4.
A porcelánangyal járt az eszemben, amely úgy tűnt el, ahogy a városunk zsidósága is. Egyik pillanatról a másikra.
Április huszonnyolcadikán a Budapesti Közlönyben közzétették az 1610/1944. M.E. sz. rendeletet, mely kötelezővé tette a zsidók kényszerlakhelyre telepítését. Május hatodikán, Gyulán, a főispáni hivatalban értekezletet tartottak, amelyen Székács István főispán a rendelet végrehajtására utasította a csendőrséget.
Május tizedikén városunkból szekereken és autóbuszon száznyolc embert vittek a Mandel-birtokon felállított magyarbánhegyesi gettóba. Május kilencedikén Krause Ervinné magyar királyi honvédszázados, autóbusz-vállalkozó neje a vármegye alispánjától levélben kérte a tizennyolc éve elmebeteg édesanyjának, Polacsek Áronnénak mentesítését. Választ nem kapott. Másnap Polacseknét is bevitték Bánhegyesre. Krausené kérvénye 1944. július 24-én került az irattárba, ezzel a bejegyzéssel:
„A zsidók a vármegye területéről el lettek szállítva, ennélfogva az ügy tárgytalanná vált.”
Bánhegyesről a békéscsabai gyűjtőtáborba, majd Debrecenbe szállították őket. Ötvennégyen kerültek Auschwitzba, és ötvenen Strasshofba.
Megkezdődött a hátrahagyott, lepecsételt családi házak, lezárt üzletek kiigénylése, az első április 28-án, amikor a zsidó családok még az otthonaikban éltek.
„Az orosházi zsidó cégek valamelyikénél üzlethez juttatni szíveskedjék.”
A válasz a következő volt:
„Kérése még nem időszerű.”
Egy végegyházi zsidó házban elrejtett értékek után kutatva fölszedték a parkettát, leverték a vakolatot, és felásták az udvart. Elterjedt, hogy a zsidók a Jancsi kályha aljába betonozták az aranyat. A csendőrök számos feltört lakásban találtak szétvert vaskályhákat.
Az auschwitzi deportáltak közül csak ketten, dr. Durschlang Pinkasz rabbi és Kaufmann Margit jöttek haza. A strasshofi transzport Otto Kisler gyárába került. Kisler élelmiszerjegyeket szerzett, és teljes ellátást biztosított számukra. A csoport 1945 áprilisában térhetett haza. Később ők igazolták Otto Kislert, akit aztán felmentettek.
Városunkban sem a háború előtt, sem utána nem voltak zsidóellenes megnyilvánulások, viszont 1919-ben általános volt a románellenesség. 1919 júniusától 1920 áprilisáig román fennhatóság alatt éltünk, ezalatt az ítélő bírák háromszor tagadták meg a román hűségesküt.
A város 1910-ben negyvenöt évre szóló szerződést kötött az Aradi Villamossági Részvénytársasággal, melynek értelmében a társaság kiépítette a villanyhálózatot – elsőként nálunk, hisz a tízezer voltos távvezeték az Aradi út mentén, kastélyunktól pár száz méterre vezetett. Az 1920 márciusában kivonuló románok elvágták, s a villanyvilágítás két évig szünetelt. Nagyapám szerint a megszállást jól jellemezte a város sötétségbe borulása.
1922-től újra volt villanyunk, mert a hengermalomnál a város kiépített egy transzformátorállomást. Tornyáról újra látszott a kastély pompás fényessége.
Ez sokat jelentett a háború után elcsatolt falunak, hisz nemcsak a tornyaiak érezték, hogy a gyalázatos békekötés után az ő falujuk lett a világvége, mi is azt gondoltuk, hogy velünk ér véget a világ. Nagyapám szerint, amit nekünk a világosi hegyek jelentettek, ugyanazt jelenti a tornyaiaknak a határ túloldaláról átszivárgó fény.
Az uradalom mégsem a kandeláberekre volt legbüszkébb, hanem a Szabin nők elrablása szökőkútra, melynek eredetije Párizsban található. Többször mondogattuk, hogy hiába veszi körbe kukoricás kastélyunkat, hiába van közvetlenül a határszélen, a párizsi kútjával mégis a világ közepe. Nem ért el hozzánk a városi utcalárma, sem a tanyasi csárdák zsivaja, de annak a kétezer katonának a nótázása sem, akiket 1944 augusztusának végén itt szállásolt el a város. Ahogy a harmincegyes határvadász zászlóalj, úgy a németek is jó kapcsolatra törekedtek a helyiekkel. Piacra jártak, vasárnaponként a promenádon korzóztak, nyalták a fagylaltot. Apám elintézte, hogy hozzánk ne szállásoljanak el katonákat, aztán a várost körülvevő hat másik kastély is megúszta a bakavizitet.
Házunk mindentől messze esett. Azok, akik nem látták, nagyobbnak hitték, mint amekkora valójában volt. Csak növelte a titokzatosságát a kapubejárat fölé faragott latin szöveg:
Dominus providebit.
Az épületnek a szóbeszédekkel ellentétben nem tizenöt, hanem hét hálószobája volt. Négy tágas, levegős termében óriási tükrök tették valószerűtlenné ezt a világot. A fali gyertyatartók között függő tükrök fényes síkját vakfoltok szakították meg, tapétamezők aranyozott-ezüstözött keretlécei több helyütt leváltak, így még bánatosabban fityegtek a farsangi tombolán nyert girlandjaim. A megfakult függönyök molyrágta lyukain átsütött a nap, jelezvén, hogy ősz ide vagy oda, folytatódik a nyár. A pusztulás ugyanakkor nem csorbította a termek méltóságát. Templomi levegőjükkel idegenül és lemondóan álltak a verőfényes kinti világgal szemben.
Érzékeltem a közelgő változást, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, csak éppen nem fogtam fel.
Lehet, hogy többé már nem lépik át kastélyunk küszöbét Csanád megye feltalálói, szocdem tervkovácsok – jutott eszembe a távoli ágyúzás hangjaira, amikor keresztülmentem az emeleti szárnyon, hogy a sakkgéphez fölvigyem a turbánt, azaz a törölközőmet. A sakkgép figurája nem lehet más, csak egy arab filozófus.
