is ezt a szót, de csak most jött el az ideje, hogy használjam.)

És mi már rég nem rabló-pandúrnak hívjuk kedvenc játékunkat, hanem így: ruszkik haza. A baj csak az, hogy a házunkban, de még a szomszédban is, mindig minden gyerek forradalmár akar lenni. Sosem tudunk megegyezni, végül újra meg újra egyetlen ruszkit üldözünk, a legkisebb Janicsák Jocót, de őt aztán többes számban. A fejébe nyomjuk az usánkát, és kezdődhet a hajsza. Szegény szinte ki sem lát alóla, majd az orráig becsúszik neki az a sapka, mert valaha felnőtt fején ült, nem ötévesén. Senki sem emlékszik, hogyan került hozzánk, de a közös kincseink dobozában őrizzük, a kokárdák, a Kossuth-címerek, az ólomkatonák és a lyukas papírzászlók között. Játék közben a kis ruszki sokszor megrémül az ordítozásunktól, olykor el is sírja magát, de mégis kitart, mert bár még nem jár iskolába, azt mégis megértette, hogy nélküle bajosan játszhatnánk el a forradalmat.

Azért nem vagyunk ám olyan léhák, hogy csak a játékon járna az eszünk. Megjegyzem, sokáig azt hittem, hogy ez a szó egyszerűen lustát jelent, de a minap valamelyik ismerőséről ezt mondta a nagynéném: léha ember, annak semmi se szent. Rögtön rájöttem, hogy mi nem vagyunk azok. (Arra viszont nem, hogy apámról beszél.) Tudjuk pontosan, persze csak mi, nagyobbak, hogy a forradalom véresen komoly dolog, hogy a pesti utcákon ezrek halnak hősi halált a szent (világ)szabadságért. A mi házunkban, a padláson egy igazi forradalmárt rejtegetünk, ez azonban hétpecsétes titok. Nem mondjuk el a felnőtteknek, nehogy valami ostobaságot csináljanak abban a fene nagy lelkesedésükben. Mert látom rajtuk, hogy mindegyik hős akarna lenni, ha nincs is meg a bátorsága. Ezért aztán, ha másként nem megy, még valamelyik képes lenne elkotyogni ezt a mi felkelőnket. Meg aztán szép a nagy egyetértés, de besúgók mindig vannak, még a forradalomban is. Bár lehet, hogy véletlenül. És tudjuk, hiába győztünk, azt meg is kell szokni, sőt tanulni, ahogy Nénike mondta tegnap, akiről már évek óta azt hallom, hogy százéves lesz az idén, mert látott ő már karón varjút. (Megjegyzem, én is szeretnék ilyen sokáig élni, mert még soha, sehol nem láttam varjút, nemhogy karón.) Így hát inkább lopkodunk egy kis kenyeret, néha lekvárt, pontosabban marmeládot, és amint besötétedik, a lépcsőre tesszük. Reggelre mindig nyoma vész, így értesülünk róla, hogy hála istennek, aznap sem puffantották le a védencünket. Ő azonban nyilván kicsinált egy sereg tankot azzal a koktéllal, amelynek a neve most valahogy nem ugrik be. Pedig még csodálkoztam is rajta, hogy oroszul hívják, mégis elfelejtettem. Mindenesetre elég messziről rádobni a tankra, és már robban is.

Erről jut eszembe egy másik titok, de ez még sokkal több pecsétes, és róla egyedül csak én tudok. Nem merném elmondani a többieknek, mert biztos kiközösítenének, vagy ami még rosszabb, kineveznének a Janicsák Jocó mellé ruszkinak. Az a helyzet ugyanis, hogy egész jól megbarátkoztam a cirill betűkkel, jópofának találtam őket. Ráadásul kedveltem az orosztanárnőmet is. Nemcsak azért, mert vagány volt, hanem valami homályos történet szerint ellenálló is. Bár talán nem ő, hanem a fivére, a színész. Aki öngyilkos lett. Azt mondják, politikai okokból. És hogy ez mit jelent, vagyis jelentett a forradalom előtt, azt minden gyerek tudja. Még a legkisebb is. Az új tanárnő németet tanít, és én ezt a nyelvet ki nem állhatom. El sem tudom képzelni, hogy nagy német költők és filozófusok írtak meg beszéltek ezen a nekik anyanyelven. Pedig még a papám mesélt erről, és tudom, hogy ilyen kérdésekben, de csak ilyenekben, minden további nélkül adhatok a véleményére. Ő aztán kedvelte a német szót, hiszen békeidőben hallotta, házhoz járó, finom öreg hölgytől, kakaós gyerekzsúrokon, neki nem világháborús vezényszavakat harsogtak a fülébe, mint nekem, eltorzult arcú Führerek a filmhíradókból.

