Lehetséges-e manapság használatos fogalmainkon keresztül megközelíteni az 1956-os eseménysort? Más szavakkal, hogyan ért(et)hető meg ma az, ami elválaszthatatlan volt a kétosztatú világtól, a pártállami diktatúrától és a korabeli társadalmi viszonyoktól, a hidegháborús pszichózistól, illetve a baloldali eszmék akkor még kevéssé vitatott progresszivitásától? E kérdés megbújik minden elemzés mögött, folyamatos újraértékelésre kényszerítve a történészt és a múltra visszapillantó túl- és átélőt.
Baráth Magdolna: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Kiszeljov és Andropov titkos jelentései
Ma már közismert, hogy a pártállami múltszemlélettől eltérően az 1956-os magyar felkelés lényegében spontán népmozgalom következménye volt. A történelmi események sorát vizsgálva azonban még a spontaneitásnak is keressük a gyökereit, és nehéz vitatni, hogy a Sztálin halálát követő évek „erjedése” vezetett el valamilyen módon a forradalomhoz. Ezt a hároméves időszakot az első Nagy Imre-kormánnyal számos szakmunka feldolgozta. Ezzel együtt hiánypótló művet jelentetett meg a Napvilág Kiadó, amikor közreadta e kérdéses időszakra vonatkozó szovjet nagyköveti iratokat. A gyűjtemény nemcsak az 1953-tól a forradalom kitöréséig tartó időszak nemzetközi kontextusának legmeghatározóbb szeletét, a magyar-szovjet kapcsolatokat világítja meg Kiszeljov és Andropov szemszögéből, de hiteles képet nyújt a magyar belpolitikai szereplők szovjet függőségéről, egyéni pozícióik „libikókázásáról” és nem utolsósorban egyéniségükről politikai játszmáik keretén belül. Hiszen a szovjet nagykövetek előtt a magyar pártvezetők legbelsőbb gondolataikat is „meggyónták”. Így például még Kiszeljovot is meglepte 1954 februárjában Rákosi dühe a parasztok iránt, és hogy a gazdaságot aláásó egyik legnagyobb „hibának” az 1949-es, túlságosan meredek „életszínvonal-emelést” tartotta. Nagy Imre pedig többek között Rákosi „végletekig menő” önimádatát ostorozta a nagykövet előtt. A kötet lapjairól kiderül, hogy a szovjet külügyi vezetésnek világos képe kellett legyen a magyarországi belpolitikai helyzet folyamatos „éleződéséről”, és 1956. október 23-án délután – még a forradalom előtt – Moszkvában már ismert volt Andropov azon véleménye, hogy „segítség nélkül” a magyarok nem képesek úrrá lenni a helyzeten.
A kötet szerkesztője, Baráth Magdolna érezhetően a levéltári munkában érzi otthon magát, a sztártörténészi szerep eljátszása és a jobban eladható monográfiák megírása nem az ő asztala. Korábbi munkáihoz hasonlóan ezt teljes mértékben tükrözi ez a könyv is: a dokumentumokat oroszországi levéltárakban gyűjtötte össze, s ezek – egy kivétellel – korábban még nem jelentek meg magyarul. A dokumentumgyűjtemény nemcsak hiánypótló, de részben kiegészítése, illetve „utólagos” előzménye a magyarul már régen megjelent „Jelcin-dosszié”-ban, illetve a Hiányzó lapok 1956 történetéből című kiadványokban olvasható 1956 októberében keletkezett szovjet dokumentumoknak. A szerkesztő bevezető tanulmánya pedig precíz elemzést nyújt a kötetben bemutatott anyagról, anélkül, hogy a források által esetlegesen meg nem világított kérdésekre mindenáron választ akarna adni. A könyv természetesen megfelel minden elvárható tudományos kritériumnak, így nemcsak az érdeklődő olvasók, de a témát kutatók is nagy haszonnal forgathatják.