– Merre járnak a mieink? – kérdezte anyám szeptember első hetében Orolyán Jenő nyugalmazott századostól, aki azért jött, hogy elvigye a fölfüstölt kolbászokat és sonkákat. Orolyán jobbnak látta, ha levág egy disznót, hogy legyen mit enni a hosszú úton. Ehhez képest úgy mondta el a híreket, mintha a rádióba olvasná be:
– Hadseregünk egyik éke elérte Magyarpécskát, épp készül átkelni a Maroson, s aztán irány Temesvár. A másik ék Arad felé tör. A románok kitérnek, visszavonulnak. Csapataink harci szelleme kitűnő, a németek hathatós segítsége is hamarosan megérkezik.
Apám megvakarta a tarkóját, majd beinvitálta Orolyánt a konyhába.
Az emeleti könyvtárszobába – ahol a szerszámaimat tartottam -, már nem ért fel a beszélgetés. Ablakából remek kilátás nyílt a kertfalat takaró hársfasorra, és az érpartig leereszkedő széles veteményesre, melynek tulipánt formázó, díszes kerítéskarói mellett sóskamezők hullámzottak az enyhe szélben.
Ahogy a szoba hűvösében lomjaim között szemlét tartottam, eszembe jutott: ha nem lehet enyém Katinka, ha küzdelmes udvarlásom eredménytelenül zárul, őt megformázva robotleányt készítek. A rám törő halkan égő sajnálkozás leginkább a féltékenységhez volt hasonlatos. Hetente csak két vagy három napot láttam.
Nálunk nem engedte annyira el magát, mint a kis szobájában, ahol szerette ócska foteljük karfájának dörzsölni a hasát. Sőt, egyszer előttem is csinálta. Mondta, hogy nekem ugyanez fájna, és hogy milyen különös: ami neki öröm, az nekem kín. Már ekkor gyanítottam, hogy ha nem vigyáz magára, csak a házasság tűjével lehet megfoltozni a tisztességét. Persze, szívesen magamra vállaltam volna az úri szabó szerepét. Katinka nem akarta minden tettét erkölcsi szemlélődés tárgyává tenni, és ezzel valósággal felszabadított. Bár képtelen lettem volna arra, hogy elcsenjek valamit a szatócsboltból, arra végül rávett, hogy a Kecskés-tó mögötti szőlőkből cseresznyét lopjunk. Később vérszemet kapott, azt mondta, hogy lopjuk el a plébániáról a pergament, melyet régi templomunk keresztet tartó gömbjébe tettek még 1881-ben. Azt hallotta ugyanis, hogy a pergamenen villámot elhárító titkos imádság olvasható. Persze, csak addig akarta eltulajdonítani, míg le nem másolja, aztán visszavitte volna – legalább is engem ezzel áltatott.
Azt gondolta, hogy a titkos ima megfelelő kiindulópont lehet más varázslásokhoz.
Amikor a plébánián rákérdezett a pergamenre – mert ő bizony nem szívbajos, ahogy mondogatni szokta -, Klivinyi prépost megmutatta az iratot a plébánia levéltárában.
„A teljes Szent Háromság nevében. Az utókornak itt a következők jegyeztetnek fel.
A m. kir. Kincstár mint kegyúrság és a róm. kat. egyház pénztárának 1687 frt. 57 kr. költségein vétetett foganatba a templomépület és toronynak kijavítása és díszítése a jelen 1881. évben és ez alkalommal tűzetett ezen új díszes torony kereszt. Ez évben az Osztrák Magyar Monarchia fejedelme 1-ső Ferenc József Ausztriai Császár.”
Ezzel elég nehéz lesz varázsolni, gondoltam, de végül is hálát adtam a sorsnak, hogy nem csináltunk olyat, amivel a pokolba jutottunk volna.
Katinka szinte minden találkozásunkkor újabb és újabb kegyelemdöfést adott a jó modornak. Orromnál fogva vezetett, méghozzá fényes sikerrel. Kiderült, hogy azt nem is dörzsölte hozzá, és hogy nem képzelem, hogy pont előttem fogja csinálni. Persze, erre rávágtam, hogy nem is érdekelne olyan lány, akit ismeretlen szenvedélyek irányítanak, akibe mélyen befúrta magát a kórság.
Erre megsértődött, és azt mondta, hogy azért, mert gazdag vagyok, még nem kell felvágnom, és hogy a pénz nem csinál felnőttet belőlem.
Mondtam neki, hogy ha az a felnőttség, hogy a hasadat mindennek nekidörzsölöd, ami kemény, akkor inkább még egy ideig az elemibe járok.
Hiába, elkényeztetett kedvenc volt – tehát nem nekem, a gazdag gyereknek voltak hóbortjaim, ő volt a szeszélyes szeretet neveltje, akinek szabad volt például hazudnia. A tavaly meghalt nagyanyja mondogatta: bőven elég, ha neki és a papnak mond igazat, a fiúknak csak módjával teregesse ki kártyáit. Katinkának szigorú volt a tekintete, pont olyan, mint a szépsége, és soha semmit sem kívánt annyira, mint hogy környezetében érzékelje szépsége fölemelő hatását. Minden pillanatban hatni akart, ezért folyton szerepeket játszott. Főleg a díva szerepét.
Még akkor is, amikor vizet ivott. Úgy fogta meg a poharat, mintha pezsgőspohár lenne.
Nagyszülei inkább oltalmazták, mintsem nevelték volna. Persze, fényűzőbben éltünk náluk, mégis úgy tűnt, őt jobban elkényeztették, mint engem. Akkor még nem foglalkoztam azzal, hogy mindenünk megvan, amivel a nevünknek tartozunk. Nekem ez természetes volt. Akkor döbbentem rá fene jó soromra, amikor először mentem el Katinkáék tanyájára, és megpillantottam a vert falú, nádfedeles házukat, ahol villany sem volt, és az istállóban árendások húzták meg magukat.
