Ha Puskin vagy Dumas afrikai származásáról vagy Montaigne zsidó eredetéről olvasok, mosolyognom kell. Mert ha van is valós alapja az eredettörténeteknek, nem tudom komolyan venni a feltételezést, hogy a távoli ősök is hatást gyakorolhattak az említett orosz és francia irodalmi óriások életére, munkásságára. Kicsit így vagyok a nemrég elhunyt Bobby Fischer állítólagos magyar származásával. Pár évvel ezelőtt a Népszabadság még kérdésbe foglalta az akkor először felröppentett hírt: „Magyar volt Bobby Fischer apja?” A Magyar Nemzet Fischer temetéséről szóló cikkében már tényként közli, hogy a világhírű sakkzseni „félig magyar származású” volt. A Népszava cikkíróját pedig nyilvánvalóan jobban érdekli a magyar papa, mint maga a halálhír.
Az amerikai sajtó ennél sokkal óvatosabb; a nekrológírók is csupán lehetőségként, feltételezésként kezelték az információt, miszerint Bobby Fischer édesapja nem az a német születésű Gerhardt Fischer, akinek a neve Robert James Fischer születési bizonyítványán szerepel, hanem Neményi Pál magyar matematikus, akinek viszonya volt Bobby édesanyjával. Elismerik, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy Neményi az apa, de attól tartózkodnak, hogy ezt bizonyított ténynek tekintsék. Érdekes az is, hogy míg a magyar napilapok szőrmentén foglalkoznak Bobby Fischer „problémáival”, „furcsa viselkedésű sakkzseninek”, „ellentmondásos géniusznak” titulálják, amerikai elemzők meg is akarják fejteni a rejtélyt: hogyan válhatott ez a rendkívüli koponya, ez a világklasszis egy, a klinikai pszichózis határán vergődő, eldurvult, gyűlölködő ronccsá? Vagy egyszerre volt mind a kettő? Mint játékos, Fischer lélegzetelállítóan merész és invenciózus volt, egyéni megnyilvánulásaiban viszont elképesztően fantáziátlan. Különösen élete vége felé a legprimitívebb és elcsépeltebb antiszemita és Amerika-ellenes szólamokat fújta a legútszélibb hangon.
A New York Times kritikusa, Edward Rothstein eltűnődött azon, hogy igazi csodagyerekek tulajdonképpen három területen bukkannak fel: matematikában, zenében és sakkban. Mindhárom „absztrakt, szinte kitalált birodalom”, írja. A gyerek megtanulhatja, hogy itt az elemek hogyan olvadnak össze és változnak át, milyen törvények alapján hatnak egymásra, milyen lehetőségek kínálkoznak jelekben, hangokban, figurákban. Többet egyelőre nem is kell tudnia. A kritikus végül úgy érzi, hogy Fischer hibbantsága szorosan összefügg a sakkjáték alaptermészetével. Egy behatárolt rendszeren belül a küzdőtér felmérhető. Ehhez képest az igazi világ beláthatatlan és rendezetlen. Rothstein úgy véli, a matematika és a zene nem teljesen elkülöníthető az élettapasztalattól, a valóságtól, de a sakk igen. Itt a tudás egyetlen mércéje a győzelem vagy a kudarc. Felfogható a külvilág mint a sakktábla gigászira felnagyított mása, de Fischer számára éppen ezért vált félelmetessé, hiszen ebben a világban „a konspirációs stratégiák nem találhatók meg a játékszabályok jegyzékében, és a szembeszegülést sem lehet egy bajnokság keretei közé szorítani”.
Lehetséges-e, hogy a magyar sajtó azért kezelte visszafogottan, tapintatosan Bobby Fischer „furcsaságait”, mert sokaknak úgy tűnt, ha már félig-meddig magyar származású ez a zseni, ne rontsuk az imázsát? A következetesen Amerika-ellenes Magyar Nemzet mindenesetre jónak látta megemlíteni egy meglehetősen rövid beszámolóban, hogy Bobby Fischer 1992-ben Jugoszláviában nyilvánosan leköpte azt a hivatalos írást, amiben az amerikai hatóságok figyelmeztették, hogy amerikai állampolgárként részvétele a Borisz Szpasszkij elleni mérkőzésen illegális. (Természetesen amerikai lapokban is többen felemlegették, hogy az amerikai kormányzat túl szigorú volt Fischerhez – egy géniusz más bánásmódot érdemel. Ugyanakkor egy volt ismerőse, aki könyvet is írt róla, azt nyilatkozta, sose fogja megbocsátani Bobbynak, hogy 2001-ben így fogadta a szeptember 11-i eseményeket: „Végre egy jó hír”. „Azt beszélik, hogy Asperger-szindrómája van”, mondta a volt ismerős. „Szerintem a gonoszság beszélt belőle.”
Van tehát jelentősége Bobby Fischer magyar származásának? Van, de nem úgy, ahogy némelyek gondolják. Tény, hogy Fischernek voltak magyar kapcsolatai, sakkpartnerei, rajongói. A kilencvenes években menedékre talált Budapesten. Azt nem tudhatjuk, hogy beteg agya hogyan dolgozta fel a revelációt Neményi Pálról. Annyit tudunk, hogy a téma puszta említését komoly sértésnek vette. Ugyanakkor a nácikat magasztaló, a zsidóságot elfajzott népségnek tartó Fischernek valahogy mégis szembesülnie kellett azzal a lehetőséggel, hogy nemcsak félzsidó, mint eladdig hitte, hanem egészen az – minthogy Neményi Pál szintén zsidó származású volt. Bobby Fischer gyors magyarrá avatása már csak azért is mélységesen ironikus, mert amire most egyesek büszkék, az neki istenverése volt.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
