Forrás: ÉS

Február 22-én adták át az idei Palládium-díjakat. Szépirodalmi kategóriában Háy János és Szijj Ferenc, társadalomtudományi kategóriában Takáts József, képzőművészeti kategóriában El Kazovszkij kapta idén a Palládium Alapítvány elismerését, a különdíjat Bojtár Endrének ítélték.

Háy János dicsérete

(Háy János: A gyerek. Palatinus Kiadó, 2007)

A gyerek című regényről írja az egyik kritikus: „Az utóbbi években már ezerféleképpen megírt negatív magyar karriertörténetet mesél el Háy János.” Egy másik szerint „ez a fajta elvetélt világbavetettség unásig ismert”. Ennyire kizárólag a „tartalomra”, a „témára”, az „eszmei mondanivalóra” lennének érzékenyek a mai kritikusok?

Ideologikus, kispolgári vakság kell, hogy ne vegyék észre, mekkora önfegyelemmel, művészi önkorlátozással van ez a regény megalkotva. Számtalan ponton és módon el lehetett volna rontani, ahogy szokták, Háy azonban észnél volt. A mesélő – akivel különösen sok bajuk van a kritikusoknak – eredeti hangon szól, egyszerre értő, korlátolt, bölcs és hülye, mint akármelyikünk, a fantáziája totálisan korlátozott: nem tud a valóság helyett kitalálni egyebet. Hol csökött, hol tehetséges képzelete az ábrázolt világ része. A mesélő olykor valóban primitíven nyilatkozik meg, csepüli a pszichológusokat, leszólja a pesti elitet – miért ne tehetné? Épp az a művészi koncepció lényege, hogy a lelki és szellemi pusztulásra ítélt főhősnél ő csak alig tudatosabb és érettebb, csak fél fejjel magasodik föléje; még éppen megérti, már éppen ironizálhat rajta. Lenyűgöző az objektív és szubjektív lehetetlenségek és tehetetlenségek kibogozhatatlan szövedéke, nem tudni, a környezet vagy az egyén vétke súlyosabb-e. Az indázó, előre és hátra utaló körmondatok, amelyek jelentős része grammatikailag helytelen, esztétikai csiklandást okoznak, az pedig, hogy a mesélő a jövőbe kalandozván újabb meg újabb rémtörténeteket, a főhős sorsának még eszelősebb változatait adja elő tömören, ellenállhatatlanul humoros.

„Ezerféleképpen megírt magyar karriertörténet”? Ez a kérdés: hogy írják meg ugyanazt. Háy remekül írta meg, regénye egyszerre realista leírás és szürreális látomás. Felejthetetlen vízió, fülből kirázhatatlan, újszerű hangzás, kikerülhetetlen.

A magánélet van a középpontban – mi más is lenne? Ott zajlik az élet. Hol dosztojevszkiji mélységű kurta elemzések, hol szándékosan buta, mulatságosan közhelyes elmefuttatások. Otthonosak a mikszáthi anekdoták: az orvosnak vélt ügyvéd, a Hamvas-rajongó pszichológus; ismerősek a móriczi alakok: az előző iskolaigazgató, a következő igazgató, a polgármester, csak minden és mindenki lumpenebb, mint az íróelődöknél. A változatlan háttér a kocsma, az archaikus, a jövő, a főszereplőt eleinte kedvezően, majd elítélően minősítő kollektívum, a magyar antik kórus. A Rozsdatemető meg a Sorstalanság világa ez is, ezúttal oldalról megvilágítva.

A cím halálosan pontos: a mű az infantilizmusról szól, amelynek a magyar válfaj csak az alesete. Ez a mélyen magyar mű a fejlett és a fejletlen világban bárhol igaz, ahonnét a centrumba lehet vágyakozni. Ahogy Csehov Három nővérében Moszkva, úgy itt Pest van fizikailag rendkívül közel, és mégis elérhetetlen.

Hadd fejezzem be személyesen. Hatan laktunk a kollégiumi szobában, ketten visszamentek a falujukba tanítani és disznót hizlalni, egy iskolaigazgató lett, egy részegen kiesett a KISZ-bizottság ablakán, és szörnyethalt, egy belepusztult az italba. A hatodik voltam én, aki mesélő lettem. Mind a hatan Háy regényéből léptünk elő, egy nemzedékkel korábban. Nem nagy öröm, hogy unokáinkra is ez vár, de legalább látjuk, hogy mi ez az egész.