Nem foglalkoztatott az úgynevezett jólétünk, de nem azért, mert annyira természetes volt számomra. Láttam az iskolában az osztálytársaim ruháját, láttam, hogy zsíros kenyeret esznek almával, illetve cukros zsíros kenyeret – de ezek nekem is ízlettek. Éreztem a különbséget, persze, de nem alakult ki bennem dölyf, mert az osztálytársaim életét ugyanolyan izgalmasnak véltem, mint a miénket. Nem volt úgynevezett nagybirtokos tudatom. Apám ügyesen gazdálkodott, allűrjei – ahogy ezt akkor meg tudtam ítélni – nem voltak, talán édesanyám ügyelt jobban a látszatra. Szeretett szépen öltözni, de a bútoraink jórészt örökségből származtak. Apámat nem érdekelte az úri kaszinó; a gazdálkodás, a műtrágya, a permetezés foglalkoztatta. Kísérletezett is bőszen. A kastélyt sem újította fel, csak az állagmegőrzést végezte el, átfödte a tetőt, kicseréltette a nagykapu korhadt részeit.
Katinka-Katinka – morogtam magamban, és megvakartam viszkető vállamat.
Ahogy a porcelán babafejre illesztettem a törölközőt, arra gondoltam, hogy a fej lehetne Katinkáé is. Feltűnt, hogy a kártyaasztalon álló virágcsokor, amit augusztus végén, édesanyám születésnapjára készítettem, mindig friss. Lehet, hogy kicserélték ugyanolyan dáliákra? Megszagoltam a váza vizét. Dögszaga volt, de az igazi bűzt az a poros, kalitkaszerű holmi árasztotta, amely hosszú, beható tanulmányozást igényelt. Ott feküdt egy ócska kabátra fektetve az összevissza tekeredő dáliacsicsókák között. Mintha arcuk volna e gyökereknek. A kalitkaféleség, melyet félig eltakart egy termetes csicsóka, patkányfogó volt. Vashegyén száradt húsdarab fityegett. Úgy gondoltam, ennek a szerkezetnek is hasznát vehetem majd a sakkgépnél, csak előbb ki kell belőle szednem egy egér tetemét. A csicsókák lesznek a közönség, amikor sakkozom.
Egyke gyerek vagyok, öcsém, Janika, néhány hetes korában szívelégtelenségben meghalt. Vászika, a cselédünk mesélte, hogy a kertben talált régi pénzeket rézládába gyűjtötték, majd belerakták a kisfiú koporsójába, hogy ne legyen légiesen könnyű.
Vászikát – akinek a szemei olyanok voltak, mint két nagy kifényesített gomb – mindenki kedvelte a házban. Úgy tudta szeretni a ház lakóit, hogy azt senki nem érezte tolakodónak. Orgánuma nem volt gazdag, csak a hangja tűnt erősnek.
Szóval, egyke voltam, talán ezért is rajongott értem anyám, ami ellen sosem volt kifogásom, hisz mindig abban reménykedtem, hogy az öleléséből játék lesz, igazi fogócska, tollasozás, labdázás. Anyám azonban egyszer sem játszott velem.
Se labdázni, se kártyázni nem volt hajlandó. Ilyenkor azt mondta, hogy kérjem meg apámat, aki nagy zsugás. Persze, folyton a lába alatt voltam. Sokáig nem tudtam kiszámítani kedélyhullámzásait, de megérte szeretetéért esedeznem, hisz a legtöbbször magához vont, és megsimogatta a fejem. Ilyenkor teljesedett ki bennem a világ iránti vakbizalom, amit anyám hirtelen kedélyváltása egyik pillanatról a másikra szüntetett meg. A legcsekélyebb indulatot sem engedtem meg magamnak, amikor rám kiabált, hogy vigyem ki a Lady kutyát a konyhából. Nekibúsult rajongással imádtam, és a kutyának panaszoltam el, hogy milyen furcsa az én édesanyám. A kutyákat ki nem állhatta, viszont megengedte, hogy fölneveljük a tavalyi aratáskor kertünkbe tévedt őzet. Edének – mert így neveztük el – az volt a szokása, hogy bedugta fejét a nyári konyha ablakán, és sípoló hangokat adott ki. Volt, hogy átszökött Katinkáék birtokára, és bedugta fejét a kerti vécéajtón, pont akkor, amikor Katinka a dolgát végezte. A lány úgy megijedt, hogy egy halom újságpapírt vágott a gida fejéhez, amitől viszont az állat ijedt meg. Menekülése közben felborította a moslékos vödröt és az öreg Herter csámpás biciklijét, majd olyan hangokat adott ki, mint egy autó dudája. Katinka szerint Edét meg lehetne tanítani néhány szóra, arra, hogy Ede, és arra, hogy őz vagy hogy kurva.
A könyvtárszobában egy ideig a szokásos ünnepélyes csend volt, de aztán a konyha felől zajra lettem fegyelmes.
– A szovjetek már a határon vonták össze erőiket, hamarosan támadni fognak.
A csendőrök gyűjtik a parasztokat, mert a Wehrmacht-tisztek rájuk parancsoltak: vágassák le a lábon álló kukoricát, hogy lássák az ellenséget. Volt ott minden, lődöztek, mint a ménkű, az oroszok néhány óra alatt benyomulhatnak a város főterére. Kész csoda, hogy ennyit hezitálnak a határon.
Felismertem az állatorvos, Puzsin Milos hangját. Lejjebb merészkedtem a lépcsőn, de senki sem vett észre. Nem tudtam, hogy már pár napja összeült a jegyző, a főszolgabíró és a polgármester, hogy rendeletet hozzanak a totális kiürítésről, az élelmiszertartalékok és az üzemanyagkészletek nyilvántartásba vételéről, és a tizenhat évet betöltött leventék besorozásáról.
Sokan kimenekültek a környék tanyáira és majorságaiba. A környéken több ezer szerb lakott, ők lelkesebben várták az oroszokat, és mindenkit nyugtatgattak, hogy majd meglátják, nem lesz semmi baj, a szovjeteknek úgyis sürgős a dolguk, talán egy napot sem maradnak itt.
