Lángh Júlia írja Az irodalomról és az életről című írásában (2008/7.): „Következett egy elektronikus levélváltás, túlpolitizált kérdéseim mentségére próbáltam elmondani, amit Hatzfeld egyébként nagyon pontosan tud, hogy olyan országból jövök, ahol 44-ben tízezerszám lőtték a zajló Dunába és sokszázezerszám küldték a megsemmisítő-lágerekbe emberek a saját honfitársaikat, de – és ezt talán már nem tudja – mintha teljesen hiába lenne emlék és tapasztalat, most mégis újra jelen van a hol nyíltan, hol burkoltan rasszista, gyűlöletkeltő beszéd.”
Ezeket a mondatokat én pontatlannak gondolom. Két helyen tudok jelentősebb számú áldozatról a Duna magyarországi szakaszán – Újvidéken, igaz ott nem is negyvennégyben volt, hanem 42-ben, itt 3340 halott volt, aztán Budapesten, ott a Dunába lövések 1944 decemberétől 1945 januárjának végéig folytak, itt körülbelül 8000 a meggyilkoltak száma (www.holokausztmagyarorszagon.hu) -, akiknek csak kisebb része, Budapesten töredéke volt Dunába lőtt áldozat.
Magyarországon fegyveres alakulatok gyilkoltak, de ezek sem ruandai módra.
Úgy tudom, a magyar lakosság kitelepítésnek tekintette a zsidók deportálását, ahogy maguk a zsidók is, és ezt a deportálást is fegyveres alakulatok végezték, nem úgy általában az emberek.
Az „emberek” általánossága felmenti a valódi elkövetőket, és jogos tiltakozást vált ki mindazokból, akik egyáltalán nem gondoltak a zsidók megsemmisítésére. Akik szerint szüleik éppúgy nem tudtak a zsidók szervezett megsemmisítéséről, mint maguk az áldozatok. Viszont a helyesbítéssel könnyen elsikkadhat a részvétlenség, a deportálások során tanúsított csendes vagy lelkes együttműködés, a zsidó vagyon feletti marakodás morális szörnyűsége.
(És akkor a jó emberekről, az igazakról nem is esett szó.)
Ezért nem volna szabad pontatlannak lenni.
Nyilas hazánkfiai sok száz embert lőttek a Dunába, ez így épp elég rettenetes, a „tízezerszám” azonban ezt a rettenetet felnagyítja, teljesen érthetetlen okból. Hiszen a felnagyítással épp azt a jelentést kompromittálja, amelyet felidézni, megerősíteni szeretne.
És bármennyire nehéz ezt leírni, de amit Láng Júlia új rasszista beszédnek mond, az sokszor épp csak olyasféle leegyszerűsítés, túlzás, tévedés, mint amit ő követett el. Aligha faji megfontolásokból. Csak kissé elfogultan.
Ráadásul a Dunába lőtt zsidók ügye olyan aljasul volt kitalálva, hogy többnyire épp azok sorsa lett a kivégzés, akik meg akarták úszni a deportálást. Ezzel pedig a deportálás úgy tűnhetett, mintha a túlélés valódi esélye volna. (Lásd A nagy utazástól a Sorstalanságig.)
A „tízezerszám” mértékű Duna-parti kivégzések persze nem is folyhattak volna az „emberek” részvétele nélkül, és akkor már a halálgyárakba való küldés is érthető. Ruanda felől nézve így kellett volna történnie, ha Magyarország Ruanda, de nem így történt, mert nem az.
A „hol nyílt, hol burkolt rasszista és gyűlöletkeltő beszéd” társadalmi probléma. Folyamatosan és lankadatlan kell ellene védekeznünk. De a holokauszttal való összekapcsolása megint csak túlzás. A rasszizmus és a gyűlöletbeszéd az emberi együttélés örök jelenségei: örök betegségei. Kórokozói állandóan változtatják alakjukat, természetüket. Ha az egykori rettenetes végkifejlettel kötjük össze a mai változataikat, épp valódi, aktuális természetüket nem fogjuk érteni, pedig alighanem ez volna a feltétele a hatékony védekezésnek. Ruanda iszonyú törzsi háborúja nem újnácik és kisnyilasok műve volt. Ha a világ értette volna a ruandaiak nyelvét, a ruandai vírust, talán megakadályozhatta volna a vérengzést.
Aba Bánk
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 10. szám