Spiró György

El Kazovszkij mondja

(El Kazovszkij: Papírfríz2., Bartók 32 Galéria, 2007)

„Mikor az ember beindítja a festés rítusát, akkor a semmiből valamit ki akar halászni, ki akar vágni egy új világot, egy új szigetet a nem-létből. Mindenki tudja, hogy neki milyen rítus segít, amitől, úgymond, munkába lendíthető. Vagy a múzsát hívja elő: elkezdek szögelni vagy alapozni. Valaki így, valaki meg azzal, hogy szellemi mutatványokkal lendíti magát előre, előre a semmibe.”

„Először tehát csak valamit csinálok, akármit. Erősítem magam, hogy elkezdjem a munkát. De utána, ha nem kerülök egy transz-szerű állapotba, akkor nem történik semmi. Mert amíg nem kapcsolódik ki a reflexió, addig folyamatosan külső néző vagyok. Akkor nem nyílik meg az a még nem létező valóság, aminek valahogy ott meg kell születnie, láthatóvá kell válnia. Tehát az elején még a »semmiből« építkezem, közben a vászon már elkezd válaszolni, aztán egyre inkább látok már valamit. Ez a nem-lét ugyanakkor a »minden lét« is természetesen. A dolgok összessége. De hát az összességet, mint a fehér fényt, az összfényt azt nem látjuk. Átlátszó számunkra. Mondjuk úgy, hogy az Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön. Tehát a mindenségből. Csakhogy a mindenség egyszerre nem látható. Láthatóvá kell tenni, kimetszeni. Mint a szobor a márványtömbben: egy tömb, amiből kitisztítom a képet. És a vásznon már látni is lehet, hogy a mindenből éppen láthatóvá tettük azt a kiszemelt valamit.”

„Ha ez nem történik festés közben, akkor egy napló jön létre, vagy esetleg kordokumentum. De kép nem születhet. És ez azért nagyon fontos, mert a mű soha nem az adott festőnek vagy szobrásznak a lenyomata, nem is magában az emberben jön létre, hanem az ember és az univerzum között, illetve az ember és a műve között. Mint egy prizma. Azért nagyon veszélyes az az eljárás, amit a legtöbb hivatásos műértő követ: mindenáron a létrehozót szeretnék megtalálni a kép mögött. Tökéletesen megtalálhatatlan! Mert mi mindig mögötte maradunk, és mindig arról a történetről tudunk csak beszámolni, és csak azt látjuk ami a kép mögött zajlik. És a néző soha nem kerül a kép mögé. A kép nem függöny. Ha mögé kerül, akkor a kép gyenge. Akkor nincs saját erőtere.”

„A kép nem belőlem áll, hanem abból a párbeszédből, amit én az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó a parabola, a vevőberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyűjteni a mindenségből. Egyébként is a festészet sűríti az időt, tehát egy kép mindenképpen egy időkristály. Megjelent valami a világban, de úgy, mint egy fölfedezetlen csillag. Tehát még kívül van az időn! Létrejött egy eddig nem létező valami, hiszen az a leggyönyörűbb akármilyen művészetben, hogy a nem létezőből egy új létező születik…Ez mindig egy rituális játék. Az isteni színjátékot újra és újra átéli az ember. Eljátssza. És köszönetet mond! Mint minden rituális játék, ez mindenképpen áldozat az isteni erőknek. Újra játsszuk a genezist.”

Szüts Miklós

Mindennapi kenyércédulánk

(Szijj Ferenc: Kenyércédulák. Jelenkor Kiadó, 2007)

A lassú élet titka, A futás napja, A nagy salakmező, Kéregtorony, Szuromberek királyfi, A hurok belseje – megannyi talányos és sugárzó kötetcím, melyek ha nem is maguktól értetődően, de logikusan vezetnek az író, aki persze minden ízében költő, úgy író, úgy műfordító, úgy rajzoló, hogy költő, szóval Szijj Ferenc hetedik, e díjhoz nagyszerű apropót kínáló kötetéhez. Apropó e könyv, hisz bár a díjat a tárgyévben megjelent munkára adja a kuratórium, de a díjazott egész eddigi életművét ismeri el. Nem mintha a Kenyércédulák önmagában nem lenne Palládium-képes, bőven és fölösen az, ami pedig a címet illeti – ezt az első pillanattól kezdve nagyon irigylem. Sárgán, levett kalappal, mely kalapot itt meglengetni őszinte örömömre szolgál.