Puzsin tovább folytatta az ingujjban álló apámnak, hogy megindult az áradat a vasútállomás felé, de már előző este felsőbb utasításra minden vonatot Mezőhegyesre kellett irányítani a hadiszállítások miatt, így csak a városháza két teherautóját tudják a rendelkezésünkre bocsátani, de csak Mezőhegyesig, ahonnan már jár vonat az ország belseje felé. Továbbá hozzátette, hogy ildomos lesz sietni, mert csak egy megerősített létszámú lövészezred maradt Szelezsán százados parancsnoksága alatt, hogy biztosítsa a német és magyar csapatok gyors kivonását a keletkező zsákból. A zsákot nem értettem, viszont rögtön tudtam, hogy én a családi kriptába menekülök. Érdekes módon sem a szüleim, sem Katinka nem jutott eszembe. Eldöntöttem, hogy terepszemlét tartok, és felmászok a kertünkben álló hatalmas diófára, ahonnan nemcsak Tornya házaira látni, de ha a köd nem függönyözi el a látványt, a világosi hegyeket is.
5.
Leosontam az udvarra, egyenesen a diófához, melynek lombjai mögött kiváló rejtekhelyre leltem. Néhány éve rádrótoztam egy működésképtelen zseblámpát, két biciklikereket és a padláson talált rézkilincseket – azóta sem tudom, hogy miért. Mintha a szüleim és a cselédek is nagyon messze lettek volna tőlem, ami pedig az elmúlt napok látogatóit illeti, nos, őket minősítendő, csak az ostoba szó állt rendelkezésemre. Nem értettem, miért nem tettek eddig semmit. Persze, apámat sem érettem, aki szintén abban bízott, hogy az oroszok egy-két napig maradnak, és csak élelmiszert próbálnak meg zabrálni.
Tőrömmel levágtam néhány gallyat, majd kitekintettem az alattam elterülő ezerholdas birtokunkra, a felkelő nap fényében fürdő vizes rétekre. A határ túloldalán egy hevesen hullámzó gyommezőn megpillantottam a városunk felé fordított két orosz ágyút. Feljebb másztam az ágakon, hogy jobban szemügyre vegyem a tájat, és közben valóságos orkán húzott el fejem fölött. A számban éreztem a füst ízét, és a hajam tövéig leizzadtam.
Ágyúzni kezdték a várost. Az ide-oda hajladozó ágról úgy tűnt, hogy a lövések kiterelték a felhőket a városból, ahol már senki nem foglalkozott az újonnan hozott rendeletek betartásával. A háború minden kétséget kizáróan elért minket. Tekintetemmel a temető fehér kápolnájának tornyát kerestem.
Biztos, ami biztos, a kápolna melletti családi kriptában rejtőznöm el, míg elhagyja városunkat a front. Telerakom a cserkész hátizsákom konzervekkel, ivóvíz van a temetőben. Magammal viszek három pokrócot és egy párnát is. Lehet, hogy többször kell fordulnom. Meg kell találnom a kripta kulcsát.
Átfutott az agyamon, hogy Katinkát és a szüleimet is el kell bújtatnom. De előbb ki kell alakítani a bázist.
Lemásztam a fáról, magammal hurcolva a lidércnyomást, és visszasettenkedtem az épületbe. A kastélyban, ahol mindig körülvett az oltalmazó légkör, nagy volt a nyüzsgés. Vászika, amint észrevett, felkiáltott:
– Hát megvan Lacika, ehun jön. Hol a fészkes fenébe voltál, te gyerek?!
Fejkötője olyan volt, mint egy kuglófsütő, ruháját ezüst melltű fogta össze, mely ezüst félholdat ábrázolt. Édesanyámtól kapta tizedik szolgálati évének emlékére.
Anyám rám parancsolt, hogy menjek le a pincébe Vászikával. Lármás dühe akkor sem csillapult, amikor a lépcső tetejére érvén mosolyogva visszapillantottam rá.
Amikor Klivinyi prépost kísértetében ministránsok léptek be a kapun füstölővel és Máriát ábrázoló zászlókkal, kénytelen voltam megállni.
Velük volt Elesánszky Kázmér főszolgabíró és Fodor Mihály városi bíró is. A prépost arról beszélt, hogy levelet kapott a csanádi püspöktől: a papság nem tehet mást, marad, bármilyen következménye is lesz ennek. A pásztorok nem hagyhatják el nyájaikat. Klivinyi pont olyan kemény volt, mint elődei. Még 1910-ben történt, hogy a Stúhl-féle helyi szociáldemokraták bizalmasan érdeklődtek, hogy az egyház hajlandó lenne-e veres zászlójukat beszentelni. Stúhl Ferenc ezt a választ kapta:
Sajnálattal értesítem önt, hogy veres zászlójukat egyházilag föl nem szentelhetem. Ezt csak azon esetben tehetném, ha zászlójuk magyar nemzeti zászló lenne.
Talán ekkor romlott meg véglegesen az egyház és a szocdemek viszonya.
Bebel és Liebknecht elvei alapján röpirataikban követelték, hogy tiltsák ki a valláserkölcsi oktatást az iskolákból, de ezeknek semmilyen hatása nem volt.
Nem értettem, hogy miért nem tudok a ministránsok akciójáról, elvégre én voltam a csengető a reggeli és a vasárnapi miséken. Mi az, amiről nem értesítettek?
Nem mehettem velük, anyám beparancsolt. Pár perc múlva a folyosó üvegtáblái mögül láttam, hogy Klivinyi prépost a ministráns gyerekekkel, a gazdatisztekkel, az intézőkkel és a városi elöljárókkal – köztük apámmal – elindult a határ felé.
De hisz ez őrültség! Mi lesz, ha az orosz tankok keresztülgázolnak rajtuk, vagy legolyószórózzák őket?!
Anyám újra leparancsolt a pincébe, majd azt mondta, hogy egy perc múlva utánam jön. Addig maradjak a fenekemen, és hogy nemsokára itt lesz Vászika is, csak petróleumot tölt a viharlámpákba. Gyorsan írtam egy üzenetet, hogy el kellett gyorsan futnom Katinkáért, de húsz perc múlva itt vagyok, és rajzszeggel kitűztem a pinceajtóra.
A határ az aradi út melletti temető felé esett. Nem habozhattam. Összeszedtem a spájzból két rúd szalámit, két nagyobb cipót, rituálisan végighúztam a nadrágom szárán a tőrömet, a hátizsákomba begyömöszöltem az imazsámolyra terített pokrócot, leemeltem néhány rozsdás kulcsot, és pár ostyavékony Wertheim-kulcsot is, olyanokat, melyek ránézésre a kriptát nyithatták, és kiszöktem a kastélyból.
