Amikor hiteles hírforrásból tudomásomra jutott, hogy a svéd távolsági buszokon törpék segítségével dézsmálják meg tolvajbandák a turisták csomagjait, azonnal felhívtam a Svédországban élő lányomékat.
Arról van szó, hogy a svéd tolvajok fognak egy törpét, berakják őt egy nagyméretű sportszatyorba, majd a busz csomagterébe helyezik, ahol a törpe útközben kimászik, kiveszi a többi csomagból, ami kell neki, a végállomás előtt aztán visszabújik a szatyorba, és fél óra múlva már nevetve osztozik a többiekkel.
A hírben az is benne volt, hogy a tolvajok főleg a Stockholm-Västeras-vonalon alkalmazzák ezt a módszert, s leginkább pénzt, ékszert, híradás-technikai eszközöket lopnak el így az utasoktól. Nagyjából harminc éve írok mindenféle publicisztikákat, tudom, hogy egy szimpla jegyzethez is millió apró részletre van szükség a hitelesség végett, azt kértem tehát a vejemtől, mégpedig szkájpolva, az arcát is figyelve tehát, hogy nézzen utána: hány utas, illetve koffer van egy ilyen úton Stockholm és Västeras között, s nagy vonalakban milyen jellegű csomagok vannak az utastérbe elhelyezve, továbbá, hogy egy-egy megálló között mennyi idő telik el, mert az nem mindegy. Ha ugyanis ez a módszer majd Magyarországon is elterjed (ez nagyjából nyár felé várható), komoly adaptálási problémák merülhetnek fel. Példának okáért a Budapest (Árpád híd)-Esztergom-vonalon percenként áll meg a busz, tehát nem lesz a törpének ideje visszamásznia a szatyorba, másrészt olyan zsúfolt a csomagtér és a csomagokat olyan durván és élivel vágják be az utastérbe, hogy abban ember túl nem éli az utat. A vejem tudós ember, alkalmazott matematikával foglalkozik, láttam az arcán, tetszik neki a megközelítés, ámbár megjegyezte, hogy ő az én helyemben a csomagtér légköbméteréből indulna ki, a Volvo honlapján minden bizonnyal fél percen belül hozzájutunk a szükséges adatokhoz, ekkor azonban a lányom feje úszott be a képbe, furcsa, ovális alakban, és rövid úton elküldött engem az ő nagymamájába, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozom.
Hiszen ez 1) bulvárhír, normális ember ilyet nem olvas el, hanem továbblapoz, 2) ő itt él Stockholmban, és nemhogy nem találkozott, de még csak nem is hallott csomagot dézsmáló törpékről, pedig ő maga elég rendszeresen utazik Uppsalába meg vissza.
Uppsala ugyan egészen másfele van, mint Västeras, amelyről a hír szól, de nem vitatkoztam a lányommal, hiszen mióta kint él, tényként fogadom el minden szavát: ha ő azt mondja, hogy ez vagy az a hír kacsa, akkor abból a hírből egy sor sem igaz. Ez azért van így, mert a lányom Svédországban él, én pedig itthon, és miből dönthetném el ugyebár itt, hogy mi igaz ott. S ez az, amitől félek, ám aminek újra és újra a csapdájába esek: hogy bármit hallok vagy olvasok Svédországról, akár a svéd parlamentről, az uralkodói házról, az egykori Abbáról vagy szimpla jéghoki-átigazolási hírekről, azonnal hívom a lányom, hitelesítse a hírt, szakasztott úgy, mint egykoron a nagymamám, midőn a Holdra szállás után hívta a nagybátyámat Los Angelesben, hogy „tényleg fent voltatok a Holdon?”; a nagybátyám egy szőnyegüzemben volt főművezető, „persze, hogy fent voltunk, édesanyám”, felelte, és el volt minden boronálva.
Holott a lányom ugyan Svédországban él, ám az ablakán kinézve jó, ha zsebkendőnyi eget lát Svédország felett, éppúgy nem birtokolja tehát a teljességet, mint ahogyan én se itthon. Ezt azért mondom, mert a lányom elég gyakran hív, sőt, egyre gyakrabban, hiszen a világhálón fent van az összes magyar hír, országos is, pesti is, sőt egészen helyi, óbudai, s hogy akkor mondanám el, tényleg úgy van-e, ahogyan azt írták, kommentálták, elemezték. Na most a szkájp óta ez családon belül igen nehéz, telefonba még úgy és annyit hazudik az ember, amennyit nem szégyell, az írásról most a saját, jól felfogott érdekemben nem is beszélek, szkájpolás közben ott a lányom feje a képernyőn, és ő is látja az enyémet, és ez nem tévészereplés, itt nem produkálni kell valami műsort, hanem tényleg mondani valamit, de semmi esetre sem publicisztikát, miniessszét, hanem valamit, esetleg csak egy szót, amiből legalább megsejt, megérez valamit, ám ez egyre kevésbé megy.
Ha itt élnének velem, csak összenéznénk, s nem kellene mondani semmit, elég volna csak utalni, célozgatni, a célzás már maga lenne a találat, viszont így magyaráznom kell, hogy mi van itthon, s egyre bonyolultabban, hiszen már magam se igazodom el abban, amiben élek, ráadásul ők normális világban ébrednek és fekszenek, nem úgy, mint én. Stockholmból nézve azt se értik, hogy nekem ez a törpehistória nem azért kell, mert engem de facto érdekelne a törpesors, hanem, hogy publicisztikailag csodálatom tárgyává tegyem ezt a módszert, már tudniillik, hogy létezik Európának olyan szerencsés vidéke, ahol nem hat- vagy tízéves kislányokat, kisfiúkat használnak lopásra, koldulásra, hanem törpét, aki feltehetően megkéri az árát, tehát nem jár rosszul, ergo civilizáltabb világban él, mint én, ahol.
És akkor teljesen véletlenül ez a kerepesi hír csusszant ki a számon, amivel tele van a héten a sajtó, s amit egyébként is forszíroztak már múltkor a lányomék. Merthogy azt mondtam nekik, a kerepesi polgármester egy gyakorló újnáci, legutóbb is Magyar Gárdát hívott etc., és hogy most Kerepesen a cigány gyerekek kizárólag hétfőn és szerdán járhatnak iskolába, így megelőzendő a magyar gyerekek kifosztását, megkéselését; mindezt egy szuszra mondtam, úgy érezvén, hogy meggyőző voltam és tényszerű, s már vártam a matematikus vejem reakcióját, hogy „miért, a cigány gyerek hétfőn meg szerdán nem cigány?”.
De nem. Hanem, hogy magyarázzam meg, sőt, indokoljam meg, vezessem le, bizonyítsam be, mint valami matematikai tételt, miből gondolom, hogy a polgármester újnáci, miért dobálózom szavakkal, amikor ezek súlyos szavak, mire én levegőt vettem, aztán még egyet, s azt éreztem, már nincs erőm levezetésekbe bonyolódni, ezek az egészből nem értenek semmit, boldog emberek. Amúgy pedig, emeltem fel a hangom, nektek nincs jogotok engem vizsgáztatni, én tudom, amit tudok, és ez éppen elég; valamit megérezhettek, mert gyorsan a kamera elé tolták az unokákat.
És akkor még mindig fennáll az a probléma – mondta aztán később a vejem, visszatérve immáron a rendes kerékvágásba -, hogy ha a törpét bezárják a szatyorba, hogyan húzza el belülről a cipzárt?
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