Kenyércédulát úgy írni, mint olvasni roppant különös, egyszersmind elemi foglalatosság. Eredetileg ama legparányibb kisnyomtatványról van szó, mely nagyjából bélyeg méretű, s belenyomják a megformázott kenyértésztába, azzal aztán megsütik, avagy – nem ismerem a technológiát – a megsült kenyérre ragasztják rá, gondolom valami géppel.

Holott íróilag jobb lenne, ha lenne egy konkrét ember, egy kenyércé­dularagasztó, ülne a futószalag mellett, s ragasztaná. Volna egy kisnyomdája dátumállítóval, barnakenyér, fehérkenyér, kisebb betűkészlettel, és nyomná és nyomná az ínhüvelygyulladásig, a kenyérkönyökig. Szijj Ferenc beszélőjét, ezt az alakváltó, de nagyon is felismerhető figurát, ki megfeszített, kósza figyelemmel járkál a világban, valami ilyesminek képzelem, ilyen különös, ám evidens foglalkozású illetőnek.

Olykor innoválna is ez az én kenyérgyári cédulátorom. Mivel eleinte a kutya se olvasna kenyércédulát, mindenféléket rá bátorkodna írni, például, hogy „árnyalatcsalád” vagy „a pörkölt kávé vizeletszaga” vagy „élményparkot elborító cintányér”, „izzó vasfüzet”, „koromból csirizzel ragasztott szobor”, „távoli harisnyaégető” „felbokrétázott hármasdaru”, „két lábon járó sebek”, netán hogy „a keserűség mint egy vitorláshajó / vagy kaszagyár, közös nemünk” és így tovább.

Mármint hogy ilyesmik díszelegnének a kenyerek oldalán. És lassan elterjedne, hogy milyen különös, beszédes kenyércédulák találhatók a kenyereken, fellendülne a kenyéripar, a nép a cédulák végett vásárolna kenyeret, s bár leenné róla verébmód, azért a cédula lenne az úr, és lassan e műfaj műfajt teremtene, műformát, s akkor még nem is mondtam, mennyire adekvát ez a forma a szerzőhöz, akinél szűkszavúbb írót, illetve költőt alig ismerek. E szűk szó viszont befelé tágul, nem könnyű átjutni e versek kérgén, de azután már nem eresztenek, pontosságuk figyelmesség, szabatos esendőségük dísz, monotóniájuk sokszínű hangzás. (Végül laudátor felolvasta a kötet tartalomjegyzékét, mely, amolyan talált versként, az előző ötvennyolc vers kezdősorából állt össze.)

Parti Nagy Lajos

Takáts Józsefről

(Takáts József: Ismerős idegen terep. Kijárat Kiadó, 2007; Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, 2007)

Én nem tudom, hogy Pécs népének szomorúnak kellene-e lennie, vagy éppenséggel velünk együtt kellene örülnie Takáts József két könyvének díjazásakor. A Határtalan város kulturális fővárosi pályázat írójának kiválása a projektből határozott veszteség volt Pécs számára, de aligha jelent volna meg tavaly a két kötet, ha nem így történik. Nem ok-okozati összefüggést tételezek a két történés között, mégis hallani vélem a háttérben a kényszerű szakítás torokszorító csendjét, amely a másik cselekvési sort, a publikációk feszített előkészítését mozgásba hozza. Még akkor is, ha az Ismerős idegen terep című kötet tanulmányai korábban, folyóiratokban láttak napvilágot, s „másodlagos kontextusuk” kerete a 2006-ban Jyväskylä-ben megvédett doktori disszertáció lett. S a Budapesti Média Intézetben tartott előadások is tankönyvvé íródtak már 2002-ben, csak a história – szokás szerint – váratott magára, míg Modern magyar politikai eszmetörténet címmel 2007 őszén a könyv az Osiris Kiadónál megjelent.

