Valamennyien őszintén sajnálatosnak tartjuk a magyar közélet gyűlölködő viszonyait, kiélezett hangnemét, a társadalom szélsőséges politikai, világnézeti, érzelmi kettéosztottságát. Aztán mindent megteszünk, hogy ez a megosztottság fennmaradjon.
Jó példa erre a közterek elfoglalására irányuló kedv. A köztér – közös tér, mindannyiunké. Nem rendelkezhet fölötte ötven százalék plusz egy fő. Pláne, ha nincs kényszere a döntésnek. A köztér akkor mard közös tér, ha szobrok, utcanevek, terek a közmegegyezést szem előtt tartva születnek, illetve kerülnek helyükre. Hogy ez lehetetlen? Épp itt – nem az. Széchenyi és Kossuth, István király és a Hunyadiak, Petőfi, Ady és József Attila, Liszt vagy Illyés – hogy csak kapásból soroljak pár nevet – közös örökség, szobraik, utca- vagy intézményneveik senkit sem sértenek. Nem arról van szó, mintha ők hibátlanok vagy tökéletesek, és persze világnézetileg semlegesek lettek volna, személyüket mégis (idealizáló) közmegegyezés fogadta el. Egy közvélemény-kutatás szerint a magyarok jelentős többsége támogatná, hogy Kádár Jánosnak szobra legyen. Jómagam mégsem helyeselnék egy ilyen szoborállítást, mert sokakat sértene, nincs mögötte közmegegyezés. Ugyanez lenne a helyzet Horthy, Teleki Pál, Aczél György esetében is. Érvelésem szempontjából e pillanatban mindegy, hogyan ítéljük meg őket – a lényeg, hogy közmegegyezés hiányában nincs helyük a köztereken. Hasonló a helyzet Wass Alberttel is (ÉS, 2008/8.). Egyesek szerint fasiszta volt, mások tiltakoznak ez ellen. Egyesek írófejedelmet látnak benne, mások második vonalbeli szerzőt. Egy szóval, nincs megegyezés a személye körül. Nincs hát helye köztereken.
És mit tegyünk, ha egy már álló szoborra vonatkozik ugyanez? Jobboldali nézeteket valló polgártársaink – egy bűnbak-mítosz foglyaként – nem kedvelik Károlyi Mihály budapesti szobrát. Sokan pedig az antiszemita Teleki Pál Balaton-parti szobrát találják ellenszenvesnek. Mit lehet tenni? A szobordöntések ideje elmúlt, maradjon az ilyesmi rendszerváltások privilégiuma. Ami megvan, hát úgy rossz, ahogy van. De aki újabb Károlyi- vagy Teleki-szobrot kívánna állítani, az súlyosan hibázna, hiszen tudnia kell, hogy javaslata másokat sért. Ha mégis a szoborállítás mellett döntene, az erőfitogtatás és demonstráció. Provokáció egy amúgy is hiperérzékeny, túlizzított társadalmi térben. Aki a nemzeti egységet, társadalmi megbékélést, köznyugalmat komolyan akarja, ne éljen vissza azzal, hogy egy testületben pillanatnyilag többség áll mögötte. Külpolitikáról, oktatásról vagy gazdaságról dönteni muszáj, ha olykor népszerűtlen is. Szobrot állítani vétek, ha népszerűtlen vagy akár csak megalapozottan vitatható a döntés.
Ujlaky István
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 10. szám
