2007 novemberében indította el az Ulpius-ház Salman Rushdie életműsorozatát, amelynek örömére november végén a szerző is Budapestre utazott, és legutóbbi látogatásával ellentétben most olvasóival is találkozott. Aki elég kitartó volt, két óra sorban állás után dedikáltathatta könyveit; érződött, hogy világsztár látogatott meg minket. Kilenc regény, egy novelláskötet, egy útikönyv, rengeteg esszé: mindeddig ez Rushdie életműve, de már tudjuk, hogy készül az újabb regény, amely júniusra várható. Az Ulpius újra kiadta az Az éjfél gyermekeit, a Szégyent, a Hárún és a mesék tengerét, A mór utolsó sóhaját. A Sálímár bohóc pedig először jelenik meg magyar nyelven. Előkészületben van a Fúriadüh, a Grímusz, a Talpa alatt a föld, valamint Rushdie egyetlen novelláskötete, a Kelet, Nyugat. Úgy tűnik, hogy a Sátáni versek kimarad a sorozatból, ami igen sajnálatos, és nemcsak azért, mert ez Rushdie egyik legjobb regénye, hanem azért is, mert a 2004-ben megjelent magyar fordítás nagyon gyenge, nem hasonlítható Rushdie többi regényének fordításaihoz. A kiadó fiktív, a fordító nevét nem is ismerjük, és mindez persze érthető, hiszen rengeteg atrocitás érte a regény fordítóit, kiadóit, másrészt azonban jó lenne, ha végre a magyar olvasók is igényes fordításban olvashatnák a Sátáni verseket.
Azért is fontos lenne ez, mert a nyolcvanas években megjelent regények szoros egységet alkotnak: szinte trilógiaként olvasható az Az éjfél gyermekei, a Szégyen és a Sátáni versek, mintha minden regény egy-egy nemzetnek lenne szentelve: Indiának, Pakisztánnak, valamint a skizoid, széttöredezett, mégis csodás kivándorlásnak (ez lenne a Sátáni versek, hiszen a regény nem csak vallási kérdésekkel foglalkozik). Rushdie legjobb regényei ezek, melyek hihetetlenül gazdag és szorosan összefonódó motívumrendszere szinte James Joyce írásaihoz mérhető kihívást jelent az olvasó számára. A 89-ben kimondott halálos ítélet (fátwa) kétségkívül nyomott hagyott az író pályáján: ekkor kezdett „nyugati” témákkal foglalkozni, és bár vissza-visszatér még írásaiban az őt annyira foglalkoztató vallási és emberjogi kérdésekhez, mint ahogy Indiához és Kasmírhoz is, a nyolcvanas évek „trilógiájának” átütő őszinteségét, bátorságát és eredetiségét ezek a regények már nem érték utol.
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Különös, posztmodern „nemzeti eposz” ez a regény: Szalím Szinai éppen India függetlenné válásának a pillanatában születik, pontban éjfélkor, ezer másik csodás gyermekkel együtt, így sorsa megpecsételődik, összefonódik a nemzet sorsával. Rendkívül humoros allegorikus alakká válik, aki egyszerűen nem tud mit kezdeni a vállára nehezedő szerep súlyával: szinte az abszurd drámák hőseit idézi magatehetetlensége, hiszen sorsába nem sok beleszólása volt („És engem senki meg nem kérdezett”;”I was left entirely without a say in the matter”). Maga a születés is meglehetősen abszurd: abban a pillanatban, amikor Szalím világra jön, az órák óta türelmetlenül várakozó édesapja a lábára ejt egy széket, aminek következtében eltörik a nagy lábujja; Mary Pereira, későbbi dajkája, szándékosan felcseréli névcéduláját egy másik gyermekekével, hogy a gazdag gyerek szegény sorsra jusson, és fordítva (cselekedete kizárólag radikális nézeteket valló halott szeretőjének az emlékét szolgálja). Így Szalím igazából nem is Szalím, szülei nem a saját szülei, de egy idő után mindez persze nem számít, akkor is ő az éjféli gyermek, a „nemzet tükörképe”; ennyit az eredet kérdésről, valamint a nemzet allegorikus alakjának a „tisztaságáról”.