Fél kilométerre lehetett tőlem a menet, melyet – magam se tudom, hogy miért – kerülőutakon követtem, átmászva egy-egy kerítésen, portán, fölösleges veszélyeknek téve ki ezzel küldetésem.
A város felett tiszta volt az ég, sőt mintha a világ minden irányban áttetsző lett volna.
Lőcsös szekerek cammogtak a Szegfű utcában, nem érzékeltem különösebb lármát, se tolongást, ahogy ez a mezőváros kevésbé üzleties jellegének megfelelt. Csak a boltossegédek zajongtak, ahogy álmosan húzogatták az üzletek zörgő redőnyeit.
A temető mellett értem be a küldöttséget. Addigra már szabók, nyereggyártók, vargák, bognárok, patkolókovácsok, cukrászok, asztalosok, kalaposnék csatlakoztak a fogadóbizottsághoz.
Most mi legyen? Kövessem őket tovább? Úgy döntöttem, hogy lerakom a hátizsákom a körablakos kriptánk mögé, és tovább követem a tömeget. Mintha semmi dolgom nem lenne, benyitottam a Feltámadunk kapun, majd a kápolna közelében lévő családi kripta mögé dobtam a holmimat. Erős rózsaillat csapott meg. Horthy Miklós anyósának, Purglynénak sírján annyi virág volt, mintha ma temették volna, és vele együtt veje rendszerét is. (Mondják, majdnem ennyi virág van a szomszéd faluban, Mezőkovácsházán eltemetett Rákosi Mátyás édesanyja sírján is.)
Tudtam, hogy egy bombázáskor a kripta biztonságosabb és stabilabb lesz, mint a földbe vágott bunkerek, melyeknek elkészítését rendelet írta elő minden család számára. Hiába voltak szalmával kibélelve, a talajvíz miatt szinte az összes bunker nedves volt.
Nem féltem, pedig a tanyák komoly szemű gyermekei szerint egy hatalmas fekete kutya képében sokszor az ördög is megjelenik a temetőben, hogy összetörje az elhagyott sírok kőtábláit, hogy elmállassza a műkőből készült galambokat, vagy delejes tekintetet adjon a sírkövekbe illesztett fotóknak.
A temető kápolnáját Vincze Mihály földbirtokos építette még a múlt század végén, állítólag betyároktól szerzett pénzből. A legenda szerint Vincze elfogott egy haramiát, akinek megígérte: ha elárulja, hová ásta el a kincsét, elengedi. Aztán mégis átadta a hatóságoknak, és a rablót felakasztották. Viszont Vinczét nem hagyta nyugodni a lelkiismerete, a kiásott kincsből kápolnát építetett.
Egy ideig a sírok közt bukdácsolva követtem a küldöttséget. Az első sorokban csak egyházi személyek és a füstölős ministránsok bandukoltak. Olyan volt az egész, mint egy gyászmenet.
Úgy ért véget a temető, hogy észre sem vettem. Egy istállóból kialakított oldalház udvarában találtam magam, amelyben szintén sírok voltak. Minden bizonnyal az itt élő család kérte az egyházat, hogy ha már a temető mellett laknak, hadd temessék halottaikat saját kertjükbe.
Együgyű öröm töltött el, amikor a sűrűn benőtt, árnyas kertben megkopott műkőpad vált ki a zöldes homályból, majd megpillantottam egy nyilvánvalóan mesterséges, másfél méter magas dombot, melyen pléhkrisztus állt. Odaosontam az egyik sírhoz. Megrökönyödtem: Herter Antal és neje felirat volt az egyik kőre írva. Katinka rokonai.
Erről vajon miért nem beszélt? Felismertem Katinka aranyszínű körömlakkját, mellyel átfestette a Nem feledünk – feliratot.
Kibotorkáltam a kertből, majd hamarosan szántóföldön találtam magam. Dohánypajták, szénakazlak, takarmánycsűrök, répaföldek, cselédházak váltották egymást. A fejem fölött szél ropogtatta az elszáradt ágakat, miközben a sárguló, őszi fűben futottam. Kissé lemaradtam a menettől, az Aradi út melletti cserjesor takarásában követtem tovább a bazaltköves úton lépdelő küldöttséget. Egy pillanatra sem vesztettem őket szem elől.
Feltűnt a cserkészkirándulásaink kedvelt helyszíne, a Lődomb, melynek kurgánokkal és ősgyepekkel teli környéke bőséges alkalmat nyújtott sétakocsizásra és csendes andalgásra. A vadvirágos rétszegélyek mellett, amelyek a lustán folydogáló érág mentén húzódtak északnak, sokszor láttam kiránduló cserkészeket.
E táj közepe a Lődomb, mely két földhalomból állt. A nagyobbik húsz méter, míg a kisebbik tíz méter magasan emelkedett ki a dél-alföldi vidékből. Mélán tekint az iszapos folyóra.
E bokros zöld felhőárnyakkal takart dombvilág körül még pár hete leventék lőttek célba, most viszont már senki sincs a környéken, hogy fogadja a szovjetek támadásait. Hol lehetnek a magyar csapatok?
A madarak és fák napján valóságos népünnepély volt itt, soványak és kövérek versenyével, zsákban futással, lepényevéssel, óriások és törpék küzdelmével, szamárversennyel és kapumászással. Itt állították fel a már erősen megkopott kötéllétrával felszerelt diadalkapukat, melyeken a diákok és később a leventék tornagyakorlatoztak. A Ferenc József 1872-es átutazásakor emelt kapuzatból már csak az egyik oszlop állt, de a vasútállomás átadásakor emelt, 1882-es diadalkapun még az Isten hozott felirat is jól látszott. Érdekes, hogy ez jobban felkavarta a képzeletünket, mint a közeli Hármashatárhalomnál álló földpiramis, amely ezer éve még háromszor magasabb volt a Lődombnál.
Hirtelen elhúzott az égen egy német repülőgép, két kört rajzolt az égre, majd leadott néhány géppuskasorozatot a Tornya határában felsorakozott orosz egységekre, majd tovább repült Temesvár irányába, hogy az olajfinomítót bombázza.