A németet szeretni azért most sem kötelező, de az oroszt utálni igen. Mert nem lehet a ruszkikat hazazavarni, a nyelvüket meg itt tartani emlékbe. Tudom, hogy előbb-utóbb ezt nekem is be kell látnom. Illetve már beláttam, de még nem érzem a kellő gyűlöletet. Amikor még egészséges volt, én meg kicsi lány, sokszor olvasott verseket nekem a nagyapám. Mindig megkérdeztem, ki írta őket, és igyekeztem meg is jegyezni a választ, több-kevesebb sikerrel. Volt köztük egy Puskin nevű, őróla azt mondta, hogy nagy orosz költő. Nekünk végül is oroszokról nem beszéltek az iskolában, csak szovjetekről. Mintha az orosz nem is egy nép neve lenne, hanem valami reakciós csökevény. Abban a hatalmas országban, mely két kontinensre is kiterjedt, csak szovjetek laktak, Puskin és társai nem. Amit azért is furcsállottam, mert tudtam, hogy a szovjet szó azt jelenti, tanács. Nem jó vagy rossz tanács, amelyet főleg felnőttek adnak nemcsak gyerekeknek, hanem valamiféle társulás, különböző népek egyesülése. Benne van a CCCP-ben is, ezt már az első oroszórán megtanultuk. Megjegyzem, a nyelv nevét azért meghagyták, nem hívják szovjetnek, talán azért nem, mert abban a sok tanácsban mind másként és másként beszélnek, csak kötelezően oroszul. Vagy mert ez a nyelv már évszázadok óta létezett, amikor a szovjetek még sehol sem voltak. Akkoriban mindenben logikát kerestem. Így jöttem rá, hogy a titkomhoz van mentségem is, vagy legalább ésszerű magyarázatom. Mégpedig nem más, mint az a fanyűvő (mindig úgy képzeltem el, mint Fanyűvőt, az óriást az egyik kedvenc magyar népmesémben), az a fiatal szovjet tiszt, akinek „ékes” orosz káromkodását, még anyám hasában, alighanem élvezettel hallgattam.

Ha ő nincs, tán be sem engednek a kórházba, és soha meg sem születek.

Ha ő nincs, és taxin megyünk, anyám simán besétál velem.

*

Már jócskán bent jártunk a délelőttben, mert tótnagyanyám épp nekifogott az ebédkészítésnek, s én ámulva vettem észre, hogy egy finoman kicsontozott karajt szeletel. Nem láttunk húst jó ideje már, örülhettünk, ha tej meg kenyér került az asztalra. Mindenből kevés volt, a legtöbb élelmiszerből pedig egyenesen semmi. Bár a minap szép sárga ömlesztett sajtot kaptunk egy vöröskeresztes dobozban, méghozzá Svájcból. Valódi svájci csokoládé is lapult benne, de annak csak egy előnye volt: jó fél év óta először kacagta könnyesre magát anyánk miatta. Mármint láttára öcsémnek és nekem, mert mi bizony kiköptük, sértődött grimasz kíséretében, azt a mennyei csemegét. Aki szójababos nugáton nőtt fel, nem esik hasra holmi echte kakaóból készült édességtől. A banánról nem is beszélve. Azt már csak én kóstoltam meg. Öcsém bölcsen megvárta, míg a könnyelműen leharapott falattól kissé fuldokolva megszabadulok. Pedig nem voltunk, nem is lehettünk válogatós gyerekek. Anyánk és tótnagyanyánk az etetésben is azt a bizonyos régi jó iskolát képviselte. Mindent megeszel, ami a tányérodon van, azt pedig én döntöm el, hogy mi és mennyi kerül oda. Szerencsére tótnagyanyánk igen ötletdús szakács volt, rátarti is a tudományára. Ételt előállítani szinte bármilyen alapanyagból tudott, sőt feltalálta az örökfogást, melyről végül már maga sem mondta volna meg, hogy eredetileg miből is készítette. Ennek a filozófiája pediglen az volt, hogy nincs kárba veszett étel, csak bravúrosan reciklált maradék. (Ezt a szót persze akkor még nem használtuk, hiányzott is nagyon ebből a mondatból.)