Szalím sorsa egyszerre abszurd és csodás: ezt a kettősséget tükrözi az a fejezet is, amelyben felfedezi mágikus képességeit. Éppen a családi szennyesládában időzik, kedvenc rejtekhelyén, amikor édesanyja váratlanul benyit a fürdőszobába, és nem várt titkokat fed fel régi (impotens) szeretőjéről, együtt töltött éjszakáikról: elsuttog egy tíz éve tiltott nevet, majd a nosztalgiázásba belemerülve simogatni kezdi testét („igen, ezt tettük, szerelmem, elég volt ez, nekem elég”; „this is what we used to do, my love, it was enough, enough for me”). Szalím szörnyen zavarban van; mindent megtesz, hogy leplezze jelenlétét, de ez persze sikertelen: egy pizsama madzaga csiklandozni kezdi az orrát, amitől hatalmasat tüsszent, és ez az a pillanat, amikor az éjféli gyermekek „lármázni” kezdenek a fejében. Vagyis a nemzet allegóriája több értelemben is tisztátalan, bűnös körülmények között születik meg (Szalím is, az éjféli gyermekek „közössége” is), és a regény végére tökéletesen széttöredezik minden, mégis ott van a szövegben az a csoda, amely állandó harcban áll a széttöredezéssel és a groteszkkel, és még a legutolsó pillanatban is reményt ad az olvasó kezébe.
(Fordította Falvay Mihály. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007. 747 oldal, 4999 Ft)
Salman Rushdie: Szégyen
Éppen ez a csoda hiányzik a Szégyenből. Ez persze nem jelenti azt, hogy a regény nem mágikus realista írás, mint lényegében Rushdie minden regénye, viszont ezek a mágikus realista elemek a Szégyenben nem hordozzák azt a törékeny, de csodás hitet, amelyet ez éjféli gyermekek birtokoltak. Ehelyett sötét, reménytelen, szarkasztikus világgal találkozunk (ez persze a szerző Pakisztánról alkotott véleményét is tükrözi, hiszen a Szégyen Pakisztán regénye). Szufija Zinobia, a regény főhőse, már születése pillanatában a szégyen (és Pakisztán) allegorikus alakjává válik: apja képtelen elfogadni, hogy nem fia született, ezért dühében hívatja a kórház vezetőjét, és követeli az „ügy” felülvizsgálását: „Tévedések gyakran történnek! Tudunk szörnyű baklövésekről. A genitáliákat! Össze! Lehet! Téveszteni!” („Mistakes are often made! Terrible blunders are not unknown” „Genitalia! Can! Be! Obscured!”). Ez fogadja az újszülött gyermeket, aki tehetetlenül elpirul, hiszen ettől a pillanattól kezdve magára veszi a körülötte élők szégyenét, pontosabban szégyentelen viselkedését, mintha ő lenne ennek a (nem érzett) szégyennek a tárháza.
Talán nem lepi meg az olvasót, hogy az ártatlan, megalázott Szufijából a regény végére destruktív szörnyeteg lesz. Gyerekkorában egy majdnem végzetes betegség lelassítja fejlődését, így lényegében idiótaként nő fel; tizennyolc évesen férjhez megy ötvenéves orvosához, akiben megmagyarázhatatlan szenvedélyt ébreszt, bár „házasságuk” nem mondható átlagosnak: mivel Szufija szellemileg még mindig gyermek, helyette vállalkozó szellemű dadája osztja meg férje ágyát. Mindebből Szufija persze semmit sem ért, csak a szégyent érzi, mint ahogy testvére esküvőjén is, amikor édesanyja kénytelen „hibajegyzékkel” fogadni a megdöbbent vendégeket, ugyanis Navíd azután jelenti be, hogy máshoz megy férjhez, miután a család már kiküldte a meghívókat. Szufija vámpírként esik neki az újdonsült férjnek, és senki sem érti, honnan az erő és az erőszak (amely persze szintén allegorikusan értendő, hiszen a regény választási csalásokról, katonai erőszakról és a nők elnyomásról is szól), az elbeszélő azonban levonja a következtetést: „Ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. Végül pedig fölrobban az egész, mindenestül.” („If you hold down one thing you hold down the adjoining. In the end, though, it all blows up in your face”.)