Ekkora a felhők már felszívták a fényt, kora délelőtt ellenére fenyegetően borússá vált az ég.
Lassan elmaradtak az utat szegélyező fák. Arra az elhatározásra jutottam, hogy csatlakozom a menet végéhez.
Meglepő módon senki nem foglalkozott velem, nyilván azt hitték, lemaradtam a ministránsoktól. A felerősödött szél port terelt maga előtt, amit a gépállomás előtt elterülő pusztáról kapott föl.
Közel kerültem a menethez, tisztán értettem néhány mondatot:
– Az anyjuk valagát, egyenek, igyanak oszt” menjenek a dolgukra!
– A magyar ezred visszavonult, már Mezőhegyesen van, itt semmi dolguk nincs, kóstolgassák a magyar ólmot Hegyesen!
– Köszönjük, hogy méltóztattak nem szétlőni a várost, kapnak érte kosztot, tűzifát, de aztán siessenek, mert még le kell aratni a kukoricát.
– Még lekésik a hat húszast!
Egy fasor mögül feltűnt a trianoni határállomást jelző címeres lobogó. Másfél kilométernyire voltunk a határtól.
Nem sokkal ezután feltűnt két orosz tank, nyomában dzsippel, és két teherautóval. Nem mondom, hogy a maga teljességében fogtam fel a veszélyt, azt sem tudom, hogy érzékeltem-e a világ egyensúlyának kibillenését, de az biztos, hogy olyan érzésem volt, mintha minden ember más alakban tűnt volna fel, mint amilyennek normális körülmények között egyébként észleltem.
A tank tornyából hirtelen a levegőbe lőttek. A küldöttség a földre vetette magát, a ministránsok füstölőiből kihullt a tömjén és az izzó kukoricacsutka, volt, aki fekve is az ég felé tartotta a Mária-zászlót. Én is hasra vágtam magam, és csak akkor keltem fel, amikor a davaj-davaj kiáltásokra már szinte mindenki felkászálódott a földről.
Az első tankból kiszállt egy széles arccsontozatú tisztforma férfi. Sörényes hajzata volt, barna színű usankát viselt. Úgy nézett ki, mint egy oroszlán. Az Apokalipszis első állatára, a szárnyas oroszlánra emlékeztetett, mely puha mancsát Szent Márk evangéliumán tartja. Még két másik tiszt szállt ki a tankból, és a teherautókról is leszivárogtak a kiskatonák. A prépost mellett álló szerb pópa hosszasan beszélt a katonákkal, akik üvöltözve válaszoltak neki.
Úgy húsz méterre álltam tőlük, takarásban is voltam, de inkább a mögéjük karéjban felsorakozó katonákat figyeltem, ahogy idegesen szorongatják a fegyverüket.
Láttam, hogy apám közelebb lép, és hogy valamit magyarázni kezd a pópának.
Nevetést és kedélyes mondatokat hallottam. Valamennyire megnyugodtam, majd kissé hezitálva visszafordultam. Legjobb lesz, ha az országút mellett hazafutok. Vászika már nyilván tűvé tette értem az uradalmat. Nem sejthettem, hogy a pillanatnyi megnyugvásom valójában csak a tragédiasorozat kezdete lesz, melynek első stációja, nagyapám öngyilkossága, a kastélyban élők számára már szomorú valóság. Így aztán nem azzal foglalkoztak, hogy hol vagyok, hanem azzal, hogy felravatalozzák Weinrich tatát. Hiába mondogatta, hogy előbb-utóbb Európa megfojtja a kommunista forradalom hidráját, végül ő ijedt meg e különös állattól.
6.
A Pivoda tanyánál befordultam a fácános rétbe torkolló, szederbokrokkal szegélyezett homokos mélyútra. Innen már látni lehetett a kastélyt. Visszafelé rövidebbnek tűnt a távolság, fél óra alatt otthon voltam.
Amikor anyám meglátott a kastélyparkban, olyan dühös lett, hogy lekevert egy pofont, majd sírva fakadt. Csak álltam előtte, és úgy gondoltam, jobb, ha most egy darabig nem szólalok meg. Ahogy fél perc múlva észrevette szememben a félelemig erősödő balsejtelmet, megsimogatta az arcom.
– Láttál orosz katonákat?
– Nem – hebegtem.
– Ne menj be a házba, maradj itt a padon, várd meg, míg apád hazaér! Mindjárt jön Vászika, itt maradtok, amíg nem szólok! El ne mozdulj innen, megértetted!
– Történt valami, amíg távol voltam? – kérdeztem.
– Igen, kisfiam, nagyapa meghalt.
A kastélypark lassan üres, tagolatlan térré vált. Néhány másodpercre az időérzékem is elvesztettem.
– Hogyan?
– Eldobta magától az életét – válaszolta anyám vékony hangon.
– Be lehet menni megnézni?
– Nem, még nem. Előbb látnia kell az orvosnak, a halottkémnek, aztán át kell öltöztetnünk. Maradj itt, rögtön jön Vászika!
És tényleg, jött is. Rám rivallt, hogy nem szégyellem magam, de anyám mondta, hogy már kiosztott, majd lassan visszament a kastélyba.
Eszembe jutott, hogy órák óta nem pisiltem. Mondtam Vászikának, hogy a nagy tölgyfa mögé megyek dolgomat végezni. Egy zuhatagos csődörvizelést produkáltam, majdnem olyat, amilyet csak apám tud. Előfordult, hogy megláttam, amint a határban illemhely híján egy fasor mellé pisilt. Apám valójában visszafogott, méltóságteljes ember volt. Nem illett hozzá a tivornya, a huszártempó. Tudott nagyokat enni, ha ünnepséget rendeztünk egyetlen fogást, egyetlen borfajtát se mulasztott el, de nem mohóságból, hanem tudásvágyból akart inni. A pálinkában főleg az érdekelte, hogyan lehet a legbiztosabban beállítani az ötven fokos alkoholtartalmat. És persze, megitta a magáét, de sosem láttam részegnek.
A drezdai egyetem kémia tanszakán végzett mint okleveles agrármérnök. Mértéktartó, tudós alkat volt, kis laboratóriumában növényvédő szerekkel kísérletezett. Nemcsak a földből, de a szabadalmaiból is jó pénzt kapott.
