A mozgalom vesződséges élesztésére alig lesz szükség. Ezt az antiszemiták már elintézik nekünk. Csak annyit kell tenniök, amennyit eddig tettek, és a zsidók kivándorlási készsége felébred ott, ahol az még nincs meg, és erősödni fog, ahol már létezik. Ha a zsidók most az antiszemita országokban megmaradnak, ez főleg azért van, mert még a történelemben járatlanok is tudják, hogy évszázadokon keresztül soha sem segítettünk magunkon véglegesen a folytonos helyváltoztatással. Ha volna most egy ország, amely a zsidókat szívesen látná, és nekik kevesebb előnyöket nyújtana is, mint amennyi a zsidóállamban volna nekik biztosítva, — ha az létrejönne –, nyomban erős zsidóvándorlás indulna meg oda. A legszegényebbek, kiknek nincs veszíteni valójuk, oda vonszolnák magukat. De én azt állítom, és mindenki magánál tudni fogja, hogy igazam van, — hogy a teherként rajtunk fekvő nyomás miatt nálunk még a jómódú rétegekben is megvan a kivándorlási kedv. Nos az állam alapításához már a legszegényebbek is elegendők lesznek, sőt ők a legalkalmasabbak egy honfoglalásra, mert nagy vállalkozásokhoz egy kevés kétségbeesésnek kell bennük lakozni.

De azzal, hogy disperadóink megjelenésükkel, munkájukkal az ország értőkét emelik, lassankint a vagyonosabbakat is arra indítják, hogy utánuk jöjjenek.

Mindig magasabb és magasabb rétegek fogják érdekükben levőnek találni az átköltözködést. Az elsők, a legszegényebbek menetét a Society és a Company fogja vezetni és itt a már fennálló kivándorlási és a Zion egyesületek támogatását is megtalálja.

Mikép irányítható egy tömeg minden parancs nélkül egy bizonyos helyre?

Vannak néhányan, nagystílű zsidó jótevők, akik a zsidók szenvedéseit cionista kísérletekkel akarják enyhíteni. Ilyen jóltevőknek már foglalkozniuk kellett ezzel a kérdéssel, és azt hitték, hogy megoldották azt, ha a kivándorlóknak pénzt és munka-eszközöket adtak a kezükbe. Ők tehát így szóltak: „Fizetek az embereknek azért, hogy oda menjenek.”

Ez alapjában véve téves és a világ minden pénzével sem győzhetnék.

A Company ellenkezőleg azt fogja mondani: mi nem fizetünk nekik semmit, de fizettetünk velük. Csak valami előnyt adunk nekik.

Ezt egy tréfás példával akarom megvilágítani. A jóltevők egyike — akit nevezzünk a bárónak, — és én, egy embertömeget szeretnénk egy meleg vasárnap délután Páris mellett a Longchamp síkjára kivezényelni. A báró, ha minden egyes embernek 10 frankot ígér, a 200.000 frankért 20.000 izzadó, szerencsétlen embert fog kihozni, akik őt átkozni fogják, amiért ezt a gyötrelmet okozta nekik.

Én ellenben ezt a 200.000 frankot a leggyorsabb ló részére versenydíjul tűzöm ki, és azután korlátokkal zárom el az embereket Longchamp elől. Aki be akar menni, annak fizetnie kell 1 frankot, 5 frankot, 20 frankot.

Az eredmény az lesz, hogy én fél millió embert hozok ki, a köztársasági elnök Daumont fogaton vonul fel, a tömeg önönmagán örvend és vigad. A legtöbben — a napsütés és por dacára, a szabadban való boldog mozgásnak tekintik a kirándulást és én a 200.000 frankomért egy milliót szedtem be belépti díjakból és játékadóból.

Én — ha akarom — ismét megkaphatom oda ugyanezeket az embereket; a báró azonban nem, a báró semmi pénzért sem.

A tömeg fenoménját egyébként azonnal komolyabban akarom bemutatni a kenyérkeresetnél. Próbálják meg egyszer egy város utcáin kikiáltani: „Aki egy minden oldalról szabadon álló vasból épített csarnokban télen rettentő hidegben, nyáron gyötrő melegben egész nap állva minden arra menőt megszólítani és neki ócska árut, halat vagy gyümölcsöt vételre ajánlani hajlandó, az kap 2 forintot, 4 frankot, vagy amit akarnak.”

Vajon hány embert kapnának erre a célra? Ha az éhség oda kergetné őket, hány napig bírnák ki? Ha kitartanának; micsoda buzgalommal igyekeznének az arra menőket a vásárlásra serkenteni?