(Fordította Falvay Mihály. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007. 399 oldal, 3499 Ft)
Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere
A Hárún és a mesék tengere különleges helyet foglal el Rushdie életművében: egyrészt valóban meséről van szó, hiszen ez a regény Rushdie többi írásával ellentétben rendkívül könnyű olvasmány, amely anélkül kalauzol a csodák birodalmába, hogy féloldalas körmondatokba bonyolódna és oldalanként három-négy több síkon működő utalással bombázná az olvasót. Tisztán, egyszerűen, ugyanakkor nagyon szépen megírt regény ez, amelyet Rushdie fiának címezett. Másrészt azonban a Hárún is több puszta mesénél, hiszen ez a regény sem teljesen mentes az allegorikus utalásoktól: 1990-ben jelent meg, vagyis egy évvel a halálos ítélet után, így nagyon sokan értelmezik a szólásszabadság védelmében írt „válaszként”, és a szerző maga is így beszélt a Hárúnról újságíróknak adott interjúiban.
A regény lényegében a jó és a rossz harcáról szól: Hárún apja (az Ezeregyéjszaka meséiből ismert Rasid kalifa) egy napon elveszíti mesemondó képességét, amikor felesége váratlanul elhagyja egy primitív, minden képzelőerőt nélkülöző hivatalnok miatt. Így apa és fia kalandos útra indulnak, hogy visszaszerezzék Rasid csodás képességét, ám hamarosan rájönnek, hogy ez nem lesz egyszerű, mivel valaki megmérgezte a mesék tengerét, így hiába iszik belőle a kalifa, gyönyörű szerelmi történet helyett rémálommá változik meséje. A Csillagok háborúját idéző harc követi ezt: Hárún és apja szembeszáll a tengert mérgező Khatám Sud Nagymesterrel, aki gyűlöli a történeteket, akárcsak a fantáziát, és célja, hogy az egész világon csend és sötétség uralkodjon (ezért idézi a figura sokak szerint a fátwát kimondó Ayatollah Khomeinit). A harcot persze a jók nyerik, így a regény végére helyreáll a világ rendje, ahogy egy igazi meséhez illik.
(Fordította Falvay Mihály. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007. 287 oldal, 2499 Ft)
Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja
Ismét Indiába kalauzol ez a regény, amelynek hőse igencsak rendkívüli családi háttérrel rendelkezik: családja a portugál Vasco de Gama, valamint az utolsó spanyol muzulmán király leszármazottja, anyja indiai keresztény, apja zsidó kereskedő, vagyis olyan etnikai „csoportba” tartozik, amilyen nagy valószínűséggel nincs is ma Indiában. Moraes Zogoiby valóban az utolsó „mór”; nevének jelentése „szerencsétlen”, meglehetősen találóan, hiszen hontalan, identitás nélküli, vergődő hősről van szó, aki tudja, hogy senki sincs a világon, aki hozzá hasonló lenne, mint ahogy azt is, hogy ő az utolsó a sorban, utána nem következik semmi (így egy kicsit V. S. Naipaul hőseivel is rokon, akik rendszeresen kénytelenek szembenézni a kihalás gondolatával).
A regény legérdekesebb figurája azonban nem a „mór”, hanem édesanyja, Aurora. Igazi művészlélekről van szó, aki hatalmas egójával mindenkit magához vonz, kegyetlensége ellenére is, pedig Aurora már gyerekként sem mindennapi jelenség: sokáig abból űz sportot, hogy éjszakánként letépi az összes szúnyoghálót az ablakokról, majd másnap gonosz vigyorral figyeli szúnyogcsípésektől szenvedő családtagjait, különösen Epifaniát, a családot összetartó zsarnok „mátriárkát”, akinek később a halálát is végignézi anélkül, hogy eszébe jutna segítséget hívni. Majd miután felfedezi tehetségét, arra használja fel festményeit, hogy leplezetlenül feltárja a család legszégyenteljesebb titkait, mint például a nagybátyja „nászéjszakáján” történeteket, amikor hiába várja Carmen újdonsült férjét a hitvesi ágyban, ő inkább magára ölti neje menyasszonyi ruháját, majd csónakba pattan szertőjével, „Tengerész Henrik herceggel”. Talán ez a regény hasonlít leginkább a nyolcvanas évek „trilógiájához”, főleg a remek, humoros történetek és a visszatérő szimbolika tekintetében (Epifaniához hasonló mátriárkával a Szégyenben is találkozunk; mindkét regény különös családregényként is olvasható), másrészt azonban már A mór utolsó sóhaja sem tud annyira átütően eredeti és állandóan megújuló világot teremteni, amilyennel a nyolcvanas évek regényeiben találkoztunk.