Takáts József hosszú utat tett meg a békési tanyavilágból a csabai gimnáziumi, majd a szegedi egyetemi éveken át a pécsi egyetemi katedráig. S a pálya szélessége is tágas: rangos folyóiratok szerkesztője (Jelenkor), többnek alapítója is volt (Harmadkor, Pompeji, Nappali ház). Az általa gründolt Tanulmány Kiadó a XX. század végén olyan szerzőket jelentetett meg magyarul, mint Furet, Skinner és Anthony Smith. Párhuzamosan szervezte a JAK intézményeit és a demokratikus ellenzék szegedi mozgolódásait. Évekig munkatársa volt a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségének. Kritikákat, vitacikkeket írt.

Nem kevésbé sokszínű a szakmai érdeklődés: antropológiai látásmóddal, társasnyelvészeti szempontokkal gazdagított irodalomtörténet-írás, nyelvi-fogalomtörténeti elemzésre alapozott politikai eszmetörténet. Persze aki az antropológia eszköztárával közelít az irodalomtörténethez, a beszédmódok felől az eszmetörténethez, arra könnyen vetül az idegenség árnya, lehet bármily ismerős számára az a terep. A multidiszciplinaritás bőségéből hadd válasszam ki külön méltatásra a politikai diskurzusok történeti összefoglalóját. Részben azért, mert itt talán jobban érzékelem a tudomány mélyáramaiban zajló folyamatokat. Régóta zajlik a készülődés az eszmetörténet berkeiben. Az ősködbe vesző kezdet talán az Albion néven dédelgetett, elvetélt folyóirattervhez nyúlik vissza. De nyomok vezetnek egyetemi és egyetemen kívüli műhelyszemináriumokhoz s szöveggyűjtemények szerkesztéséhez is. Folyik a fogalomtörténet honosítása, s megjelentek az első monográfiák is. Csak érzékeltetni szeretném, hogy a politikai eszmetörténeti összefoglaló nem puszta helyen jött létre. Tudom, elsőnek lenni nem érdem, hanem helyzet. S az iránt is van bennem némi megértés, milyen érzés ebbe a helyzetbe belecsöppenni. Miközben a szétszórt darabok összehordása mind a szerző vállára nehezedik, minden következő kísérlet ezzel az építménnyel szemben kell hogy meghatározza magát. S ebben az értelemben – Takáts József kedvenc szavajárásával – a „szótárrendezéseknek” megvannak a maguk nehézségei, amelyek jóval súlyosabbak egy Excel sorbarendezési parancs lenyomásánál. Az a többszakaszos kísérlet, amelynek során a szerző a republikanizmus, az ősi alkotmány, a felvilágosult kormányzás és a pallérozódás nyelveiből kikeveri a magyar liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus eklektikusra sikeredett színeit, nem hiszem, hogy megkerülhető lesz a későbbi szintetizálók számára. Annak is, aki többnyire egyetért vele, annak meg még inkább, aki nem.

Kövér György

A szótáríró pontossága

(Bojtár Endre: Litván-magyar szótár. Litván Nyelvtudományi Intézet, Vilnius, 2007)

Kár. Kár, hogy a magyar nyelvet nem-érti-senki, nem-érti-senki, nem is akarja megtanulni! – ahogyan a régi Fonográf-nótában áll. Kosztolányi után szabadon. Hát még a litván nyelvet! A litván nyelvet sem-érti-senki, sem-érti-senki, nem is akarja megtanulni! Akkor hát most már e két egyedülállóan érthetetlen és megtanulni senki által nem vágyott nyelv testvérként ismerhet egymásra és ölelkezhet össze Bojtár Endre litván-magyar nagyszó­tá­rában, a szerző ugyanis a kiválasztott kevesek egyike, aki mindkét nyelvet érti: egyiket, mert – mint afféle szerencsefia a készbe – csak úgy beleszületett, a másikat meg, mert – fittyet hányva józan észnek, intésnek, kordivatnak – megtanulta, pontosabban hozzátanulta ahhoz a sok-sok érthetetlen és senki által nem tanult kelet-európai nyelvhez, melyeket már tudott.