(Napvilág Kiadó, Budapest, 2002-2007. 376 oldal, 1900 Ft)
Eörsi László: Köztársaság tér 1956
E könyv gyúlékony anyagnak bizonyult. Súlyos, személyeskedésektől sem mentes vitára került sor a szerző és munkatársa, Szakolczai Attila között az ÉS hasábjain és az 1956-os Intézet honlapján (http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/tanulmanyok/vita_koztarsasagter). A korábban már lektorként a szerzővel összetűzésbe keveredett kritikus abban támadta meg a könyvet, amiben talán nem vértezte fel magát eléggé: azaz hogy a meglehetősen kaotikus Köztársaság téri események hogyan álltak össze az „ellenforradalom” és tragikus hősök mitikus összecsapásává a kádárista múltértelmezésben. Alighanem feloldhatatlanok maradnak azok a módszertani ellenvélemények is, amelyek arról szólnak, hogy mely források felhasználásával ismerhetőek meg igazán a történések. Eörsi az elengedhetetlen forráskritikával ugyan, de szívesen használja fel a nyomozó hatóságok által készített dokumentumokat, például tanúvallomásokat, kihallgatási jegyzőkönyveket, míg más kutatók ezeket elutasítják a nyomozás tendenciózus természetéből kifolyó inherens torzulásra hivatkozva. A vitából kiderült, hogy nincs kutatói konszenzus olyan, a Köztársaság téri események értelmezésénél döntő jelentőségű kérdésben sem, hogy a pártház védelmének feje, Mező Imre a forradalom idején vajon a rákosista „retrográd” erők vagy inkább a Nagy Imre vezette reformmozgalom híve volt, függetlenül attól, hogy Mező később az 56-os kádárista „mártírológia” központi alakja lett. Nem világos az sem, hogy a forradalom idején, különböző helyeken – így a Köztársaság téri pártbizottságnál is – szerveződő különböző karhatalmi alakulatok között mennyiben volt átfedés és kontinuitás, vagy hogy a pártház ostroma mennyire volt előre eltervezett. A vitás kérdések mellett az eseményeknek több homályos, kevés forrással kutatható pontja is maradt, annak ellenére, hogy Eörsi könyve egy bátor kísérlet ezek tisztázására. Sinkó Ervin Egy regény regénye című műve óta tudom, hogy egy könyvnek a sorsa sokszor tanulságosabb lehet, mint maga a mű tartalma; a vita így nemcsak a szinte feloldhatatlannak látszó szakmai dilemmákra (forráskezelés, történetírói attitűd) hívja fel a figyelmet, de olyan általános érvényű ismeretelméleti problémákra is, amelyek egyes helyeken egészen a hagyományos történetírás válságáig vezettek el.
(1956-os Intézet, Budapest, 2006. 224 oldal, 2990 Ft)
Horváth Miklós-Tulipán Éva: Keresztutak. Magyar Néphadsereg – 1956
Ha igaz a tétel, hogy a hadsereg a társadalom tükörképe, könnyebben érthetővé válik a Magyar Néphadsereg atomizálódása 1956 októberében. Mégis szinte hihetetlen, hogy a diktatúra éveiben kiépített, pártirányítás alatt tartott és a hidegháborús körülmények miatt egyébként is különös stratégiai jelentőségű Néphadsereg 1956-ban – egységes szervezetként – alkalmatlanná vált a pártállam védelmére, ahogy akárcsak rövidesen a forradalom vívmányainak megóvására is. A Keresztutak tanúsága szerint a Sztálin halálát követő három év társadalmi változásai az ország legnagyobb fegyveres testületében sem múltak el nyomtalanul. A társadalmi rend felborulása 1956 októberében egy bizonytalan, átszervezés alatt lévő, de a sztálini bürokratikus-ideologikus irányítás negatív jegyeit és következményeit magán viselő Néphadsereget ért. Noha a hadsereg karhatalmi alkalmazásra léteztek tervek, az nem volt felkészülve egy „nemzeti” felkelésre, és állományának jelentős része, például a katonai akadémiák tagjai nyíltan szimpatizáltak a 22-én különben még félreismert volumenű megmozdulásokkal. A pártvezetés – Hegedüs szerint elsősorban etikai válságból kifolyólag – ódzkodott a hadsereg egyértelmű bevetésétől, és biztosabb támaszt kívánt – Gerő egyenesen a szovjet hadsereget. A karhatalmi céllal Budapestre felrendelt vidéki egységek több önálló tevékenységre fel nem készített, helyismerettel nem rendelkező parancsnokának pedig a következő utasítások (?) és hírek között kellett boldogulnia: „hallgassa a rádiót”, „cselekedjék a helyzettől függően és belátása szerint”, „a törvény teljes szigorával lépjen fel”, „statárium”, majd „a fegyvert letevők mentesítésülése a statárium alól”, október 25-én pedig: „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták. Az ellenforradalmi erők szét vannak verve”, „ma délig végleg számolják fel a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket”. Az alakulatok előtt „még akkor sem volt tiszta, hogy ki a forradalmár vagy ellenforradalmár, mivel felülről értesüléseink nem voltak”.
A lakosság és a hadsereg között esetenként felmerülő konfliktusok jelentős része azonban elsősorban nem a pártállam védelmének politikai szükségességéből eredt, hanem a hadseregnek saját és egyéb katonai objektumaira vonatkozó őrzési, illetve egyéb rendfenntartási kötelezettségéből. A halálos áldozatokat követelő sortüzekért döntően az ÁVH volt a felelős, a hadsereg mérlege ennél jóval kedvezőbb. Tömegoszlatásra Győrben a laktanyánál például „zenekart és 50 fegyvertelen katonát vetettek be”, sikerrel.