Mi másként csináljuk. Azokon a pontokon, ahol nagy a forgalom, és ezeket a pontokat annál könnyebben találhatjuk meg, mert hiszen mi magunk irányítjuk a forgalmat oda, ahová akarjuk, ezeken a pontokon nagy csarnokokat építünk és elnevezzük azokat: vásároknak. A csarnokokat rosszabbul, egészségtelenebbül építhetnők, mint amazok, és az emberek mégis tódulnának hozzánk. De szebben és jobban fogjuk azokat igaz jóakaratunkkal építeni. És ezek az emberek, akiknek nem ígértünk semmit, mert nem ígérhetünk nekik semmit anélkül, hogy csalók ne volnánk, ezek a derék üzletkedvű emberek tréfák mellett fognak élénk vásári forgalmat teremteni. Fáradhatatlanul serkenteni fogják a vevőiket, itt állnak majd lábaikon és alig veszik észre a fáradtságot. Nemcsak, hogy napról napra ide fognak sietni, hogy az elsők legyenek, de sőt egyleteket, kartelleket, minden lehetőt fognak teremteni, csak azért, hogy ezt a kereseti ágat zavartalanul űzhessék. És ha zárás után ki is tűnne, hogy minden becsületes munkájuk dacára csak; l frt 50 krt, vagy 3 frankot kerestek, mégis reményteljesen fognak a holnap elé nézni, amely talán jobb lesz.

A reménnyel ajándékoztuk meg őket. Tudni akarjátok, hogy hol vesszük azokat az igényeket, melyekre a vásárok szempontjából szükségünk van? Tényleg kell-e erről még beszélnem?

Előzőleg kimutattam, hogy az assistance par le travail utján tizenötszörös hasznot lehet elérni. Egy millióért tizenöt milliót, egy milliárdért tizenöt milliárdot.

De vajon nagyban is áll-e ez úgy, mint kicsiben? Hiszen a tőkének a hozadéka fölfelé csökkenő progressziót mutat. Igen, az alvó, a gyáván elbújó tőkéé, de nem a dolgozóé! Sőt a dolgozó tőkének fölfelé félelmetesen emelkedő hozadék-ereje van. Hisz épen ebben rejlik a szociális kérdés.

Hogy helyes-e az, amit mondok? Erre tanukul hívom a leggazdagabb zsidókat. Miért űznek ezek annyi különféle ipart? Miért küldenek embereket a föld alá, hogy sovány bérért borzasztó veszélyek közepette szenet teremtsenek elő? Nem tartom ezt valami kellemes dolognak, még a bányatulajdonosokra nézve sem. Hiszen én nem hiszek a tőkések szívtelenségében és nem is tüntetem magam úgy fel, mintha hinnék benne. Hiszen nem lazítani, de békíteni akarok.

Kell-e még a tömeg fenomenjét és azt, hogy mikép lehet a tömeget tetszés szerinti helyre vonzani — még a vallásos zarándoklásokkal is megmagyarázni?

Senkinek a szent érzelmeit nem akarnám megsérteni szavakkal, melyeket félre magyarázhatnának.

Csak röviden említem, hogy mit jelent a mohamedán világ számára a Mekkába való zarándoklás, a katholikus világban Lourdes és annyi más sok hely, ahonnan emberek vallási vigasszal térnek haza, és a Trierben levő szent kabát. Ágy fogunk mi is a mi embereink mélységes vallási igényeinek célpontokat felállítani. Hiszen papjaink legelső sorban fognak minket megérteni és velünk jönni.

Mi odaát mindenkit a saját felfogása szerint akarunk üdvözülni hagyni. Még — sőt mindenek előtt — a mi kedves szabadgondolkodóinkat is, a mi halhatatlan hadseregünket, amely az emberiség részére mindig új területeket hódit meg.

Senkire se gyakoroljanak más kényszert, mint amely az állam és a rend fenntartása végett szükséges. És ez a szükségesség nem egyesek vagy többeknek az önkényétől lesz megszabva váltakozva, hanem ércből való törvényeken fog nyugodni. Ha pedig épen az általam választott példákból azt a következtetést akarnák levonni, hogy a tömeg csak átmenetileg vonzódik a hit, a kereset vagy a szórakozás ilyen célpontjai felé, úgy ennek az ellenvetésnek az eloszlatása nagyon egyszerű. Egy ilyen alkalom csak csábítólag hat a tömegekre. De mindezek a vonzópontok együttvéve alkalmasak arra, hogy erősen összetartsa, és állandóan kielégítse azt. Mert ezek a vonzópontok együttvéve egy nagy, egy régóta keresett egységet alkotnak, amely után népünk soha sem szűnt meg vágyakozni; amelynek a számára magát fenntartotta, amelynek a nyomás által megtartatott; a szabad hazát jelentik. Ha a mozgalom megszületik, az egyiket magunk után fogjuk vonzani, mások utánunk fognak szivárogni, a harmadikat magunkkal ragadjuk és a negyediket utánunk tolják.

Ezek a habozó, késlelkedő utánunk jövők fognak a legrosszabbul járni itt is, meg odaát is. De az elsők, akik hittel, lelkesedéssel és bátran mennek át, a legjobb helyeket fogják kapni.

Comments are closed.