A mezőhegyesi állami gazdaság és ménes birtok agrármérnöke volt, így nem kellett bevonulnia. A birtokon, ahogy mondta: műtrágyával és aratógépekkel védte a hazát.
A háború után elvették földjeink nagy részét, de találmányai után továbbra is megkapta a jogdíjakat. Persze, szüksége volt önfegyelemre, ami szerencsére atyai részről vele született öröksége volt. Negyvenéves fejjel, tehát abban a korban, amikor mások elhagyják magukat, és a nagy tervek megvalósítását már feladják, belefogott egy növényvédő állomás építésébe. Szinte sosem mutatta ki az érzelmeit. Csak egyszer láttam sírni, akkor, amikor anyja sírkövén megrepedt a kép, pont a nagyi szeménél. Furcsán nézhettem rá, mert kissé szemrehányóan ezt mondta:
– Neked legalább él az anyád!
Ha meglátogatták barátai, váratlanul nagy dumás lett, történeteket, vicceket mesélt, sőt még pimaszkodott is unokaöccseivel. Ilyenkor az sem zavarta, hogy ott vagyok, de a vacsoraasztalnál csak fáradtan bólintott, hogy elég neki a leves, ne szedjen többet Vászika. Vacsoraidőben csend volt az asztalnál, anyám simogatta meg néha a fejem, és finoman rám szólt, hogy ne szedjek ki mindent a levesből, egyem meg a zöldségeket is, mert attól növök meg.
Ötéves lehetettem, amikor egyszer nem volt kedvem leülni az ebédhez, mert éppen bombákat gyártottam az agyagos földből, melyeket eszelős rendszerbe raktam az egyik hátsó lépcsőn. Volt, amelyikbe kacsatollat illesztettem, hogy jobb legyen a röppályája. Amikor Vászikának jeleztem, hogy eszem ágában sincs ebédelni, apám utánam jött és rám parancsolt. Felé dobtam egy tollas bombát.
Igaz, hogy nem találta el, mégis dühösen beráncigált a konyhába, szinte ráhajított a székre, majd eltűnt. Fél perc múlva vasalózsinórral jött vissza. Az ajtóba állított, majd a zsinórral többször a fenekemre vágott. Anyám egy szót sem szólt. Bosszúból én sem. Amikor apám rám rivallt, hogy most már jöjjek az asztalhoz és egyek, nem voltam hajlandó leülni a székre, állva kezdtem kanalazni a levest.
Láttam, hogy a kötélért nyúl, amely kilógott a zsebéből. Anyám is látta, és ezt mondta:
– Lacika, elég a hisztériából, ülj le, és egyél szépen! – majd megsimogatta a fejem.
Visszaültem, mindent megettem, de utána már sosem másztam apám hátára, hogy – mint a cirkuszban – lábam a nyakába téve óvatosan leereszkedjek a hátán.
Amikor megpillantottam apámat, elébe siettem, de ő beparancsolt az épületbe.
Vászika szaladni kezdett apám felé, majd üvölteni kezdte:
– Meghalt a méltóságos úr, Istenem, míg maga oda volt, meghalt! Beleszaladt a vadásztőrébe. Lacikát kerestem éppen, amikor a nyögést hallottam.
Apám félrelökte a cselédet, és beszaladt a konyhába, és belebotlott anyámba.
– Ne nyúljatok semmihez, míg a helyszínelés el nem kezdődik! – mondta apám.
– Csak ennyit tudsz mondani?!
– Ki kell hívni a csendőrséget!
– És hol vannak a csendőrök?
Látszott, hogy apám elbizonytalanodott. Magához vonta anyámat, és csak ennyit tudott mondani:
– Itt vagyok melletted. Mindenben segíteni fogok!
– Lehet, hogy percek kérdése, és itt lesznek az oroszok!
– Annyi mindenen túljutottunk már, elmúlik ez a nap, aztán amennyire lehet, rendeződnek a dolgok.
A szüleim felmentek nagyapus szobájába. Utánuk eredtem. Amikor benyitottam, apám megszólalt:
– Nyugodtan jöjjön be Lacika, a ravatalon úgyis látni fogja.
Majd fél perc néma csend után így folytatta:
– Vászika, értesítse a hozzátartozókat, én felhívom a csendőrséget és a papot. Nagyapa a parkettán feküdt, a mellkasa csupa vér volt. Ahogy felpillantottam a holttestről, észrevettem egy falba gipszelt tőrt.
– Beleszaladt a tőrébe? – tettem fel talán a kelleténél kissé élénkebben a kérdést.
Nem kaptam választ. Az én drága nagyapám – aki mindig büszke volt arra, hogy a Monarchia hadseregében az olasz fronton lóval támadott a gépfegyveres fészkekre – teljes kétségbeesésében a tőrébe szaladt. Az íróasztalon hagyott búcsúleveléből ennyit sikerült lopva elolvasnom:
Addig teszem meg, míg nemzetünk el nem töröltetik…
És mintha hallottam volna a dalt, amit akkor énekelt, amikor rosszkedvű volt…
Arad felől fúj a szél, kergeti a felhőt.
Szegény magyar bujdosó rója a nagy erdőt.
Hull a fáról a levél, könnyeim is hullnak.
Én Istenem, mért hagyod, hogy így elpusztuljak?
Régi, boldog magyar nyár, visszasírunk téged.
Kossuth apánk, jöjj el hát,
Mentsd meg a te néped!
Fecske madár, hová szállsz, merre visz a szárnyad?
Mért nincs szárnyam nékem is, hogy most véled szálljak?
Nem tudok én már tovább rab hazában élni.
Magyar búza kenyerét idegentől kérni.
A könnyem is elapadt, csak a bánat éget.
Kossuth apánk, jöjj el hát,
Mentsd meg árva néped!
Nagyapa büszke volt őseire, pedig az egyik Weinrichet – aki a mohácsi csatáról írt hőskölteményt – még a 1660-as években hamis pénzverés, méregkeverés, erőszaktétel és gyilkosság miatt Bécsben lefejezték. Különös módon ezzel az őssel is dicsekedett.