A közismert forradalmi felszín alatt azonban ott húzódott az eseményeknek egy olyan alternatívája, amely végül is nem valósult meg. A kudarcba fulladt „prevenciós terv” kulcsfigurája, Gyurkó Lajos vezérőrnagy, mint „a katonai diktatúra bevezetésére egyedül képes személy” jelent meg. Ő kezdettől fogva a legkeményebb eszközökkel lépett fel az „ellenforradalommal” szemben. Figyelemre méltó, a kádári rendszerre jellemző a pályafutása: a megtorlások idején még a legkegyetlenebb ülnökök közé tartozott, hamarosan a határőrség parancsnoka lett. 1960-ban azonban elbocsátották, vállalatigazgató, majd még később benzinkutas lett.
Az október 28-i fordulat és a hazai fegyveres erők átszervezése természetesen nem járult hozzá a néphadsereg egységéhez. Az „ellenforradalmi” értékelést korábban elfogadó tisztek, katonák „tudathasadásos” állapotba kerültek, a megtorlástól való félelmükben többük a szovjet csapatokhoz menekült. Horváth Miklós ugyanakkor tagadja, hogy a forradalmi katonai tanácsok felállításával indult volna meg a hadsereg szétzilálódása. Ez részben már korábban megindult, de lényegében a november 4-i szovjet támadással valósult meg.
Vajon a néphadsereg a forradalom alatt tényleg az a „nemzethez ezernyi szállal kötődő erő” volt, amelynek dicsőségére válik, hogy nem lehetett saját népe ellen bevetni, ahogy azt Dinnyés állítja az utószóban? Vagy maga a forradalmi „káosz” az, amely még az utólagos értékelés lehetőségét is elveszi?
(H&T Kiadó, Budapest, 2006. 309 oldal, 2900 Ft)
Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre (Börtönkönyv)
Új, javított kiadásban jelent meg a nemrégiben elhunyt Eörsi István emlékezése a „régi szép időkre”. A cél talán nem is annyira az emlékkövületek megörökítése volt, hanem az író kísérlete élete meghatározó szakaszának „tisztán látására”. Mellbevágó az a sziporkázó humor és önirónia, amellyel vissza tud nézni saját meghurcoltatására és az 1956-ot követő megtorlásra. A „régi szép idők” azonban nem csak az irónia dimenziójában szólnak. A szerző saját, szolzsenyicini kategóriájú lelki-esztétikai-politikai fejlődését ugyan nemes egyszerűséggel csak az „ismerd meg hazád börtöneit” mozgalomnak nevezi, de az intellektuel kényszerű bezártságából adódó belső megvilágosodás „mozgalma” a kádári börtönök ma már alig elképzelhető sokszínűségével párosul. Hiszen azokban a zárkákban együtt ült nyilas és ortodox kommunista, munkás és értelmiségi, a „régi rend” hivatalnoka és az ötvenes évek alvilági figurája, paraszt és arisztokrata, zsidó és keresztény, hívő és ateista, reformkommunista és polgári értelmiségi. Ezekben a „zárt terekben” feszülő szociális és világnézeti kohó – ahol a vitákból emlékirata tanúsága szerint maga a szerző is alaposan kivette a részét – alakította ki azt az Eörsit, akire legtöbben emlékezünk: aki nem dől be semmilyen „izmusnak”, jottányit sem hajlandó engedni humanisztikus alapelveiből, és mindenben megtalálja a relatívat, az emberit, a humort.
Mindazonáltal még neki is van egy abszolút mércéje. A lapokról mitikus hősként magasodik az olvasó fölé Angyal István alakja. Angyal az, aki tökéletesen azonosította magát a forradalommal. A Tűzoltó utcai felkelők parancsnokaként a harcok közepette is következetesen fellépett a kegyetlenkedések, önkényeskedések ellen. Halált megvető bátorsággal harcolt a szovjetek ellen, miközben a csoport tagjai vele együtt egyöntetűen kommunistának vallották magukat. Angyal a harc után fanatikusan tovább folytatta ellenálló tevékenységét a Péterfy Sándor utcai kórházban; röplapokat állított elő, lázas aktivitását koffeininjekciókkal igyekezett fenntartani. Bár egy felkelőcsoport vezetőjeként és illegális röplapterjesztőként nem lehetett reménye a túlélésre, a menekülést, az emigrációt – akárcsak a megadást, akármilyen értelemben – el sem tudta képzelni. Eörsi szerint Angyal „etikai értelemben” maximalista volt, a forradalomban „élete csúcsára jutott” és már nem akarta „végigcsinálni azokat a nyavalyás kis kompromisszumokat”, amelyek a túlélőkre vártak; fogsága alatt is megőrizte személyisége érintetlenségét. Az írónak és közéleti embernek morális értelemben nem is maradhatott más feladata, mint hogy megpróbáljon méltó maradni ehhez az örökséghez.
(Noran Kiadó, Budapest, 2006. 346 oldal, 2490 Ft)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 06. szám