Kalandunkat a svájci csokival meg a banánnal mindketten mulatságosnak találták, átmeneti engedékenységükben szemet is hunytak fölötte. Anyánk és tótnagyanyánk egyébként szigorúan ítélt meg minden kényeskedést. És hogy mi minősül annak, azt persze nem a kényeskedő döntötte el.

Egyszer a nagynéném, tótnagyanyám idősebbik lánya, épp vacsoraidőben érkezett látogatóba, s amikor kérdésére, hogy mit is eszünk, azt feleltük, lókolbászt, borzadva kapott a szívéhez. Megvolt ez a kellemetlen szokása, a nemtetszését mindig ezzel a színpadias gesztussal fejezte ki. Tótnagyanyám falra mászott tőle. De nem csak ettől: szinte minden mozdulatától. Ez a lánya valahogy halálosan idegesítette. Olyannyira, hogy még nekünk is szemet szúrt, ezért gyakran vettük pártfogásunkba a nagynénénket, mintha egy lenne közülünk, akinek nincs hova bújnia a felnőttek értetlensége, ridegsége, sőt léhasága elől.

– Neked az a finom úri gyomrod biztos ki is lyukadna tőle! – gonoszkodott most is tótnagyanyám, és alighanem ebben a percben fogant meg benne ádáz terve, mert szódásüveg-vastag szemüvege mögött tisztán láttam azt az ismerős villanást, mely leendő diadalának előhírnöke volt.

El is határoztam, hogy néhány napig résen leszek, de mindhiába. Amikor ismét eljött hozzánk a nagynéném, épp oly gyanútlanul kanalaztam az aranysárga húslevest, mint ő. A gőzében még egymásra is mosolyogtunk. Fölséges volt a tótnagyanyám gyúrta cérnametélttel, a roppanós zöldségekkel és a mennyeien puhára főtt, jókora húsdarabokkal, melyekhez utóbb még házi készítésű mustár is dukált. (Anyám használta nagy előszeretettel ezt a szót. Egyszer hajba is kaptunk rajta az öcsémmel, mert szerinte csak úgy van értelme, hogy dudál. Nem hitte el nekem, hogy idegen szavak is keringenek ebben a hazában, olyanok is, amelyeket ő még sosem hallott.)

A húsleves után már csak sütemény volt, de az kiadós. Óriásbukta, darabos baracklekvárral töltve, porcukorral vastagon megszórva. A nagynéném épp készült beleharapni egybe, s már előre kéjes élvezettel lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban azonban, mert drámai érzéke aztán tényleg volt neki, megszólalt tótnagyanyám.

– Aztán tudod-e, édes lányom, hogy mit ettél?

Nagynéném, még mindig gyanútlanul, csukott szemmel válaszolt, de a lekváros buktát önkéntelenül eltartotta a szájától.

– Abból a felülmúlhatatlan marhahúsleveséből ettem egy jókora tányérral, anyuka.

– Azt te csak hiszed, drágám. Csak hiszed – hallgatott el gonoszul az ádáz szakács.

Nagynéném erre letette a buktáját. És ijedtében moccanni sem mert. Alapjában jóhiszemű néni volt, de az anyját azért ismerte. Mint valami ítéletet, úgy várta a folytatást. Mi se mertünk pisszenni. Csak anyánk somolygott a bajusza alatt. (Hogy bajusza lett volna, arról persze szó sincs, csak éppen az efféle helyzetekben így szokták ezt mondani. Fennakadtam ezen, úgy láttam, hogy mint annyi mindent, a szólásokat is főleg férfiaknak találták ki férfiak. Bár ismertem nőkről is egy-két közmondást, de az aztán egyik sem volt hízelgő. Olyan meg végképp nem akadt köztük, amelyik a nők érdekeit szolgálta volna.)