Olyan érzésem támadt, mintha Weinrich nagyapa velem egykorú barátom lenne. Mikor észrevettem egy legyet nagyapám véres mellkasán, olyan kicsinek éreztem magam, hogy egy időre beszélni és gondolkodni is elfelejtettem. Nagyapa tekintetében volt valami ünnepélyesség és szégyellni való félelem is. Merev érmearca sötétszőke sövényforma bajszával egyetemben nem hősre emlékeztetett, egyáltalán nem. Sokkal inkább arra, aki a pusztulás stádiumait látván egyszer és mindenkorra leszámolt a történelemmel.
Hogy látta-e előre a düh, a megütközés és a méltatlankodás ama hullámzását, mely az oroszok bevonulása után következett? Nem tudom.
Természetszerűleg tudatában voltam, hogy mit követel most a gyász tőlem: teljes energiámat. Odafigyelésemet anyámra, akinek talán most tényleg szüksége lehet rám.
Nagyapa – aki 1919-ig az Aradi Evezősklub elnöke volt, és sokat tett azért, hogy a Szárazéren is legyen evezős egyesület – az utolsó pillanatokig bízott abban, hogy föl lehet tartóztatni az oroszokat, és hogy Arad néhány héttel ezelőtti visszavétele után ott halhat meg, ahol született. Lelkendezve, szinte szónoki átéléssel olvasta fel az Új Nemzedék szeptember eleji számait:
Székelyföld a magyar csapatok kezén van, a Kárpátok térségében tovább szilárdul a helyzet.
Nála karakánabb férfit nem ismertem. Édesanyám mesélte, hogy amikor a harmincas évek elején a városi tanács ülésén arról kellett dönteni, hogy a testület állítson-e szobrot II. Rákóczi Ferencnek halála kétszázadik évfordulóján, nagyapa így szólt az egybegyűltekhez:
– A nagyságos fejedelem minden hódolatunkat megérdemli. Közeleg halálának kettőszázadik évfordulója, illő hát, hogy szobrot állítsunk neki. De úgy vélem, ebben a nehéz időben, amikor az összes közműdíjat megemeltük, csak gyalogos szobrot állítsunk az emlékére. Ha majd jobban megy, teszünk alá lovat is.
Szüleim meg akartak kímélni a gyásztól, de úgy éreztem, hogy ki kell vennem a részem a feladatokból.
Éreztem, hogy ezután már semmi nem lesz úgy, mint volt, biztos voltam benne, hogy elköltözünk a kastélyból. Hogy maradunk-e a városban, vagy messzebb megyünk, arról fogalmam sem volt, de azt tartottam valószínűnek, hogy maradunk, csak éppen kisebb házba költözünk majd. Sokszor futott át az agyamon, hogy ekkora épületet nem érdemelhetünk meg, túl nagy ez egy családnak.
Még a jómódú osztálytársaim is legföljebb vályogból készült gazdaházakban laktak.
Tudtam, egy ideig nem mozdulhatunk a kastélyból, hisz nagyapát fel kell ravatalozni, és tisztességgel el kell temetni.
Anyám üvöltözni kezdett, hogy mindennek vége. Meg kell hagyni, nem járt messze az igazságtól. Már hónapokkal ezelőtt mindenki arról beszélt, hogy ha bejönnek az oroszok, földosztás lesz, a gazdagoktól elveszik birtokaikat, ingóságaikat. Sejtettük, hogy véget ért a kőfüzéres ablakok mögötti kastélyos élet, de akkor, szeptember 23-án csak az foglalkoztatott bennünket, hogyan éljük túl ezt az egészet. Azt, ami az oroszok bejövetelével kezdődik. Apám bizonnyal számolt azzal hogy a Táncsics utcai gazdaházunkba költözünk, pár száz méterre a román temető dombhátától. Egyszer említette is, de hozzátette, hogy nem eszik olyan forrón a kását. A vályogból épült, szárazudvaros, négyszobás épületben addig egyszer voltam, de nem is a ház maradt meg igazán az emlékezetemben. Sokkal inkább emlékszem az utcasarkon játszó gyerekekre. Fekete klottgatyás fiúk – lehettek vagy húszan – vihogva, üvöltve sárgalacsinokkal dobálták egymást az eső után sártengerré vált utcában. Szerettem volna beállni közéjük, de anyám rám szólt, hogy siessek, mert piszkos lesz a ruhám. Feszült rajtam a matrózblúz, legszívesebben én is gatyára vetkőztem volna, hogy aztán a pocsolyákban olyan fekete legyek, mint egy afrikai harcos. Jobban szerettem volna kukuca-barucázni, árokmacskázni, fakardozni, mintsem angol- és németórákon ücsörögni.
Fél szemmel anyámra néztem, aki nekilátott, hogy megfésülje halott apját, pedig meg kellett volna várnia a csendőrséget. Anyámon látszott, hogy nem tud lépést tartani a változásokkal. Mélybarna szemének fénye megtört, szája keskeny lett, tekintete elkínzottá vált.
Még az első háború előtt, amikor beépítetlen területek mentén hajtottak végig a tornyai tanyák és az Ársza-erdő mellett, a pörgettyűkkel játszó gyerekek ujjongva futottak a kocsija után. Feszülten igyekezett viszonozni a köszönéseket.
Tudtam, hogy én könnyedén megbirkózom majd – ahogy apám mondta – az éghajlatváltozással, esetleg a fürdőszoba hiányával, de anyámat nem tudtam elképzelni, hogy lavórban mosakodjon. Kizárólag a megszokott fürdőszobában láttam lelki szemeim előtt, ahol a fehér márványasztalon tengeri kagylót formázó fajansz mosdótál állt… fölötte fali polc gyanánt márványlapok függtek, megrakva fiolákkal, kefékkel, színes púderes dobozokkal és kölnisüvegcsékkel. A fekete-fehér márványkövekkel borított fürdőszoba kályhatűzének lobogását hatalmas, ovális tükör verte vissza…
A levegőben mandulaszappan és a púder illata terjengett, majd fehér köntösben benyitott anyám, és azt mondta:
– Ejnye, no, Lacika, a fürdés csak egy óra múlva lesz. Addig eredj játszani!
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 09. szám