(Fordította Greskovits Endre. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007. 571 oldal, 3499 Ft)
Salman Rushdie: Sálímár bohóc
Rushdie legújabb regényét meglehetősen vegyes véleménnyel fogadta a kritika. Egyesek szerint a regény a mágikus realista elemek groteszk tárháza: melodramatikus, giccses, csak nyomokban lelhető fel benne Rushdie korábbi stílusa; mások Az éjfél gyermekeihez hasonló remekműnek tartják. Bár az utóbbi álláspont mindenképpen túloz, az biztos, hogy a Sálímár bohóc jobban sikerült regény, mint Rushdie legutóbbi írásai (Talpa alatt a föld, Fúriadüh). A témája mindenképpen aktuális: Sálímár iszlám terrorista, aki az ártatlanság maszkját viselve áldozata közelébe férkőzik, kiismeri minden gyenge pontját, majd kegyetlenül megöli őt. Ez fogadja az olvasót az első fejezetben; az indítékról még semmit sem sejtünk. Az áldozat Max Ophuls, India amerikai nagykövete, aki (mint később kiderül) azzal érdemelte ki sorsát, hogy 25 évvel ezelőtt elcsábította Sálímár feleségét, Búnyit. Így valójában Sálímár bosszújáról szól a regény, akit a gyilkosság után tizennégy éves ártatlan gyerekként látunk újra, amikor Kasmírban szerelembe esik Búnyival, a gyönyörű táncosnővel. Így az olvasó nyomon követheti, hogy miként alakul át a végtelen szerelem ürességgé, amelynek helyébe csak a gyűlölet költözik Sálímár lelkében, és persze ismét burjánzanak az allegorikus utalások, hiszen Sálímár „széthullása” párhuzamos a Kasmírban terjedő erőszakkal, mintha a „paradicsom” széthullásáról is szólna a regény (Kasmír gyakran hordozza ezt a metaforikus jelentést Rushdie írásaiban).
Minden fontosabb szereplőnek van egy külön könyve a regényben, így az olvasónak könnyebb megértenie, hogy mi motiválja az igen különböző hátterű figurákat. Max Ophuls német származású zsidó, felszínes szépfiú, akinek az élete arról szól, hogy minden valamirevaló nagyvárosban van egy szeretője, így igazából az elvakult Sálímár antitézise a regényben. Búnyi, a bosszú tárgya, tökéletes áldozat: Max lényegében tönkreteszi, kapcsolatuk után nincs helye a világban, szülőfalujába nem tud visszatérni, férje gyűlöli. Sálímár pedig abszolút pszichopatává válik, akinek lélektani játszmái döbbenetes elméről adnak tanúbizonyságot; „számítóan kőszívű”, „ördögien beteglelkű”, akit a bíróság szerint soha nem szabad civilizált emberek társaságába engedni. Kiélezett, végletes, olyakor valóban melodramatikus érzelmek ezek, ezért gyakran érezheti úgy az olvasó, hogy mindez egy kicsit „sok” (mint ahogy a rengeteg szereplő és állandó metamorfózisban lévő név is). Így mindenképpen túlzás Az éjfél gyermekeihez hasonlítani ezt a regényt, bármennyire szórakoztató, magával ragadó olvasmány is.
(Fordította Greskovits Endre. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007. 533 oldal, 3999 Ft)
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 10. szám