Vészterhesen nehéz lett a csönd, tótnagyanyám azonban kéjes élvezettel időzött saját hatásszünetében. Aztán felállt, s mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan indult kifelé a levesestállal.

– Hogy érti ezt, anyuka? Ho-o-ogy é-érti? – kezdett dadogni a jó nagynéni, mint rendesen, amikor nézeteltérése támadt az anyjával.

Tótnagyanyám azonban még nem találta teljesnek a diadalát, ezért rátett egy lapáttal.

– Mindig is lassú volt az észjárásod – vetette hátra a válla fölött, de aztán mégsem bírta tovább. – Hát lóhúst ettél, te tökéletlen! – fordult vissza, mert a végső hatást el nem mulasztotta volna.

És ezt meg is érthette bárki, aki ismerte a nagynénémet. Mert senki nem tudott egy másodperc alatt olyan foltosra pirulni, mint ő, hogy aztán rögvest damasztfehérre sápadjon. Ilyenkor lefittyedt az ajka, mint egy sírásra készülő kisbabának, pára gyűlt porcelánkék szemében, aztán némán lehajtotta a fejét. Most azonban csak a pirulásig jutott, s miközben a foltok kitartóan ott éktelenkedtek az orcáján, szemrehányó tekintetét a mennyezetre vetve ezt suttogta:

– Köszönöm, anyuka! Nagyon köszönöm! – s már rohant is kifelé, tenyeréből torlaszt emelve a szája elé.

A két asszonyból meg kitört a nevetés. Erre aztán az öcsém is vihorászni kezdett. A kis nyaligép! Pedig láttam rajta, hogy meg van rémülve. Persze, mit tehetne? Nagyon kicsi még. Én vagyok az okosabb, szokták mondani anyámék, de csak olyankor, ha engednem kell az öcsémnek. Márpedig szinte minden helyzetben engednem kell. Most azonban mégis bokán rúgtam a kissrácot az asztal alatt. Akármilyen kicsi, azért nem hülye. De több ellenállást én sem tanúsítottam, hacsak nem minősül annak, hogy felálltam és kisétáltam a szobából.

Bárki azt hihette, a nagynéném után.

Pedig előle. Éppúgy, mint a többiek elől.

*

A születésnapomra azonban tótnagyanyám, hogy, hogy nem, igazi karajt szerzett, sertéskarajt. Ott sorakoztak már a nagytálcán a finoman bebundázott hússzeletek, és a tűzhelyen vidáman rotyogott a krumplisfazék. Levest nem kellett főzni, volt belőle maradék. Torta meg aligha lesz az idén. Bár ha a készülő rántott húsra gondolok, nos minden megtörténhet.

Felálltam az egyik székre, levettem egy kissé már ráncosodó almát a kredenc tetejéről, és harsogva beleharaptam. Ebben a pillanatban, mint éles fejsze, türelmetlen dörömbölés hasított a konyha csendjébe. A szomszédok nem így kopognak, sem a postás. Ilyen ajtódöngetést még sosem hallottam, legfeljebb a moziban, és ott meglehetősen rosszat jelentett. Meg sem néztem, ki lehet az, csak beszóltam anyámnak, hogy keresik. Tótnagyanyám jött ki, nyomában az öcsémmel. Harcias léptekkel vonult az ajtó felé, látszott rajta, korábban kell annak felkelnie, aki őt tán meg akarná ijeszteni. Óvatosan elindultam lépte nyomában. Az enyémben meg az öcsém.

– Anyád a rádiót szereli. Nem mintha értene hozzá. Megette a fene, nincs férfi a háznál. Már két napja semmi hírt nem hallottam – dohogott tótnagyanyám, mintha egyéb baja, nemhogy most, de soha nem lett volna.

Pedig két katona állt az ajtóban, puskával a hátán. Két szovjet katona, hát mi más? Hogyhogy? – képedtem el. Akkor a ruszkik mégsem mentek haza? Vagy ezt a kettőt véletlenül itt felejtették, s ezek most tőlünk akarnak segítséget kérni? Rájuk tekintve gyorsan be kellett látnom, hogy kérésről itt nem lesz szó, legfeljebb parancsolásról.

A két katona nekifogott benyomulni az ajtón. Tótnagyanyám nem állt félre az útjukból, csak lapjával tudták kikerülni.