Egy nagyszótár sok mindenre jó. Használhatjuk levélnehezéknek, szeles időben kitámaszthatjuk vele az ablakot, s alkalomadtán hozzá is vághatjuk valakihez. Mondjuk, ha kifogytunk az érvekből. Argumentum ad hominem. Ez azonban a nagyszótárnak nem rendeltetésszerű használata. A litván-magyar nagyszótárnak sem. A szavakat legfeljebb átvitt értelemben lehet valakinek a fejéhez vágni. Átvinni a szavak értelmét egyik nyelvből, egyik értelmi világból a másikba ez a szótáríró voltaképpeni feladata. Minden idegen nyelvi szótár valamiképp ahhoz a bizonyos „Nürnbergi tölcsérhez” hasonlatos, amelyen át a Szó a fülön keresztül megfogant: conceptio per aurem. A szótár az a tölcsér, amellyel az idegen szavakat saját nyelvünkbe töltik. Pontosan és szépen. Ahogy. Márpedig Bojtár Endre szótárírói pontosságáért az a tudósi és értelmiségi éthosz szavatol, amely egész nagyszabású tudományos és irodalmi életművét áthatja, s amit elhíresült programadó esszéjében, az 1970-es évek elején ő maga foglalt össze ekként: a kelet-européer pontossága.

Így hát még valamire jó ez a nagyszótár, ha persze nem is ezért készült. Arra, hogy megkoronázza a szavak emberének pályafutását. A litván-magyar nagyszótár mint győzelmi koszorú. Miért is ne? Végtére csakugyan győzelmet ünneplünk ma. És nem is egyet!

Kezdjük a legnagyobb győzelemmel, a tudós és irodalmár önmaga fölött aratott győzelmével. Mert Bojtár Endrének mindenekelőtt önmagát kellett legyőznie. Bele lehet szeretni a szavakba, lehet szavakkal játszadozni, még paráználkodni is, lehet szenvedélyes szerelemre lobbanni nyelvek, távoli és ismeretlen kultúrák iránt, de élvezetből, vad szenvedélyből, hirtelen felindulásból nagyszótárat írni nem lehet. A szótárírás egyfajta szellemi aszkézis, amely szerzetesi életformát követel. Hosszú évekre ki kell vonulni hozzá a szellemi élővilágból a sivatagba, meg kell tanulni sáskán és homoki tövisen élni, ami különösképp azt a tudóst teszi próbára, aki nem született szerzetesnek, s nemhogy nem tartóztatta meg magát az irodalmi élvezetektől és nyelvi örömöktől, de élt-halt értük, s a tudományos megismerés területén is elsősorban hermészi kalandvágy és játékszenvedély hajtotta.

Másodszor: a magyar tudomány győzelme, hogy ez a szótár Bojtár Endre munkájával és három áldozatkész fiatal tanítványa – Laczházi Aranka, Tölgyesi Beatrix és Ricardas Petkevicius hozzájárulásával – elkészülhetett. Egyrészt, mert a maga nemében az első. Másrészt, mert egyszersmind ez a Bojtár Endre által megalapított és megalapozott új magyar tudományág – a baltisztika – első nagy teljesítménye.

Végül győzelem a litván-magyar szótár politikai értelemben is. Hiszen e két, kevesek által beszélt, értett és tanult európai nyelv összekapcsolásával nemcsak e nyelvek gazdagodtak és kaptak megerősítést, hanem az a politikai közösség is – nevezetesen az Európai Unió -, amelynek litvánok és magyarok, immár egyenjogú polgárai. Az Európai Unió – a nemzetek hazája. Így hát a nyelvek hazája is – új és újfajta nyelvhaza. Ebben az értelemben pedig elmondhatjuk, hogy Bojtár Endre megcselekedte, amit a Nyelvhaza megkövetelt.

Hadd köszöntsem hát e nagy nyelvhazánkfiát befejezésül a magam módján is, egy alkalom szülte költeménnyel. Mert – és legyen ez itt a reklám helye -, mert megérdemli.

Szilágyi Ákos

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 09. szám