– Sto hocsesz? – kérdezte tőlük sztentori hangon, és fenyegető mozdulattal vágta csípőre a kezét.

Szlovák volt ugyan az anyanyelve, ezért is hívom tótnagyanyámnak, meg azért, hogy a másiktól megkülönböztessem, de valamelyest oroszul is tudott. Hogy honnan, azt nem árulta el, csak annyit mondott, ugyanaz a nyelvcsalád. És ez engem szíven ütött, mert nem hittem volna, hogy a nyelveknek is családban kell élniük. Családban! Épp úgy, mint nekünk. Most azonban nem ezen töprengtem, a fiatal katonákat figyeltem. Úgy láttam, kissé tanácstalanul merednek egymásra, és mintha széles pofacsontjuk fölött pír öntené el az arcukat.

– Nyemetszkije fasiszti – felelte az egyik jobb híján, hiszen faggatásra egy cseppet sem számított.

Ezt még én is értettem, mert bár nem tartozunk egy családba, mégis majdnem olyan volt, mintha magyarul mondták volna.

A másik katona oldalba lökte a társát, és sugdosott is neki valamit, de tótnagyanyám túlharsogta:

– Ti durák! – rivallt az első katonára, s közben szemléletesen a halántékába fúrta a mutatóujját. – Nem vagy te komplett, fiacskám.

És igaza volt, hiszen köztudott, hogy német fasiszták már tizenegy éve nincsenek, leszámítva azokat, akik Dél-Amerikában vagy még annál is messzebb bujkálnak, de semmiképp sem nálunk. A konyhánkban aztán végképp nem. Hogy mi volt még az a szóáradat, amely a katonákra zúdult, azt csak ők tudhatták, mert szemlátomást megszeppentek tőle. Tejfelesszájúak voltak, megszeppenni megszeppentek, de nem hátráltak, pedig tótnagyanyám igyekezett a kijárat felé szorítani őket. Az látszott harciasabbnak, amelyik a fasisztákat emlegette. És különben is ki kellett köszörülnie a csorbát. Összekapta hát magát, és sűrűn bábuskázva, de mégiscsak megkérdezte, hol rejtegetünk fegyvert a házban.

– Ggye revolver, bábuska? – S azzal már nyitotta is az előszobaszekrényt, hogy alaposan belenézzen.

– Ó, azt a jó halszemű moszkvai nagynénikédet! – feledkezett meg a nyelvi különbségekről hatalmas mérgében tótnagyanyám. – Bárcsak lenne, biz” isten lepuffantanálak. – És mutatta az ujjával, mit is tenne a legszívesebben.

Láttam a katonán, hogy mindent pontosan megértett, ettől aztán meghűlt ereimben a vérem, s lázasan kutatni kezdtem az agyamban, nem ismerek-e véletlenül olyan orosz szót, amellyel megbékíthetem ezt a szovjetet. De persze honnan ismertem volna? Pedig elég háborúsfilmet láttam ahhoz, hogy tudjam, mi következik ilyenkor. (Igaz, hogy ott más volt az ellenség, de a lényeg ugyanaz.) Szerencsénkre azonban ez a katona nem kapta le a puskát a válláról, de nem is zavartatta magát. Csak azért is alaposan bekotort a szekrénybe, bár közben bocsánatkérő arcát fordította a bábuska felé, hogy a tudomására hozza, ő csak azért teszi mindezt, mert ez a kötelessége. Tótnagyanyám is megenyhült, vagy inkább megadta magát a sorsának, és amikor kérték, félreállt az útból, beengedvén őket szentélyébe, a konyha belsejébe.

Ebben a pillanatban, krétafehér arccal, anyám bukkant fel a szobaajtóban, hogy bejelentse, végre sikerült megjavítania a rádiót. Ő onnan tudta meg, hogy visszajöttek az oroszok, mi azonban a saját szemünkkel láttuk. Az egyik a kredencünkben kotorászott. A másik… Na ne! Nem hittem a szememnek. A másik, revolvert keresve, a karajszeleteket emelgette, mindegyiknek jól alánézett, s közben olyan nagyokat nyeldekelt, hogy még tótnagyanyám is meghallotta, pedig mással volt elfoglalva.

Nagyon is mással, mert épp abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a forradalmunk, az bizony elbukott. Ráadásul neki erről nem számolt be idejében senki.

És ez így együtt már sok volt, de mennyire sok! Odaugrott a korgó gyomrú kis ruszkihoz, és akkorát csapott a kezére, hogy a karajszelet menten kirepült belőle.

– Teszed le azonnal! – ordította rá valamelyik nyelvén. – Az én kuhnyámban nem zabrálsz, te kis taknyos továris! Pasli damoj, de bisztro!!!

Se megijedni, se felocsúdni nem maradt időnk, mert tótnagyanyám szélsebesen kilökte a házából a két betolakodót, miközben megállás nélkül osztotta rájuk az áldást. A kiskatonák nyakukat behúzva iszkoltak kifelé. És hogy fegyver van náluk, az bizony az eszükbe sem jutott.

*

Csak később, jóval később. Bár akkor is az egyiknek csupán.

Anyámék gyorsan lezavarták a születésnapi ebédet – mellesleg torta tényleg nem volt, csak fehérpite, az egyetlen sütemény, amelyet tótnagyanyám szerint a nagyobbik lánya el tudott készíteni, még szerencsére, mert én ezt az egyetlenegyet a tortánál is jobban szerettem -, aztán a három asszony – mert ugye a pitéből nyilvánvaló, hogy velünk ünnepelt a nagynéném is – belebújt a rádióba, hogy újra meg újra meghallgassa a lesújtó eseményeket. Mi, gyerekek, kimehettünk az udvarra, ahol csüggedten fogtunk bele, hogy eljátsszuk a forradalom leverését. Senki sem örült ennek, egyedül a kis Janicsák Jocó, ő is csak akkor, amikor felfogta, hogy most már nemcsak őrá, hanem egy sereg orosz katonára lesz szükség, hogy meglegyen a túlerő.

Sokáig dúlt a harc a kertben, az a néhány felkelő – köztük én is -, akit még nem találtak el, küzdött körömszakadtáig. Senkinek sem akaródzott befejezni, tudomásul venni, hogy elestünk.

A házunk a főutcában állt egy sarkon, nagy kert közepén. Szemben velünk az orosz kórház – mi így ismertük, valójában szovjet tisztek éltek ott családostul, s orvosi ellátást is ott kaptak, ha úgy hozta a szükség -, masszív kőkerítése mögött most csak úgy hemzsegtek a katonák. Többen is föl-le masíroztak a szénkupacokon, melyek tetejéről kényelmesen beláttak az udvarunkba a kerítés fölött. Mi persze ügyet sem vetetünk rájuk, ahogy a mellékutcában, a házunk oldalánál lapító tankra sem, mellyel később Fót felé lőttek állítólag, csak harcoltunk elkeseredetten. Most épp a kis Janicsák emelte rám fapuskáját, és kéjesen meghúzta a ravaszt. Akkorát szólt az a lövés, hogy ijedtünkben mind hasra vágtuk magunkat. És aztán eldördült még egy és még egy, pedig akkor már egyikünk sem tüzelt.

Óvatosan felnéztem a földről.

Ott állt a kerítés mögött, egy jó magas kupac tetején, éppen szemben velem az a kiskatona, akit móresre tanított tótnagyanyám délelőtt a konyhájában. Alighanem géppisztoly volt nála. Kaján arccal meghúzta a ravaszt, és egész sorozatot eresztett a házunk tetejébe.

Mikor a robbanások elnémultak, hideg csönd ült a kertünkre.

Ebbe a csöndbe aztán lassan leszánkázott egy cserép a magasból, és épp az orrom előtt ripityára tört.

Erre a jelre nagy lassan mind fölálltunk. És mintha csak összebeszéltünk volna, lehajtott fejjel, egymás után valamennyien letettük a fegyvert.

Pontosan oda, ahol szétrobbant az a cserép. Éppen annak a hűlt helyére.

És akkor a legnagyobbik Janicsák, aki már hatodikba járt, hirtelen azt mondta: Kanyec.

– Kampec, te nagyokos, még ezt sem tudod? Úgy mondják, hogy kampec – javította ki őt az öcsém, majd körülnézett, és hetykén kihúz

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 06. szám